Otthon édes otthon... - avagy irány Bristol!

2018. március 22., csütörtök



 Végre megérkeztem. Most leülök egy csészécske forró tea mellé, hogy végre nyugodt körülmények között mesélhessek. 

 November közepén volt egy éve, hogy Bristolba költöztünk. Esett az eső, az ég szürke volt és szomorkás. Minden apró jel arra utalt, hogy a legrosszabb döntést hoztuk meg ezzel a várossal. Sikerült abban a negyedben szobákat találnunk, ami közel van a városhoz ellenben ez itt a híres gettó. Mikor először léptük át a városhatárt, is erre fújt a szél és az első fél óra tapasztalatai alapján megtörten mentünk haza, hogy Bristol szar? Megnyugvást adott aztán a Whiteladies road ahova a google maps vezetett el egy lakás ügynökséghez. Ott pizzát ettünk a Boscoban és kezdtük érezni a város művészien egyedi hangulatát. Hogy lehet két kerület ennyire eltérő egy városon belül... hiszen még az épületek is mások. 

 Lakást végül nem találtunk, de igyekeztünk belekapaszkodni minden bristoli szalmaszálba, hogy ide költözzünk. Azaz szobákat béreltünk egy shared houseban. A sötét korszak megkezdődött, bekerültünk a városba, és én utáltam az első hónapokban. Utáltam, hogy itt vagyunk, hogy itt vagyok, hogy vagyunk, hogy együtt és még azt is létezünk. Ez a változás nem volt annyira megnyerő, mint az amikor először angliába jöttem. 

Akkor nem volt pénzem, sem munkám és a család akinél laktam, borzasztó volt. De tudtam, hogy csak jobb lehet, és abban a városban még úgy is tudtam spórolni, hogy nem volt azonnal, sőt hosszú ideig bejövő összeg. Az ottani 60-70 fonthoz képest, ami havi 240 fontra rúgott, itt kapásból 286ot fizettem ki, és ez az olcsó, mert osztoztunk rajta. Gyorsabban kellett munkát találnom, mint valaha. Így kerültem a Royal mail raktárába 4 napra, majd a kórházba vécét pucolni... - akkoriban azt gondoltam, hogy anyának mennyire igaza volt, mikor mindig azt mondogatta, hogy ha nem tanulok, vécét fogok súrolni - ... Szerencsére januárra eljutottam az újabb munkáig, amit végre szerettem, ellenben nevetségesen fizetett. 30 órában a minimálbért. Míg a másik városban heti 300 fontot tettem félre tisztán, itt a fizetésem volt 266 de csak ha túlóráztam egy extra napot. Rossz arányok; újabb intő jel, hogy a város nem jó a spórolásra és ha nem tudok most spórolni, akkor sosem lesz pénzem.. 

 Ledolgoztam egy nyarat az otthonban azzal a kevés fizetéssel és azzal ámítottam magam, hogy legalább van munkám, és hogy Skegnessben mennyire örültem volna, ha legalább el tudom tartani magam a fizetésemből, amikor még nem volt munkám. Lehangolt, hogy ugyanúgy shared houseban élünk, mégis sokkal többet fizetünk, és hiába osztozunk, mégis több. 

 Szóval a spórolás szempontjából nem voltam elragadtatva a várostól. De amint kiszakadtam a közegből, ahol éltünk, és elkezdtem az otthonban dolgozni, minden nap át kellett utaznom a város központján, ami tök jó hely. Elkezdtem jógázni egy jóga központban és vásárolgatni hétvégén, vagy sétálni és belefeledkeztem a város szépségébe, az emberek egyediségébe. A művészet ebben a városban olyan, mint a víz vagy a levegő. Mostmár hosszú ideig szeretnék maradni, legalábbis addig, amíg el tudom fogadni, hogy ennyire költséges ez a város. Így jutottunk el oda, hogy egy évnyi fanyalgás meg válogatás után az év elején rátaláltunk életünk házára, ezzel megvalósítva az egyik újévi pontomat be is költöztünk még január elején. 

A következő bejegyzésben végre elmesélem, hogyan találtuk, és min mentünk keresztül, mire beköltözhettünk a házba. Tartsatok velem! ;) 



Három napos hóesés

2018. március 2., péntek



Szívemnek nagyon kedves személy jutott ma eszembe, aki a tél országában született. Szeretném ma mindenek elé helyezni ezt a bejegyzést, és a vele kapcsolatos emlékeket. Nem hittem, hogy ilyen jól fog esni, amikor aztán tényleg leesik a hó. 

Ülök a szobámban, és az ablakon keresztül mélázom a rakoncátlan hópelyhek táncán. Nosztalgikus emlékeket dédelgetek. Egy letűnt kor emlékeit, amely elszállt, s most mégis itt bújkál valahol egy ideje. 10 éve halott, s mégsem fog soha meghalni, amíg én létezem, mert mindig ott lesz a lelke minden egyes hópehelyben, a kora reggeli ködben, a csípős hidegben a vérköd emléke. Valami tiszta, minta az első hó, valami jóságos, amely csak azért élt hogy más álmát megvalósíthassa. Mégsem az a legszomorúbb ahogyan élt, hanem az ahogyan együtt meghaltak még mielőtt ez az álom megvalósult volna, ezzel értelmetlenné téve a létüket. 

Mintha itt ülne mellettem és ő diktálná a soraimat az akkori énemnek, mintha én újra ugyanaz lennék, s mi együtt ugyanazok. 

Ugyanazt olvasom, ugyanazt írom, és ugyanaz jár az eszemben. Lehull a hó, s az ő könnyei betakarnak mindent. Újra együtt vagyunk. Két külön világ, de ugyanaz az út, s habár az idővel letért párszor... tanösvényeket taposott az a két láb, mely az övéit követte. Mindig tudja, merre tart, s fáj a lelke, amikor látja, mennyire kitért azelől, amit tervezett. Mintha most a fülembe búgná, hogy haladjak tovább, s ő ott áll, hogy támogasson. Hogy örül az utamnak. Mintha csak örömében sírna, amiért valamelyest megszabadultam a terhünktől. Nekem mégis olyan érzés, mintha ott kéne lennem, ahová együtt tartottunk egykor. S megvalósítani egy nagy álmot. 

Itt vagyok, s mégis mintha ott lennék egy kicsit, 10 éve. Mintha együtt néznénk a hóesést. Soha ne add fel - mondja - Tarts ki az álmaid mellett, és soha ne válaszd a könnyű utat, mert az a lustáké, a céltalanoké.



Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009.