A gyertyák csonkig égnek

2017. január 30., hétfő


Lustaságnak tűnhet, de ma csak egy levelet fogok bemásolni, amit nagyrabecsült irodalom tanáromnak írtam, amikor elolvastam a könyvet. 

"Éppen ebben a pillanatban fejeztem be a "gyertyák csonkig égnek" című könyvet. Régóta fúrta az oldalam, a közös óráink óta. Nagyon tetszett, és hamar végeztem. Utazás, sőt még munka közben is kerítettem rá időt az utóbbi néhány napban. Mindazonáltal, egyáltalán nem tetszett, hogy a beszélgetés egyoldalú, mint egy vádaskodó okoskodás, mégha igaz is. Sok helyen túlfeszegette a gondolatmenetet számomra. Összességében viszont rég nem olvastam ilyen jó könyvet.
Az elején meg voltam győződve róla, hogy a későbbi mesélő és a barátja Konrád, valójában csak a közöttük levő személyiségbeli eltérések miatt szakadtak el. Határozott véleményem volt, hogy ha teret engednének a személyiségének, Konrád értékesebb lehetne emberileg, mint a barátja.
Meglepő módon megváltozott a véleményem, ahogy a történet előrehaladtával kiderült a háttérben bújdosó igazság, amit hallgatással ismert be. A könyvben többször megemlítődik,de főként egyszer. Nagyon emlékezetesen, hogy barátság csak a férfi számára létezik. Furcsa ez pont ettől a könyvtől így utólag. A barátság nem olyan képlékeny kapcsolati állapot,amit egy nő fel tudna borítani. Ha két férfi barát, és igazán barátai egymásnak, nincs az a nő akiért bármelyik elárulná a másikat. Így gondolom.

Nem volt értelmes számomra, hogy Konrád milyen célzattal mutatta be a barátját a nőnek, és hogy a nő miért ment hozzá valakihez, akit nem szeretett, akinek a barátját szerette. Mondanám, hogy a pénz miatt, de ugye mindez nemigen izgatta, ahogy a végére kiderült, nem törődött azzal a világgal.

Végtére is, a három főszereplő közül egyiket sem sikerült a szívembe zárnom, sőt. Mire végeztem, észrevettem, hogy mindenki rettenetesen ellenszenves lett.

Csak egy dolog zavar.. de nagyon zavar, és nem tudok vele mit kezdeni. Bedobta a tűzbe a könyvet, az őszinteség könyvét. Tudom, hogy mire kellett volna számítanom... de nyugtalanít, hogy nem láttunk bele és megsemmisült. Hamuvá lett, ahogy az írója..

Majd világossá vált, hogy a gyertyák is csonkig égtek."



Yoga

2017. január 23., hétfő


 Tegnap délben volt az első, ma pedig a második órám itt Bristolban. Már régóta hiányzott az életemből a jóga, pontosan másfél éve, amióta angliában vagyok. 

 Az óráim valójában másfél órásak, de hamarabb eltelnek, minthogy felocsudnék, hogy mit csinálok. Az oktató kedves, figyelmes, segítőkész. Legalábbis az első kettő az volt. A hétre minden napra másik programot jelöltem ki, hogy eldöntsem, melyikre akarok majd többször bejárni, de szerintem mindegyikre, ahányszor csak tudok. 
 Az első órám után, amikor kiléptem az ajtón, hétágra sütött a nap. A stúdió pont a folyó mellett van, szemben egy gyönyörű templom a híd mögött, visszafelé az úton pedig egy kastély. Az óra, maga a tudat, hogy újra az életembe került a jóga, az első alkalom utáni pezsgés, azaz alap pezsgés, ami egy óra után mindig ott van és a napsütés együttes hatására; éreztem, hogy boldog vagyok. Sokszor érzem, hogy boldog vagyok... például, amikor főzök egy jót, és az tényleg jól sikerül s másnak is ízlik, vagy amikor elmosogatok, és látom az örömöt az arcán, hogy nem neki kell. Vagy mondjuk, amikor veszek egy új dolgot a saját fizetésemből, amikor végre beérek dolgozni reggel és elkezdem a munkát. Apró hétköznapi dolgok ezek, mint mikor először ittam chai teát, vagy reggel arra kelek, hogy süt a nap. 

 Szabadságot, és örömöt érzek a lelkemben egy-egy óra után. Érzem, hogy ma sem csak pazaroltam az időt, hogy ma is tettem az egészségemért. Békét érzek és szeretetet. Szeretetet azok iránt, akiket szeretek, meg a kedves emberek iránt és mindenki iránt, aki nincs a fekete listán. A fekete listások meg olyanok ilyenkor, mintha nem is léteznének, nem emlékszem rájuk, és nem tudom, hogy vannak. A mai óra után is éreztem azt a felszabadultságot. A folyó vize lágyan ringatózott, a város fényei hosszan, jelentőségteljesen húzódtak rajta, a yoga feliratot visszatükrözte a fekete víz. Békés volt, kedves és gyönyörű. Tudtam volna álldogálni ott még egy órát is akár, ha nincs olyan hideg. 

 Az izmaim kicsit fájnak, gondolom mert elszoktak már a minden napi jógától. Persze nem azok az izmok, amiket Bíró Ica is megmozgat, vagy Norbiék... Azok a kis rejtett izmok sajognak, amiknek a létezéséről sem biztos, hogy tudunk, mert nemigen szoktak fájni. Jóleső érzés. Az oktató a mai óra végén megkérdezte, hogy táncos vagyok-e, mert annyira hajlékonynak talált. Büszke voltam magamra.

Első alkalommal a tizen éveim elején botlottam a jógába, amikor láttam a Zone Club nevű csatornán délben. Imádtam azt a nyugis, női csatornát, a lakberendezős műsorokat. Főleg Colint és Justint, mai napig követem őket istagramon. Akkor megtetszett, és néha megcsináltam a gyakorlatsort, amikor a húgom nem látta. Párszor, ha jó kedvem volt, őt is próbáltam bevonni, de nem jártam sok sikerrel. Pár év múlva már minden nap csináltam, általában időm is volt. Ezek a gyakorlatsorok fél órásak voltak, és Yoga Zone néven futottak a kedvenc csatornámon. Később pedig ugyanezt a sorozatot használtam youtube-ról. Mikor meghallottam, hogy egy gyakorlatsor másfél óra, azt hittem, össze fogok esni a végére, vagy haza sétálok a közepén. De nem ez történt. Az idő repül. Őszintén jó érzéssel és boldogséggal tölt el eddig, és nem hiszem, hogy ez változni fog. Az egyik legjobb döntésem volt beiratkozni.


Hamis ábrándok karneválja..

2017. január 12., csütörtök


Soron kívüli, nem tervezett bejegyzés!

Mikor az életed a tetejéhez ér... legalábbis a körülményekhez képest, ahhoz, amit a jelen helyzetedben el lehet érni, ott vagy a városban, ahol akartál lenni, azzal vagy ott akivel akartál lenni, végre anyagi stabilitásban vagy, és elkezdhetnéd építeni a jövődet, egy szép életet, amire vágytál, vagy amire mindenki vágyik. De az egész üres, hiányzik belőle az, amire a legnagyobb szükséged lenne. Ő. 

Nap, mint nap melletted bújik a paplan alá, nap mint nap, vele ebédelsz.. belemosolyogtok egymás arcába, és ostoba dolgokat vitattok meg attól kezdve, hogy a kukát kifújta a szél az útra, egészen a szomszéd fiú hanyagságáig. Minden nap, reggel felkelsz azzal a tudattal, hogy hazamész és újra láthatod, hogy megnéztek egy filmet, amin úgyis elalszol, mert másnap reggel dolgozol.

Ebben a szürke monotonitásban rá sem eszmélsz. Nos, SZINTE rá sem eszmélsz, hogy valójában nem együtt éltek, csak egymás mellett, hogy valójában nem is ismeritek egymást, hogy nem is tudja, ki vagy, hogy rossz úton jár, hogy sosem fog szeretni. Szinte minden nap pityeregsz egy sort amikor elképzeled a napot, amikor a szürke hétköznapok véget érnek, és ő megint kiszakad a világodból, és eltűnik, ahogy már egyszer megtette korábban. Te pedig üres maradsz, és megtört. Sikítani akarsz egy mezőn tisztaszívből, vagy addig futni, ameddig el nem felejted még a létezését is. De haza kell menned, kivenni a narancslevedet a kecsapja mellől, amit annyira szeret. Ahogy belököd az ajtót, az nyitva marad, ő pedig rád szól, hogy ne hagyd úgy, mert kihűl... vagyi felmelegsik. Leülsz az asztalhoz, de megkérdezi, hogy nem ülsz-e mellé a kanapéra és azonnal arra gondolsz, hogy nem mondasz nemet, mert ki kell használnod a vele tölthető időt. Ügyelsz, hogy ne érj hozzá, vigyázol, hogy ne tedd az ölébe a lábad, hogy ne simítsd végig a tarkóját, amikor felállsz teát csinálni. Hogy ne próbálj meg az ölébe ülni és jónagy cuppanóst nyomni az arcára, mert megesküdtél magadnak, hogy nem teszed ezt magaddal. De nem megy. 

Elfáradtál... Meg akarod nézni vele azt a filmet, de inkább felmész aludni és alvás helyett kettőig bömbölsz, mint egy csecsemő, aztán amikor végre álomba sírod magad, ötkor bebújik melléd, felébredsz és hangtalanul könnyezel tovább. Csak megfogod a kezét. Csak mégegyszer utoljára aludjunk így... gondolod. Aztán két órán át vigyázol, hogy ne engedjen el, azután kezdhetsz készülni egy újabb munkanapra. Mintha mi sem történne. S mi sem történik. Csak a lelked ürül ki lassan. 

Tudtad, hogy mi lesz a következménye. Tudtad, hogy jobb lenne nem beszélni. De kellett, most pedig nem tudod vissza csinálni, mert nem játszhatod meg hogy nem hangzott el az a sok kiábrándító szó. Bárcsak visszamehetnél az időben és megváltoztathatnád. Elkerülnéd a találkozást... vagy nemet mondanál az első baráti kimozdulásra. Vagy csak soha többet nem találkoznál vele újra. Vagy ha már mégis megtetted, mert megtennéd, amilyen ostoba vagy, határozottan kijelentenéd, hogy többé nem találkozol vele... De ugyan, ha ugyan eddig ostoba voltál, most is az leszel. Tagadd hát meg az összeköltözést barátként. Állj a sarkadra. -Én nem vagyok a barátod, Nem akarok a barátod lenni!! - mondd csak meg bátran. Vagy ha már legalább voltál olyan hülye, maradj kussban. Tartsd a kezed a zsebedben, és szenvedj csendben, ahogy az úrilányokhoz méltó. 

De az idő visszatekerhetetlen, megmásíthatatlan. Kőbevésett keserű alkotás. Hánynod kell attól az embertől akivé váltál. Akivé a szemében váltál, csakmert minden napod utolsó volt.. olyannyira komolyan véve a szabályt, hogy kiharcoltad az utolsót. S habár minden nap melletted alszik el, valójában nem ott van, hanem egy másik dimenzióban egy párhuzamos síkban. 

S a lelketek messzebb van egymástól, mint valaha. Messzebb, mint mikor még azt sem tudtad hogy ő létezik. Egymástól 1 centire, mégis oly távol. 

Megértetted már, hogy örökre elveszett számodra? Egy labirintusban, amelynek a két vége a kettőtök lelke, és a közötte húzódó zsákutcák a te személyiségjegyeid, amiket magadra öltöttél az együtt töltött idő alatt. Nem ismersz magadra és rá. Csak két idegen. Annyi közös nevetés után. Csak két idegen maradt egy közös ágyban. Két kihűlt lélek. Sem barát, sem ellenség, sem szeretet... Semmi sem igazán. Csak közöny. A legrosszabb, amit ember érezhet egy másik iránt. Közöny. Közönbösség. Semmi. 

- Eszembejut, hogy még a földönkívülis pólót is szakadatlanul hordja, rongyos már, de le épp nem szakadt. Addig kell hordani, ameddig lehet, ameddig még használható. Mindenből kihozza a maximumot, csak belőlem nem sikerült... -


Bristol vs Skegness

2017. január 8., vasárnap



A Skegness és Bristol közötti különbség körülbelül olyan agresszív, mint a Siófok és Budapest közötti. Skegness majdnem szórakoztató kis város nyaranta, viszont a legeslegszörnyebb szellem tanya telente. Egy igazi Silent Hill.

Mikor Skegnessbe érkeztem, és azzal vártak, hogy még a telefonom töltésével is lesznek gondok, viccből rákérdeztem; Miért, három ágú a dugó? és igen.. Háromágú. Sokkolt, hogy a hideg és a meleg csap külön van. Hogy a bukó ablak fordítva, lefele bukik. A villanykapcsoló is fordítva van felkapcsolva. Újra sokkolt, mikor világossá vált, hogy ezek nem valami vidéki idétlenégek.

Skegnessben az fogadott, hogy a kádhoz nem volt zuhanyzó, így az egyik lábam lefagyott a hideg csap, a másik meg leégett a forró csap alatt, mert itt még a meleg víz is forró. Ha már hideget nem lehet hozzá engedni, legalább leforrázni egyszerűbb legyen magad. Ott aztán kádra találtunk ipszilonban végződő zuhanyrózsát, amit rá lehetett csatlakoztatni. Azzal aztán tudtunk zuhanyozni is, és le sem forráztuk magunkat. Szerencsére Butlinsból beljebb Skegness központjában már mindenhol volt zuhanyrózsa meg a vele járó elektromos doboz, ami saját magának melegíti a vizet. Ez akkor volt hasznos, mikor végre elköltöztem a borzasztó kádas házból ahol a zuhanyrózsámat sem szerelhettem fel, és rájöttem, hogy a víz a kazánra van csatlakoztatva. Na és mit nem csinálnak az angolok? Nem nagyon fűtenek... Volt hogy napokig nem folyt forró víz a csapból, csak hideg, vagy jó esetben langyos. Egyikkel sem igazán lehet mosogatni, de langyosban legalább a kezem nem fagyott le. A Landlord reakciója a bejelentésünkre, hogy rakjunk forralóba vizet, és azzal mosogassunk. Imádom ezt a rugalmasságot. Mint pl, mikor látogatóban voltam egy angol barátomnál; Közöltem, hogy fázom, ugyanis volt vagy 18 fok a télen. Maximum. A szobában... Azt válaszolta, bújjak be az ágyba a takaró alá. Heti lakbér.. utáltam, szinte egyfolytában el voltam csúszva és nem azért mert nem tudtam kifizetni, hanem mert készpénzben adtuk a Landlord kezébe, és én egyfolytában dolgoztam...amikor éppen nem, akkor meg ő dolgozott.

Ezek a dolgok aztán máshogy lettek Bristolban. Havi fizetés van számlára utalással, ahogy tisztességes. A ház pedig a nap fontos szakaszaiban 21 fokra van melegítve a termosztát szerint. Habár reggelente és éjfél után mindig fázom egy kicsit, de bőven tűrhető ahhoz képest, hogy Skegnessben vennem kellett egy elektromos fűtőtestet, mert anélkül néha minuszok voltak a szobában, és az első házban ráadásul beépített fűtés sem volt, az öregasszony pedig egyfolytában reklamált, hogy miattunk magas a villanyszámla, hozzá meg oda volt kötve egy kis elektromos olajradiátor.

Itt Bristolban a környékünkön van egy mosoda, ahova alig járnak. Skegnessben van egy egész utca mosodáknak. Ott pöffeszkednek az indiai, kínai, olasz és arab gyorséttermek között. Mindenki oda jár, mert a legtöbb embernek otthon nincs mosógépe.

A kevés mosó bíztató, és a megannyi szórakozási lehetőség újramegjelenése az életemben kicsit visszaadta az életkedvemet is...

Az egyetlen, amit borzasztónak találok bristolban, de úgy igazán bosszantónak! Az a közlekedés. Nem csak a sokszor oknélkül dudáló elmebeteg sofőrre, vagy a nem létező szintű parkolási lehetőségekre, de a tömegközlekedésre... a gusztustalan, tömegközlekedésre is nyugodtan lehet gondolni ezalatt. Amikor reggel 7-től 8-ig egyszerűen nem jön a buszod, 5 darab not in service busz halad el ott, ahol egyetlen 506ost sem láttál. Bosszantó, hogy nem tudsz korábbi buszhoz menni, mert az a 7:20as az első, de leginkább az sem jön meg a következő sem, ami már úgyis késő járat..

Ami leginkább hiányzik Skegnessből azok az arcos emeletes buszok. (Meg ugye a cuki munkám.) Az oldalukon volt a nevük meg valami cuki kis mondat, ami a nevük alapján jelemző volt rájuk. Színes tengerpart rajzzal az oldlukon, ami még hanulatosabbá tette a parti élményt. Azt kell hogy mondjam, Skegness egy olyan világban, ahol anglia nem hül le télen, rohadt jó városka tudott volna lenni, megannyi jópofa, kedves munkalehetőséggel.

Összességében a sok szenvedés ellenére is jó volt nekem a Skegnessben töltött idő. Megtanított sokmindenre, és habár úgy jöttem el, hogy "Szar kis város", végtére is nem úgy maradt meg bennem. Nem szeretnék ott élni és örülök a költözésnek, de sokad adott nekem, és az ottani emberek. Ott van pl Tasha, akivel együtt dolgoztam a Kids worldben, vagy Wayne aki a konyhán segített mindig zárásnál. Cezary, aki nélkül nem lennék ma itt, vagy Lorna, aki engem kérdezett, szerintem milyen körmöt kellene csináltatnia legközelebb. Vagy pl lényegében mindenki a Lucky strikeban, de főként a főnököm, az az édes néni, aki mindent megtett, hogy minden szabad órámat ledolgozhassam, és mindenben segített, amiben csak tudott. Mind hiányoznak, ahogy az ottani munka, meg ugye a buszok. De összességében sokkal jobb itt nekem. Már ki is néztem egy yoga stúdiót, aminek teázója is van, és egy kávézót, ahol gyűrthatom a novellákat és a bejegyzéseket, a meglátásaimat. Úgyhogy hivatalos. Visszatértem 2017ben! 

Évadzáró, visszatérés

2017. január 1., vasárnap



Ééés!! Tádááá, megérkezett a tabletem, ami a blogolás folytatását jelenti végre
valahára. Annyi minden történt, és annyi minden fog is, amit végre meg is oszthatok. Kezdetnek jöjjön egy szokásos évbúcsúztató bejegyzés, ami magába foglalja az évemet, a hálámat és a jajveszékeléseimet.

  Tavaly Enikővel ünnepeltük az újévet. Közvetlenül a tavalyi évadzáró posztom publikálása után... amint éjfélt ütött az óra, és fellőtték az első tüzijátékot, mi úgy borultunk egymás nyakába, mint a testvérek. Ott a zebrán, ahol ért. Aztán kezdődött a portyánk Skegnessben. Ami mellesleg életem legsikertelenebb bulija lett. 

  Azt monják, az éved olyan lesz, ahogyan az első napját töltöd (vagy az előző utolsóját), így eléggé lehangolt a tény hogy a Marine boat houseban megismertem azt a kis szerencsétlen fiút, aki a megismerkedésünk másodpercétől kezdve nem volt hajlandó leszállni rólam. Január 16.-án aztán kétségbeesett buliba menekülve a végtelen unalom, és a munkanélküliség okozta stressz miatt, megismertem Cezaryt. 

  Amikor kezet nyújtott nekem, és azt mondta, ő Czarek, azonnal tudtam, hogy nem fogom ezt megjegyezni, és olyan hamar ki is repült a fejemből, hogy a gondolat átvillanását követően már nem is tudtam volna felidézni többé. Amennyire emlékszem, életem legjobb bulija volt. Megleptem magamat, a sorsot és bemutattam az évkezdő kis bakinak. Csak átmentünk, ittunk egy üveg vodkát kólával, meg amint reggel kiderült, további még kettő el is fogyott, de szerintem azokhoz már nem volt közünk Enikővel. Lementünk velük LA-be, ami Skegness legjobb bulihelyének számított, táncoltunk kicsit, aztán reggel hazamenünk Enikő táskája nélkül, amit ugye nem találtunk. Aztán észre vettem, hogy a telefonom is ott maradt két köteg pénz között az asztalon. Kaptam egy facebook üzit, meg Enikő egy Smst, hogy hol lakunk, mert elhoznák a telót. Szóval bepötyögtem a címet, és onnan kezdődött a Skegnessi életem igazán. Az addigi vegetálás komorsága elhomályosult, amint a fiúk megjelentek az ajtóban. Először is átvettem a telefonom, majd közöltem, hogy Enikő táskája eltűnt. Akkor vált szállóigévé közöttünk a "Where is the bag?", amit a fiúk egyfolytában ismételgettek. Kerestük egy darabon, majd miután még LA tulaja is megerősítette, hogy nincs ott sem, haza mentünk aludni. Következő keddre terveztük, hogy haza megyünk. Munka nem volt, a pénz is elfogyott. Az utolsó hétre való pénzt Enikő hazaútra költötte, engem pedig bejelölt ismerősnek Cezary, és felajánlotta, hogy elvisz Bostonba munkát keresni. Szóval benne bízva meggondoltam magam, és elhatároztam, hogy maradok. Amint Enikő hazament, nekem fizetnem kellett egy lakbért, azt hiszem, nekem pont ennyivel maradt több pénzem, mint neki. Aztán hétfőn indult az eredménytelen januári munkakeresés. Szó szerint felforgattuk Lincolnshiret. 

  Mikor közöltem Cezaryval, hogy az utolsó hetemet fogom kifizetni, aztán nem maradhatok. Sőt, a családomtól akarok kérni hazaútra, Cezary volt az, aki talált nekem munkát két hétre, hogy ne kelljen mennem. Ő indított el igazán az utamon, neki köszönhetem igazán, hogy még mindig itt vagyok. Később aztán csak laza barátság maradt köztünk, mintha a sors keze lett volna, hogy ő akkor került be az életembe, majd elmaradt onnan, miután meglökte a sorsgépet, hogy beinduljon.

  2 hét munka itt, 3 ott... Így indult aztán az év. Éppen csak összekapartam a pénzt, amivel tovább mehetek. Márciusban pedig ismét kezdtem kétségbeesni, mikor még szezon elején sem volt semmi változás. 

 Április már az én hónapomnak bizonyult. Felhívtak Skegness legjobb
szórakoztatóközpontjából egy állásinterjúra, amin sikeresen átmentem, felvettek. Életem legjobb munkája volt. Kinéztem magamnak a helyet, besétáltam, kitöltöttem egy jelentkezésilapot. Így kellett lennie. Annyira simán ment minden, mintha a sors keze rakosgatott volna egy táblán a megfelelő mezőre. Áprilistól novemberig tartó szerződéssel dolgoztam végig a nyarat, hogy megkeressem a pénzt a várva várt költözésre.

Bristolba...

  Egy egész héttel a munkaviszonyom végetérte után, November 15.-én!!! Végre bekövetkezett a költözés. Váratlanul olyan emberek társaságában, akikkel igazán szívesen jöttem el. Már azon a héten megszereztem az első munkám és a következőn le is cseréltem, mert nem tetszett. Úgyhogy nagyon hálás vagyok a sorsnak, amiért pont abba a városba sodort azonnal Skegnessből, amit a célomnak tűztem ki, legalábbis anglián belül. Összességében szép évet zártam, ami kissé nehézkesen indult, de a végeredmény siker. Az első olyan évem lesz 2017, amit úgy kezdhetek, hogy büszke vagyok magamra, mert sikerre vittem az előzőt. Szép helyen lakom, jó környezetben, van munkám, azaz az itt töltött másfél év alatt most érzem magam először stabilnak, mégsem érzem úgy, hogy túl sok időt pazaroltam volna ennek kialakítására.




  Mindenkinek kívánok hasonlóan sikeres 2017-et!

A következő bejegyzésben pedig szembe állítom a Skegnessi és a Bristoli életet, tartsatok velem!


Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009.