A mai könyvet a tavalyi év végén találtam az instán valaki posztjában. Az élénk rózsaszín borító nem keltette fel az érdeklődésemet, ahogy a furcsa arctalan emberszerű fantom alak sem. De elolvasva a kép leírását, azonnal meg akartam szerezni a könyvet.
A kép semmi konkrétat nem írt a könyvről a cikk szerzője, csak annyit hogy az író nem sokkal a megírása után véget vetett az életének. Vajon milyen lelki állapotban kell lenni ahhoz, hogy meg akarjunk halni?
A könyvet mindenki az önéletrajznak tekinti, de a valóságban fikció, ami esetlegesen sokszor merít ötletet az író valódi életéból. Valahol mindig azok az írások sikerülnek a legjobban, amelyekhez az író saját élettapasztalatokat vagy emlékeket használt fel. Az egyik barátnőm is gyakran csinálta ezt, és hosszú ideig nem jöttem rá, hogy az ő írásai miért jobbak mindig, mint az enyém. Persze nem mintha a felfedezés aztán fejlesztette volna az írói készségemet, de az övé attól volt mindig életszerű és könnyen olvasható, hogy sokszor belemosta a saját életét, de soha nem lehetett kivenni, hogy melyek azok a részek.
Ha Osamu Danzai is ezt tette, akkor neki bizony nem volt túl vidám az élete. Ha csak a fele is megtörtént vele, már borzasztó.
A könyvet az olvasó közönség persze nehéz olvasmánynak titulálta, amiért annyira sötét komor és minden a halál körül forog benne, de ezek az emberek nem úgy értelmezték a könyvet, ahogy én. A könyv alapvetően sosem szólt a halálról. Arról szólt, hogy ez a személy, sokáig próbált küzdeni, hogy normális életet élhessen, de mivel másként gondolkodott, mint mások, ez nagyon nehéznek bizonyult. Egyszer egy öngyilkossági kísérletet is megkísérelt, az igaz. De az állításokból, amiket elrejtve megtalálhatunk a könyv lapjain, tudhatjuk, hogy az élete egy kűzdelem volt és nem azért küzdött, hogy meghalhasson.
Yozo élete 2 füzetbe van rendezve a könyvben. Nincsenek benne fejezetek, csak a két füzet, egy prológus és egy epilógus. A prológusban megnézhetünk 3 képet, amelyeket Yozot ábrázolják. Az egyiken még kisgyerek, a másodikon diák, és a harmadikon már idősebbnek néz ki. A prológust egy külső személy szemén keresztül élhetjük meg, aki nézegeti ezeket a képeket. Valójában érdekes dolgot figyeltem meg a képek leírásánál. Az első képen a gyermek kitörő örömmel visított, míg a másodikon már komoly fiatalemberként feszített és a harmadikon megtört idős alak látható.
A képek elemzésénél számomra úgy tűnt, mintha maga az a kis jelenet, az író tudta nélkül vagy esetlegesen tudatában léve mintha kórképet adott volna. Azt még nem feltétlenül tudtam, hogy milyen fajta dologra gondoljak, de a prológus azon mereng, hogy vajon hogyan lehetett volna visszaadni ennek a megtört embernek a korai boldogságát. A füzetekben azonban megtaláltam a választ.
Sehogy.
Yozo szigorú apa mellett nőt fel egy olyan kor olyan társadalmában, ahol nem volt elfogadott másmilyennek lenni. Japánban most is nagyon nehéz egyéniségnek lenni. Nemrégiben néztem egy videót, amiben az 1600-as évek elejére teszik a döntést, ami miatt az emberek a mai napig visszafogottan élnek elrejtve a valódi személyiségüket és nem olyan kirívóan ahogy mondjuk Amerikában és Európában a gazdagok és híresek. Ezek szerint a Tokugawa sógunátus hozott olyan rendeletet, hogy az emberek nem pazarolhatják mértéktelenül a pénzt, amikor hangsúlyossá vált a gazdagok és a szegények közötti társadalmi szakadék. A kereskedők hirtelen megszedték magukat és vég nélküli költekezésbe kezdtek, ami egy hierachikus rendszer kialakulásához vezetett. Onnantól voltak a szegények, a gazdagok, magasrangúak és mindenki. A sógun aztán rendeletet hozott, hogy senki nem mutatkozhat jobbnak másoknál. Divattá vált, hogy a gazdagok aztán a drága dolgaikat a szegényes ruházat alatt viselték, és így élvezték ki a javaikat anélkül, hogy másokkal éreztették volna a különbözőségüket.
Ez vezethetett a manapság is divatban levő, "Mindig a legkiállóbb szögre csap a kalapács" mentalitáshoz. Ahol a kalapács feje a társadalom véleménye. Aki más, az nagy valószínűséggel ki lesz közösítve. Persze mindenki más. Mindenkinek van hobbija a munkája mellett és japánból indulnak a legőrültebb dolgok. Rengeteg a cosplayer és azok akik mangát olvasnak vagy rajzolnak a szabad idejükben, de mivel az emberek elrejtik ezt az érdekes oldalukat, nehezebb olyan személyeket találni, akikkel megegyezik az érdeklődési körünk. Talán ezért is olyan magányosak az emberek.
Egy ilyen társadalomban fokozottan nehéz másnak lenni, például autistának vagy pszichopatának éppen. Valószínűleg nagyobb eséllyel alakul ki depresszió. Amikor elkezdtem olvasni az első füzetet, volt az az érzésem, hogy a főszereplő talán autista lehetett. Ez nem egy hivatalos diagnozis, ugyanis még nem vagyok szakértő. Mára ennyi, a gondolatmenetet esetleg majd folytathatjuk a könyv folytatásáról írt bejegyzésemben, tartsatok velem akkor is!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése