Ahogy már talán korábban írtam (vagy nem?), a munkámhoz tartozott a matek és az angol követelmény. Szerencsémre nem kellett elvégeznem mielőtt belekezdtem a munkába, hanem ez a munkahely által támogatott. Meg kellett oldanom egy tesztet, ami alapján belőtték hogy nagyjából mire vagyok képes és ez alapján kaptam egy munkafüzetet. Minden hónapban le kellett adnom valamennyi feladatot, és ha kellett segítséget kérhettem, de inkább nem tettem. Miután úgy látjaaz oktatóm, hogy most már menni fog, foglal nekem egy vizsgát és onnan márminden csak rajtam múlik.
Hatodikán matekból vizsgáztam. Nekem ez mindig gyenge pont volt, mert nem érdekelt a matek általánosban. Valahogy átvergődtem rajta de máig nem értem. Érettségizni egy nappali rendszerű, de délutános iskolába mentem, ahol hamar inkább átiratkoztam estire hogy még kevesebbszer kelljen bejárni.
Az érettségi előtt kaptam egy förtelmes tanárt az estin. Megszállottja volt annak, hogy mivel sokan nem jártak be vagy sokszor senki, így nem kell bejönnie. Utált, amiért én be tudtam járni és be is mentem, és utált amiért nem ment a matek. Tanárra lett volna szükségem... arra lett volna szükségem, hogy valaki türelmes legyen velem. Hogy valaki rávezessen, elmondja és lefordítsa az én agyam számára értelmes nyelvre. Ő erre nem volt alkalmas. Akkoriban ez nem zavart és nem haragudtam rá, ahogy ma sem. De mára már látom, hogy mekkora nulla volt tanárként és csak azért ücsörgött ott a tanáriban, hogy megkapja a kis fizetését. Sajnálatra méltó középkorú nő volt, akit megkeserítettek a hétköznapok és a tény, hogy az élete fele máris elszaladt mellette. Egyik nap bejött és azt mondta, hogy egyszerűen hülye vagyok és szerite felmentést kellene szereznem, mert nekem úgysem fog menni az érettségi. Ajánlott egy helyet, ahol készségesen kiállították nekem az okmányt vagy mit és vissza is mehettem az iskolába. Onnantól nem kellett részt vennem a matek órákon.
20 éves voltam, és az életemet az határozta meg, hogy a tanár nem szeretett volna bejönni a terembe, amikor amúgyis ott lett volna órája, csak mert rajtam kívül más nem jelent meg. Gondolom nem véletlenül. Senki nem akart egy arrogáns nővel egy teremben ülni, aki meg sem tudja tanítani a tantárgyát. Akkor én ezt egy jó lehetőségnek láttam. Művészettorténetet választottam választhatónak és informatikát matek helyett. Akkorra már általános óta nem volt egy rendes matek órám ha leszámítom azt az egy hetet, amikor egy vietnámi tanárúr járt be hozzánk helyettesíteni a Modelldivat iskolába.
Abban az iskolában is rendszeres volt, hogy a matek tanár nem járt be vagy pedig bejött, de nem tartott órát hiszen mi úgyis varrni és modellezni tanultunk.
Szóval 30 évesen megkaptam ezt a munkát azzal a feltétellel, hogy vizsgát kell tennem mielőtt levizsgázom a szakképzésből, amit náluk kapok. Elég lehangolónak éreztem, hogy idáig vártam ezzel, de végül is büszke vagyok rá hogy elkezdtem. Valójában 14 éves korom óta nem ültem rendes matek órán és akkor sem figyeltem, amior az általánosban muszáj lett volna. Nem bíztam magamban és azt hittem, hogy nem fog sikerülni.
Hatodikán, múlt pénteken azonban vizsgám volt. Rettegtem. A sok pontot érő feladatokat csináltam meg előbb, hogy ne azokat a pontokat veszítsem el, ha nem lesz elég időm. Ma viszont megkaptam a vizsga eredményét és átmentem!
Megvan a matek vizsgám, és egy idegen nyelven sikerült! Azért erre büszke vagyok. A matekon kívül sikerült az angol szövegértés és szöveg alkotás vizsga is, ami két külön vizsga volt. Erre pedig valaki más mondta nekem hogy úgysem lennék képes angolul kommunikálni.... hát úgy látszik, hogy mégis.
Ne felejtsétek el, hogy egyáltalán nem számít, hogy más mit gondol rólatok! Csak az számít, hogy mit tudtok megtenni a végén. Merjetek belekezdeni valamibe, amit szeretnétek, lépjetek ki a komfortzónából és ne féljetek a bukástól. Ha el is buktok, nagyobb veszteség örökké azon rágódni, hogy mi lett volna ha megpróbáljátok.
