Az utóbbi napokban a Suburgatory című sorozatot néztem, és sokat kacarásztam itt magamban, másodsorban pedig kissé el is gondolkodtatott. A második évadhoz kellett elérnem ahhoz, hogy észrevegyem, mennyire életszerűek ezek a rettentően mű karakterek. Hogy valójában a kifigurázás mellett milyen mélysége van ennek a sorozatnak. Hogy valójában nem csak egy ócska sitcom, amin betegszabi alatt nevegélhetek. A valóságommal kapcsolatban is felnyitotta a szemem.
Sokszor, amikor egy tőlünk távol álló környezetbe kerülünk, idegennek érezzük magunkat és hirtelen nagyon elkezdünk kötődni ahhoz, amihez eddig közünk volt és a részei voltunk. Az unalmas, átlagos dolgokat, amiket elveszítettünk a változással. Talán ez a honvágy.
Amikor az óvodába kerültem, mindenki nagyon kedves volt. Az arcukra ragasztott műmosoly pont olyan műanyag volt, mint a Chatswin-i anyukák. Úgy éreztem, hogy nem értenek meg, kinéznek. Rosszul érzetem magam abban a társaságban, habár mindenki kedves volt. Csak felszínes. Most azonban újra előjött jó öreg barátom, a nyakam. Itthon maradtam, mert nem érezem, hogy becsülendő munkát tudnék végezni ezzel a háttal. Nem is akarok, mert nem akarom végérvényesen elcseszni a gerincem. Még jópár évem hátravan, amit szertnék élvezni. Ezalatt a hirtelen rám szakadt szabadság alatt azonban elkeztem nézni ezt a sorozatot, aminek az eredeti címére hivatkozom, mert a magyar cím számomra túl provokatív és érthetetlen.
Még 2021-ben láttam ezt a sorozatot a tvben, amikor a temetésre készültünk. Akkor csak a kertvárosi hangulata miatt tetszett, meg mert jópofa poénok voltak benne. Most azonban valamiért nagyon megtetszett, egész nap/ héten ezt néztem, és vicces volt. Most őszintén kuncogtam rajta itt magamnak. Friss és üdítő volt a dolgokhoz képest, amiket egyébként szeretek és szoktam nézni.
Ahogy haladtam a sztoriban, kezdek rájönni, hogy az a sok mű karakter valójában mélységet rejt. Ahogy elkezdtem megkedvelni őket, valahogy rájöttem, hogy a munkatársaim is pont ilyenek. Felszínesek és sokszor idegesítenek... De bekapcsolják nekem a forralót, mert tudják, hogy teát fogok csinálni, és valahogy tudják, hogy animét nézek, pedig senkinek nem mondtam. Virággal állítanak be a születésnapomon... Felszínesen viselkednek, de valójában talán nem is azok... időt szakítanak arra, hogy megfigyeljenek és megismerjenek akkor is, ha nem beszélek magamról sokat.
Rájöttem hogy nem ők voltak furcsák, hanem én. Néha talán csak arra van szükségünk hogy összeszedjük magunkat és felismerjük a saját hibáinkat, ahhoz hogy másokkal jóban tudjunk lenni.
