Nemlétező problémáim

2012. december 16., vasárnap


Ajaj, milyen régen nem írtam... Voltak történések, csak nem elítésre méltóak. Vagy olyasmik, amiket nem lehet épp ésszel megfogalmazni:D Márpedig, én próbálok épp ésszel fogalmazni. 

Ma stílust váltottam, ahogy látszik is. Csak azért akartam mindenképp írni, mert olyan rég nem tettem. Egyébként mélyebb értelmű témákon nem nagyon tudok rágódni mostanában meg sok az aprócska, felszínes probléma, amit nem tudok megoldani. Nem tudok koncentrálni. Tehát nem tudok jó témát találni, mert nem tudok arra koncentrálni, hogy mélyebben elgondolkodjak a világon, ha egyszer máson jár az eszem 

Bár eddig mindig is utáltam a telet, és a múlt tél óta ez megváltozott, azért idén is kellemetlenül érint a hideg, és sajnos túl karácsonyi hangulatom sincs. Pedig az mindig van. Volt, hogy nyáron jött rám a karácsonyi hangulat. Hamarosan itt a téli szünet. Már csak addig kell kibírni. 

A mai napomon sajnos semmi értelmes dolgot nem sikerült csinálnom, így arról nem tudok írni. Bár lényegében a mondat alapjában hibás. ma még csinálhatok valamit. és ez a tegnapi napra vonatkozik hivatalosan:D Igen. Visszatértem... megint elkalandozok, mint általában. Akkor nincs nagy baj:D 


Írnom kéne. Szeretek írni, de nincs semmi ötletem. Kéne egy jó ötlet vagy egy téma. Valami viktoriánus, mert még mindig azt szeretem legjobban. A közelmúltben egy oldalt csináltam. Még nem teszem itt közzé, mert üres. De a viselet történetről fog szólni, és főként a Viktoriánus kort terveztem uralkodni:D 

Továbbá nem is olyan régen rájöttem, hogy az antiszocialitásom kifejezetten addig tart, ameddig a takaróm ér. Ez nagyjából azt jeleni, hogy nem utálom az emberek társaságát, ha azok a megfelelő emberek. Sőt, valójában nagyon barátságos vagyok. Viszont arra is rájöttem, hogy nem érdemes mindenképpen keresni a társaságot, mert olyan embereket is magunk köré gyüjthetünk, akikre nem leszünk kíváncsiak és ez nagyon hamar kiderül. Aztán nagyon nehéz beismerni, és megválni a tehertől. Főleg, ha alapvetően a társaság jó, csak a kapcsolat típusa torzul egyik másik fél részéről. Én pedig senkit sem szeretek megbántani, csak a tuskókat... esetleg. 

Karácsonyra idén nem drága, és menő cuccot kértem, hanem könyvet. Drága mennyiségben (de nem annyira drága, mint egy telefon vagy egy laptop). Elkezdtem utána érdeklőni a vallások meg a mágia meg hasonló dolgoknak, és ezzel fordítottam komolyabbra. Sokat akarok olvasni egyébként is, mert a az elmúlt héten megkaptam az irodalom dolgozatomat, aminek a nyelvtani értéke csak négyes lett. Szégyellem. Nem vagyok zseni. Sőt, egyébként egy kifejezetten tudatlan ember vagyok. De valamihez akkor érteni kell, a kémiáról meg lemondhatok. Ez az első tanárom, aki olyan tökéletesen el tudja magyarázni, hogy semmit ne értsek belőle. Pedig a kémia ment. De tényleg lehettem volna belőle zseni. Persze ha nem abba az iskolába megyek, ahol se ész se kémia. Annyira örülök, hogy annak vége. Sokszor gondolok rá, ha rossz napom van, mert akkor tudom... rosszabb is lehetne. Volt is. 

Mennyi probléma és milyen haszontalan gondolatok. Igazából az én problémáim tipikusan azok a problémák, amiket magamnak generálok, mert nincs nagyobb bajom. Aztán kikészítem magam a kitalált problémákkal, és érzelmi analfabétát csinálok magamból. Ráadásul tudatosan és nem tudok ellene semmit tenni. 

Mostanában elhatároztam, hogy ne mindig ugyan olyan stílust olvassak, elővettem mama harlequin könyveit. Most kezdtem, talán majd írok is róla. De nem egészen tetszik. Nem elég kidolgozott. 

Csajos beszéd...

2012. szeptember 18., kedd


Mindig azért voltunk oda, hogy délután legyen az iskola. Legyen időnk felkészülni, és kialudni magunkat. 
Ebben a tanévben kezdtük ugye ezt az iskolát, ahova igen! Délután kell menni. Most aztán felfordult az életünk. :D 

Há, végre nincs több délutáni telenovella!!! Ez a jóhír. Viszont este jövünk haza és utána, már nincs semmire idő. Ami végül is nem baj, mert addig vagy fent, amíg akarsz, hiszen nem kell reggel kelni. Ami azért is jó, mert nem kell beállítani a telefont! Viszont épp nem látom a délutáni fényben úszó szobát, ami azért rossz, mert a kristály akkor szórja tele a szobát szivárvánnyal. 

Az, ami pedig hozzá adhatna egy pontot, de ugyanúgy el is veszi... A kedvencem. 
Egész délelőtt gondolkodhatok rajta, hogy mit veszek fel, csinálhatom a hajam, festhetem a körmöm, átpakolhatok másik táskába, ha kell... 1 percnél több jut a sminkelésre. 

Ez nagyon csajosan és bután hangzik... Nem szoktam túl csajos dolgokat kijelenteni, mert nem fontos. De ez, rájöttem hogy igenis FONTOS!!! 

Bár utálom a drága időmet elpazarolni, és olvasás (és egyéb tevékenység) helyett azon tűnődni, hogy mit veszek fel... Ez az én határvonalam. Ezt el kell magyaráznom. 

Vannak azok az emberek, akiket jelöljünk feketével. Ők azok, akik túl csajosak. Csajos alatt azt értem, hogy ők túl sokat foglalkoznak a külsejükkel és másra nem jut idejük. A másik csoport legyen zöld. Ők azok akik fiúsak. Akik nem pazarolnak időt a szépségükre, mert vagy okosak vagy csak úgy vannak. Ez olyan, mint két új vérmérsékleti típus, vagy azok alfaja. Képzeljük el, hogy ezek az emberek külön vannak válogatva, és a hozzájuk választott színű buborékban ülnek. Aztán a két buborékot toljuk össze. Kialakul köztük egy metszet. Ez az ellentmondásos személyek helye. Úgy, mint a vérmérsékleti típusoknál a Szangvinikus-Melankólikus. Persze nem hiszem, hogy ez bárkinek többet mond, de ha igen akkor jó. :D

Na, én a metszetben vagyok. Ez az ellentmondás pedig folyton fúrja egymást... Nem tudok úgy kilépni a házból, hogy nem érzem, hogy elkövettem mindent, amit csak lehetett annak érdekében, hogy a lehető legjobbat hozzam ki a külsőmből. Hogy sikerül-e azt nem én döntöm el, hanem az emberek, akik elmennek mellettem, és megállapítják magukban, hogy milyennek látnak. Ezt többször tudatják is. Persze általában csak a jókat mondják meg. Jobb is:D 

Persze vannak olyan napok, mikor a másik típus kerekedik felül, és leülök pl olvasni, vagy tök más dolgokkal foglalkozni, aminek van haszna is. Mert ugye a tollászkodás időpocsékolás. Aztán késve felkapok valami ruhát és összekenem a fejem festékkel. Na, ezeken a napokon utálom magam. Akkor is, ha utánam kiabáják a kedves dolgokat, a tolakodó dolgokat, meg a többit. 

Szóval mostantól hivatalosan is elismerem, hogy igenis egy vagyok azok közül az emberek közül, akiknek számít, hogy néznek ki. Akkor is, ha egyébként ellene vagyok a külső alapján ítélésnek. 

Remélem a beismerés egy lépés a gyógyulás felé. :D 

Tanévkezdés

2012. szeptember 4., kedd


Az utóbbi négy évben ezzel a címmel, csak olyan olyan írások érkezhettek volna, amiben azt taglalom, hogy mennyire rossz most nekem. Ez az év most más. Mivel sikeresen befejeztem az előzőt, ezt az évet egy másik iskolában kezdtem. Először meg voltam rémülve, hogy úgy fogalmazzak, mintha egy könyvben lennék. 

Mikor csak megnéztük magunknak, már akkor is láttam, hogy ugyan olyan kő van lerakva a folyosókon, mint az általános iskolámban, amit nagyon szerettem. A lambéria is olyan. A falakon barátságos képek lógnak. Nem valami pucér asszonyokról készült rajzok. Egyébként barátságos hangulata is onnan jöhet, hogy teljesen emlékeztet az általános iskolámra, pedig sokkal nagyobb:D 

Az osztály egyenlőre jónak tűnik. Az első két nap kellemes. Nincsenek kötekedő, műmájerek. Vannak fiúk az osztályban!!! Ez megakadályozza a folytonos csicsergő, panaszos csaj beszédeket. Már a második napon köszöntek nekünk az iskola előtt az osztálytársaink. Tudom, természetesnek kéne, hogy legyen, de olyan valószerűtlen azután, ami eddig volt. Ahoz képest, hogy a másik iskolában 4 év alatt nem tanultak meg köszönni! :D Ma meg is ismertük a kémia tanárt és ez nekem nagyon fontos. Érettségizni szeretnék belőle, akkor is ha bele pusztulok. Szerintem menni fog, mert nagyon jófej:D 

A nap többi részét Tanulás módszertannal töltöttük a fizikatanárral, nagyon aranyos. Az utolsó 10 percben egy galacsint dobáltunk körbe, és a másik nevét mondogattuk. Elég kellemetlen volt, mert még tök idegenek, de ha ettől kellemesebb lesz később a légkör, hát rajtam ne múljon:D Nem akarok megint olyan suttyó kapcsolatot az osztállyal, mint eddig volt a másik iskolában. 

Egyenlőre tökéletesen elvagyok. Sokat kell majd tanulnunk, mert abból a gyökér iskolából nem tudtunk semilyen tudást magunkkal hozni. Az általánosból sem biztos, hogy mindenre emlékszem majd. 

Hát mindegy. Majd lesz valahogy! Ahogy mindigis:D

A lepkegyűjtő

2012. augusztus 8., szerda


Ma elolvastam a lepkegyűjtőt. 
A helyzet az vele, hogy általában szeretem a bomlott elméjű embereket. Olyan különlegesek, és ez néha már kedves. Vagy van benne valami, ami mókás. De ebben, már az elején is látszik, hogy nem épp. Nem kedveltem. 

Már az első este 100 oldalig eljutottam, és mivel késő lett abbahagytam. Valamiért érdekes lett a történet, pedig nem történt semmi, csak napról napra bámulta a lányt. Hihetetlen, hogy erről a semmiről mennyi mindent össze lehet írni, hogy még érdekes is legyen. 

Pedig általában inkább a viktoriánus regényeket és novellákat szeretem (Charles Dickens, vagy a Sárga tapéta), az azt idézőeket, mint az Elfújta a szél, vagy a horrort, mint a Ragyogás. De a régiségek, mint a Jane Austen féle például a Büszkeség és balítélet, vagy a Bronte nővéreké. Abból is az Üvöltő szelek leginkább. 

Szóval, bár untatott, mégis folyton érdekelt. Muszáj volt olvasnom, és gyorsaságban rekordot is döntött. A legjobban az tetszett, hogy egy számomra újszerű módon egy teljesen más szemszögből, az áldozatéból is bemutatta a történetet, és általa kissé ki is mozdult a rabságból. 

Végig tudtam, hogy a lány halott. Biztos volt, hogy élve nem jut ki, de volt mindig egy kis remény érzet, ami arra késztetett, hogy elolvassam, annak ellenére, hogy tudom. Annak ellenére, hogy csak egy módon végződhet. 

Csak azt sajnálom, hogy néhány oldalon nem mutatta be a hozzátartozók érzéseit, és hogy velük mi lett. 

Azt hiszem, most zavaros a fejem. Nem tudok többet írni. 

Ezt a bejegyzést kaptam Riától a blogszigeten:(

2012. augusztus 2., csütörtök

..."Sárga tapéta" című bejegyzését olvasva arra gondoltam, olyan kérdésekre kíváncsi (keres választ), ami bizony a mindennapokban nem mindennapi. Személy szerint tisztelem, hogy megfogalmazza ebbéli érdeklődését, mert bizony van(nak), kik félre értik. Kíváncsisága nem az azonosulásból fakad, hanem éppen a másiktól (a torz lelkű embertől) való elhatárolódásból. Mert az ő lelke ép. Ezért nem érti, ezért kíváncsi AZOKRA. Bizony szeretnék vele beszélgetni ezekről a dolgokról...Mert, bizony mindenkiben munkál torz és gonosz , bizony, hogy valószínűleg bennem is...(Van, aki szembe néz vele, van aki tagadja...) Szeretünk nézni krimiket, mészárlós filmeket..stb? Bevallom, én különösen szeretem a thrilleleket...amikben nem mészárolnak, hanem a lélek, az érzelmek szintjén folyik az adok-kapok...Legelső thrillel-élményem valamikor nagyon régen a "Gázláng" c. film volt, amelyben , ha jól emlékszem Ingrid Bergman főszerepelt ( no, most legalább behatárolható augusztusban betöltendő életkorom:-) Vagy a "Nem félünk a farkastól", melyben Taylor és Burton alakít hatalmasat...melynek cselekményében ugyan -társadalmilag, jogilag, törvényileg elítélendő - semminémű bűntény nem munkál...mégis , halálra marják a másikat. Mert ,ugyan van különbség a testi és lelki halál között...de döntsünk...És el tudjuk-e dönteni, melyik a fájdalmasabb...Erre én azt mondom, próbáljunk ki egyidőben kétféle alternatívát , ráadásul olyanokat, mik a tudat nem azonos szintjeit érintik...Visszatérve arra, hogy bennünk is munkál a gonosz, és a torz. Én (és beszélgetések során megtapasztaltam), hogy nem csupán én ,megéltem azt az érzést, hogy a bűnösnek "drukkolok". No, ezt én is szeretném megfejteni...Miért van ez? Gonosz és torz vagyok? Vagy csak választ keresek arra, amit nem értek magamban... Mindenesetre köszönöm DebMoon-ak...

A Sárga Tapéta

2012. augusztus 1., szerda


Hosszú idő után is, csak egy jó novellával tudok előjönni a ködből. :) 

Épp most olvastam el a Sárga tapéta, című novellát Charlotte Perkins Gilman művét egy szülés utáni depresszióban szenvedő nő történetét. A dolog ott kezdődik, hogy a nő és a férje egy régi stílusú épületet bérelnek ki, hatalmas birtokkal, messze a falutól. A nő és a férje a padlásszobában, az emeletet elfoglaló helyiségben alszik, de a nő betegsége miatt szinte ott tölti az egész időt. 

A szoba egy régi gyerekszoba, majd játékszoba. Átalakítva. Rácsok az ablakokon, ahonnan az egész birtokra gyönyörű kilátás tárul a szoba lakója elé. Az ágy a padlóhoz van rögzítve, a falon pedig sárga tapéta. Az egész szobában az egyetlen dolog, ami nem hagyja nyugodni, az a sárga tapéta. Azok a furcsa minták, amiket nem tudott megérteni. Szakadt volt, fakó és csúnya. A legcsúnyább sárga a világon a legértelmetlenebb mintával. Nem telt bele sok idő, mire a mindennapjait, majd éjszakáit is, csak a tapéta fürkészése töltötte ki. Olyan dolgokat fedezett fel benne, amik valószínűleg nem voltak ott, és ebbe élte bele magát. Szinte semmi mással nem tudott foglalkozni. 

Kis idő elteltével a férjét, és annak testvérét kezdi furcsának találni. Teljesen biztosra veszi, hogy a tapéta a hatalmába kerítette őket. Felfedezi a tapéta szagát is egy esős napon. Rádöbben, hogy sárga szagú. 

Aztán egy éjjel arra is rájön, hogy egy nő raboskodik benne. Az utolsó napon letépi az egész tapétát, amennyit elér a padlón állva, majd ő is csúszni, mászni kezd, mint a nő a tapétában. Annyira beleéli magát a nő helyzetébe, hogy a végén azt hiszi, hogy ő volt a tapétában, és most szabadult ki. 

Annyira jó, hogy még szavakat sem találtam rá, mert az csak valami túlzó nagyvilági szó lehetne, amit még nem ismerek. 




The Yellow Wallpaper - A Sárga tapéta

Charlotte Gilman Perkins (1899)



Ritka dolog, hogy átlagemberek, mint John meg én ősi házat béreljenek nyárra. 

Szinte sok is a jóból, ha erre a gyarmati stílusú családi hajlékra nézek, Úszom a romantikus elragadtatásban, hiszen ez valóságos kísértetkastély! 

De nem hallgathatom el, hogy van benne valami különös. 

Máskülönben miért adnák ki ilyen olcsón? És miért állt üresen ilyen hosszú ideig? 

John persze csak nevet az aggályaimon, de az ember ezt a házasságban már-már természetesnek tartja. John a végletekig praktikus. Hallani sem akar hiedelmekről, idegesítik a babonák, és gúnyt űz mindenből, amit nem lehet látni, érezni és számokban kifejezni. 

John orvos, és talán ? a világért sem mondanám senkinek, csak a néma papírra írom lejólesően -, talán ez az egyik oka annak, hogy nem gyógyulok gyorsabban. 

Igazából nem is hiszi, hogy beteg vagyok! Mit tehetnék? 

Mit tehetnék, ha egy jó nevű orvos, aki ráadásul a férjem, azt bizonygatja a rokonaimnak és a barátaimnak, hogy valójában semmi bajom, legfeljebb pillanatnyi idegkimerültség, enyhe hajlam a hisztériára? 

A bátyám is orvos, nemkülönben jó nevű, ő is ugyanezt mondja: 

Így aztán foszfátot vagy foszfitot vagy mi a csudát kell szednem, meg erősítőket, utazgatnom, friss levegőn lennem és edződnöm. Szigorúan eltiltottak mindennemű "munkától" is, amíg föl nem épülök egészen. 

A magam részéről nem értek egyet ezzel. 

A magam részéről úgy vélem, hogy az egyéniségemhez illő szellemi munka, a velejáró izgalom és változatosság jót tenne nekem. 

De mit tegyek? 

A tilalom dacára írtam egy darabig, de az valóban nagyon kimerítő... és fáraszt, hogy titkolóznom kell, vagy vállalnom heves ellenkezésüket. 

Néha úgy érzem, kevesebb korlátozás és több társaság, elfoglaltság sokkal jobban használna az állapotomnak, de John azt mondja, a legeslegrosszabb, amit tehetek, hogy az állapotommal foglalkozom. Bevallom, attól tényleg mindig rosszul érzem magam. 

Nem is akarok tehát erről többet beszélni, inkább a házunkról mesélek. 

Micsoda gyönyörű hely! Magányosan áll, távol az úttól, és legalább három mérföldre a falutól. A kert kőfalai, a rajtuk nyíló kapuk és a sövények regénybeli angol kastélyokat juttatnak eszembe. Itt-ott házikók állnak elszórva a kertészeknek és a személyzetnek. 

A kert maga isteni! Ilyen nagy, árnyas kertet még sose láttam. Ösvényeit puszpángbokrok szegélyezik, mindenfelé hosszú vadszőlő lugasok, alattuk padok. 

Üvegházak is voltak, de már mind tönkrementek. Hallottam valami jogi hercehurcáról az örökösök és örököstársak között, tudni azonban csak azt tudom, hogy a ház már évek óta üresen állt. 

Ez persze sajnos elrontja a kísértetiességét, de azért nem nagyon bánkódom... akárhogy is, határozottan érzem, hogy van valami furcsa a házban... 

Említettem is ezt Johnnak egy holdfényes estén, ő pedig azt felelte, csak a huzatot érzem, és becsukta az ablakot. 

Időnként indokolatlanul dühös leszek Johnra, pedig amúgy nem vagyok érzékeny. Nyilván ez is az idegállapotomból következik. 

John azt mondta, uralkodnom kell magamon, nem engedhetem szabadjára az érzéseimet, ezért aztán nagyon össze kell szednem magam, legalábbis előtte, és ez roppantul kifáraszt. 

Cseppet sem tetszik a szobánk. Jobb szerettem volna egy földszintit, amelyik a ház előtti térségre nyílik, futórózsák virágoznak az ablakban, és milyen édes, régimódi karton ágyfüggönyei vannak! John azonban hallani sem akart róla, mert csak egy ablaka van, és nincs elég hely a két ágynak, meg aztán sehol egy másik szoba a közelben, ha netán külön akarnánk aludni! 

Olyan gondos és gyengéd, a kisujjamat sem kell mozdítanom... 

Minden gondot levesz a vállamról, óráról órára pontosan beosztott napirendet készített nekem; és én, hálátlan kutya, ezt nem méltányolom eléggé! 

Kijelentette, hogy csakis az én kedvemért jöttünk ide, itt tökéletes nyugalomban lehet részem, és annyit levegőzhetek, amennyit csak tudok. "Az edzés az erőnlétedtől függ, édesem ? mondta -, és az evés az étvágyadtól, de friss levegő korlátlanul áll rendelkezésedre. Végül is az emeleti gyerekszobát választottuk. 

Szellős, nagy szoba, majdnem az egész emeletet elfoglalja, a kert minden irányába nyíló ablakain egész nap besüt a napfény. Azelőtt gyerekszoba volt, majd játékszoba, és végül tornaterem lehetett, legalábbis az ablakon lévő védőrácsokból és a falba vert kampókból, gyűrűkből ezt gondolóm. 

A festék és a tapéta úgy néz ki, mintha legalábbis egy fiúiskola koptatta volna jó ideig; az ágyam feje körül és az ággyal szemben a padló fölött is nagy foltokban hiányzik, talán letépkedték. Rettenetes állapotban van. 

Terjengős, burjánzó mintái egyébként felrúgnak minden létező képzőművészeti szabályt. 

Elég tompák ahhoz, hogy az ember szeme beléjük zavarodjon, de elég élénkek, hogy a tekintetet folyton ingereljék. Ha kellően hosszú ideig követem a tétován kacskaringózó ábrákat, egyszerre csak végük szakad; képtelen kanyarokat vesznek, és hihetetlen ellentétekben semmisülnek meg. 

A tapéta színe is visszataszító, egyenesen undorodom tőle: elmosódott piszkossárgáját a lassan mozgó napfény furcsa foltokban fakította ki. 

Itt-ott még felfedezhető az eredeti tompa narancssárga és beteges kénsárga árnyalat. 

Nem csoda, ha a gyerekek utálták! Én is megutálnám, ha hosszú ideig ebben a szobában kéne laknom! John lépteit hallom, gyorsan el kell raknom a papírt, tollat... utálja, ha egy betűt is írok. 

Már két hete vagyunk itt, és az első nap óta nem is volt kedvem írni. 

Most az ablaknál ülök itt fent, ebben a csúf gyerekszobában, senki és semmi nem akadályoz az írásban, kivéve, hogy kicsit gyenge vagyok. 

John egész nap nincs itthon, sőt néha éjszakára sem jön haza, ha súlyos esethez hívják. 

Szerencse, hogy az én esetem nem súlyos! Csak ezek az elkeserítő ideges panaszok ne volnának! John igazából nem is tudja, mennyit szenvedek. Csak azt látja, hogy nincs okom a szenvedésre, és ez elég neki. 

Persze tudom, mindössze szorongok, ennyi az egész, mégis lesújt, hogy emiatt nem tudom megfelelően végezni a kötelességemet. 

Igazán annyira segíteni akartam Johnnak, és tessék, máris kolonc vagyok a nyakán! 

Senki nem hinné, micsoda erőfeszítés az is. amire egyáltalán képes vagyok, hogy felöltözzek, időnként vendégeket fogadjak, és a személyzettel foglalkozzak! 

Még szerencse, hogy Mary olyan nagyszerűen ért a babához. Milyen édes az én kis babám! 

Mégis, egyszerűen képtelen vagyok hosszabb időt vele tölteni, az is kimerít! 

Szerintem John életében nem volt még ideges. A tapéta miatt is úgy kinevetett! 

Először át akarta tapétáztatni a szobát, de aztán úgy döntött, ezt az akadályt le kell küzdenem. Azt mondta, rosszát tesz az ideges betegeknek, ha folyton engednek a szeszélyeiknek. 

- Ha kicseréltetném a tapétát, akkor az ágy ellen volna kifogásod. Utána jönne a rácsos ablak meg az ajtó és így tovább - mondta. - Lásd be, hogy ez a hely jót tesz neked. Különben is, drágám, nem kívánhatod, hogy három hónapi használat miatt felújítassam az egész házat. 

- Akkor költözzünk le a földszintre - javasoltam -, olyan szépek azok a szobák! 

Erre a karjába vett, édes kicsi libának nevezett, és azt mondta, a kedvemért akár a pincébe is leköltözik, sőt ki is meszelteti. 

Az ággyal, az ablakkal meg a többivel kapcsolatban viszont igaza van. 

A szoba tényleg kényelmes és szellős, nem kívánhatnék különbet, ostobaság lenne, ha pillanatnyi szeszély miatt kényelmetlenséget okoznék Johnnak. 

A rémes tapétát kivéve már szinte meg is szerettem ezt a nagy szobát. 

Egyik ablakából láthatom a kertet, a rejtelmes, árnyas lugasokat, a harsány színű, szokatlan virágokat, bokrokat és göcsörtös fákat. 

Egy másikból pedig gyönyörű kilátás nyílik a kikötőre és az egyik birtokhoz tartozó mólóra. Csodaszép árnyékos ösvény vezet a háztól odáig. Játszom a gondolattal, hogy emberek sétálgatnak az ösvényen és a lugasokban, de John figyelmeztetett, ne engedjem szabadon a képzeletemet. Szerinte fantáziadús írói agyam és ideges gyengeségem mindenféle túlfűtött képzetekhez vezethet, úgyhogy inkább arra kéne használnom akaraterőmet és a józan eszemet, hogy ennek gátat vessek. Igyekszem. 

Néha azt kívánom, bárcsak elég erős volnék az íráshoz, mert az megszabadítana a nyomasztó gondolatoktól és megnyugtatna. 

De az írás nagyon kimerít. 

Elbátortalanít, hogy senki nem ad tanácsot, és beszélni sem tudok senkivel a munkámról. John megígérte, ha teljesen meggyógyulok, hosszabb időre meghívjuk az unokatestvéreimet: Henryt és Juliát, de épp most jelentette ki, hogy inkább petárdát dugna a párnám alá, mintsem ezeket az izgága alakokat idehívja. 

Bárcsak gyorsabban javulna az állapotom! 

Nem szabad folyton erre gondolnom. Ez a tapéta úgy néz, mintha bizony tudná, milyen ördögi hatással van rám! 

Van egy visszatérő pont a mintában, ahol egy motívum elbicsaklik, mint egy törött nyak, és két kiguvadt szem néz az emberre alulról fölfelé. 

Néha kifejezetten dühít az erőszakos állhatatossága. Föl-le és oldalt indázik, azok a lehetetlen, üveges szemek mindenütt jelen vannak. Egy helyen a tapéta két szélét rosszul illesztették össze, és a szemek a vonal mentén hol följebb, hol lejjebb kacsingatnak. 

Még sose tapasztaltam élettelen tárgyban ennyi kifejezőerőt, pedig mindenki tudja, hogy a tárgyak időnként életre kelnek! Gyerekkoromban, amikor ébren feküdtem az ágyban, a csupasz falak és egyszerű bútorok számomra sokkal több izgalmat és rejtélyt jelentettek, mint más gyerekeknek egy egész játékbolt! 

Emlékszem, milyen kedvesen hunyorgott a nagy, régi íróasztalunk minden egyes fiókgombja, és volt egy karosszék, amit mindig barátomnak tartottam. 

Ha a többi tárgy ellenségesen viselkedett; egyszerűen csak bele kellett ugranom ebbe a székbe, máris biztonságban érezhettem magam. 

Ebben a szobában aránylag elviselhetőek a bútorok csak nem illenek össze, mert mindent a földszintről kellett fölhoznunk. Amikor játékszobává alakították a gyerekszobát, nyilván az eredeti bútorokat mind ki kellett hordani innét. Micsoda dúlást végeztek itt a gyerekek! 

A tapéta, mint már mondtam, foltokban letépve, pedig amúgy tapad, akár az enyv, kitartóan és gyűlölettel szaggathatták! 

Az összevissza karcolt padlón mély barázdák futnak, és a tetejében még szálkás is. Helyenként valaki vájatokat fúrt a gipszvakolatba, és ez a hatalmas ágy, mely egyedüli bútordarabja volt a szobának, amikor ideköltöztünk, mintha isten tudja, hány háborút vészelt volna át. 

Ez azonban cseppet sem zavar... egyedül a tapéta. John húga jön. Nagyon helyes lány, igazán, és ő is annyira félt engem! Nem szabad, hogy írás közben lepjen meg. 

Lelkesen és tökéletesen vezeti a házat, nem is hiányzik neki más hivatás. De sajnos ő is azt hiszi, hogy az írás az oka az állapotomnak! 

Azonban ha nincs itthon, annyit írhatok, amennyi jólesik, mert ha jön, meglátom már az ablakból. Van egy ablak, amelyből a gyönyörű árnyas, kanyargó útra látni, és egy másik, ahonnan a környező vidékre, a nagy, sudár szilfákra és bársonyos zöld mezőkre. 

Fölfedeztem a tapétán egy mellékmotívumot. Ennek más a színe, ami különösen idegesít, mert csak bizonyos fénynél látható, s akkor sem tisztán. 

Találtam rajta egy furcsa, kihívó, idomtalan figurát, ott, ahol nem süti a nap, és nem fakult még ki. Ez az alak amellett az idétlen és feltűnő főmotívum mellett lappang. 

A sógornőm közeledik a lépcsőn! 

Hát elmúlt július negyedike. Mindenki elment, alaposan elfáradtam. John azt hitte, jót tesz nekem egy kis társaság, ezért meghívtuk a mamát, Nellie-t és a gyerekeket egy hétre. 

Én persze nem csináltam semmit. Jenny intéz mindent. 

Ennek ellenére nagyon kimerültem. 

John azt mondta, ha nem szedem össze magam gyorsabban, ősszel Weir Mitchelhez küld kezelésre. Nekem ez egyáltalán nem tetszik. Volt egy barátnőm, aki egyszer hozzá járt, és azt mondja, pontosan olyan, mint John meg a bátyám, vagy még olyanabb! Ráadásul micsoda megpróbáltatás lenne olyan messzire járni! 

Úgy érzem, semmi, de semmi értelme, hogy akár az ujjamat is mozdítsam valamiért, máskor meg pokoli nyugtalan és nyűgös vagyok. 

Minden semmiségtől sírva fakadok; folyton-folyvást sírok, igaz, csak egyedül, John vagy más jelenlétében soha. 

De mostanában elég sokat vagyok egyedül. John a súlyos betegei miatt gyakran a városban marad, Jenny pedig nagyon rendes, és békén hagy, ha kérem. 

Sétálgatok a kertben vagy azon a tündéri kis ösvényen, üldögélek a teraszon a rózsabokrok árnyékában, és sokat heverészek itt fönt, a szobában. 

lgazán megszerettem itt, a tapéta ellenére is. Vagy talán pont a tapéta miatt? 

Rengeteget foglalkoztat! 

Fekszem ezen a nagy, mozdíthatatlan ágyon ? azt hiszem, a lábait a padlóhoz szögezték -, és órákig elnézem a tapéta mintáját. Ér annyit, mint a torna, az biztos. Mondjuk, ott lent, az ép sarokban kezdem, és ezredszer is megfogadom, akármi történjék is, végigkövetem azt a céltalan tekervényt. 

Értek valamicskét a művészethez, és megállapítottam, hogy ez a minta minden törvényszerűségnek ellentmond; se nem váltakozik, se nem ismétlődik, szimmetria sincs benne. 

Persze minden vég tapétánál újra kezdődik, de ennyi az egész. 

Bizonyos szögből nézve minden csík egyedi; a kunkori hajlatok és barokk kacskaringók részegen bukdácsolnak föl-le különálló sávjaik börtönében. 

Más oldalról viszont átlósan összefolynak, majd a terjengős minta ferde hullámokban fut szét, mint az iszapos vízben ringatózó gubancos hínár. Merő optikai káosz. 

Vízszintes irányban is. összefügg, legalábbis most így látom, sőt újabban azon erőlködöm, hogy kibogozzam a minta horizontális. folyamát. 

A szegélydísz is egy vízszintes csík, s ez nagyszerűen megtoldja a zűrzavart. 

A szobának egyetlen sarkában sértetlen csak a tapéta, és ott, amikor a nap oldalról, egészen lapos szögben tűz oda, mintha mégis fölfedeztem volna valami sugaras mintát; a vége-hossza nincs kacskaringó egy középpont köré tekeredik, aztán ugyanilyen váratlanul elkanyarodik valami szertelen kavargásba. 

Fárasztó követni. Azt hiszem, alszom egy kicsit. Nem értem, minek írom ezt. 

Nem is akarom. 

Nem is tudom. 

De abban biztos vagyok, hogy John őrültségnek tartaná az egészet. Mégis el kell mondanom, mit érzek és gondolok... ettől megkönnyebbülök! 

Csak már-már nagyobb az erőfeszítés, mint a megkönnyebbülés. Borzasztó lusta vagyok, sokszor csak úgy heverek napokon át. 

John figyelmeztetett, hogy nem szabad elhagynom magam, csukamájolajat szedet velem, erősítőket, meg tudom is én, mi mindent, hogy a barnasörről, borról és a véres húsokról már ne is beszéljünk. 

Drága John! Igazán annyira szeret, és úgy utálja, ha beteg vagyok! Valamelyik nap megpróbáltam őszintén, komolyan beszélni vele és meggyőzni arról, hogy ~ elengedjen Henryhez és Juliához. 

De szerinte nem lennék képes sem odamenni, sem ott maradni. Nem érvelhettem valami hatásosan, mert elsírtam magam, még mielőtt befejeztem volna a mondókámat. 

A világos gondolkodás is egyre inkább nehezemre esik. Persze... ez is nyilván együtt jár ezzel az ideges gyengeséggel. 

Az én drágám meg fölnyalábolt, és a karjában vitt föl az emeletre. Lefektetett, odaült mellém, és addig olvasott nekem, amíg zúgni nem kezdett a fejem. 

Azt mondta, én vagyok az ő egyetlen kincse és mindene, és miatta is vigyáznom kell magamra. Szerinte senki, csakis én segíthetek magamon, és gyógyulásom érdekében minden akaraterőmet és önuralmamat latba kell vetnem, és nem szabad hagynom, hogy holmi ostoba képzelgés hatalmába kerítsen. 

Egyetlen vigaszom, hogy a baba jól van és egészséges, és nem kell itt, a gyerekszobában laknia ezzel a szörnyű tapétával! 

Ha mi nem ezt a szobát választottuk volna, most az én kis csillagom lakna itt! Milyen szerencse, hogy így történt! Igazán nem tűrhetném, hogy a gyermekem, ez a fogékony kis teremtmény ilyen helyen aludjék, a világért sem! 

Csak most fordult meg a fejemben, mekkora szerencse, hogy John ehhez a szobához ragaszkodott. Én tényleg sokkal könnyebben elviselem, mint a baba. 

Persze mostanában már sosem említem Johnéknak a tapétát, annál bölcsebb vagyok! Azért mindenesetre szemmel tartom. 

Ugyanis olyan dolgokat fedeztem fel rajta, amelyeket rajtam kívül senki más nem láthat. 

A külső minta mögötti homályos formák minden nappal tisztábban kivehetők. 

Mindig egy és ugyanaz az alak, de ismétlődik: Mintha egy asszony görnyedne a földre, és mászna négykézláb a minta mögött. Nem tetszik nekem ez a dolog. Talán... arra gondoltam? bárcsak John elvinne innét! 

De olyan nehéz vele beszélni az állapotomról, mert annyira okos, és úgy szeret engem! 

Múlt éjszaka megpróbáltam. 

Sütött a hold. Egész éjjel bevilágít a szobánkba, akár a nap. 

Néha gyűlölöm, mert olyan lassan mászik, és mindig benéz valamelyik ablakon. 

John aludt; a világért sem akartam felébreszteni, csendben maradtam, és néztem a hullámzó tapétán a holdfényt, míg csak borsódzni nem kezdett a hátam. 

Úgy tűnt, az elmosódott alak rázza a mintát, mintha ki akarna szabadulni mögüle. 

Halkan fölkeltem, és lábujjhegyen odamentem megnézni, vajon tényleg mozog-e a tapéta. Amikor visszabújtam az ágyba, John már ébren volt. 

- Mi baj, kicsikém? - kérdezte. - Ne mászkálj így, mert még megfázol. 

Gondoltam, itt az alkalom, és elmondtam neki, hogy úgy érzem, hiába minden, itt úgysem gyógyulok meg, és szeretnék elköltözni. 

- Ugyan, angyalom! - felelte. - A szerződésünk három hét múlva úgyis lejár, minek mennénk előbb el? 

Otthon sem fejeződött még be a tatarozás, és most én sem mozdulhatok a városból. Persze, ha bármi veszély fenyegetne, azonnal és gondolkodás nélkül megtenném de pillanatnyilag erre semmi szükség. Akár hiszed, akár nem, drágám, sokkal jobb színben vagy. Ezt mint orvos mondhatom. Valamicskét magadra is szedtél, jobban eszel, tehát már kevésbé aggódom miattad. 

- Semennyit se szedtem magamra - mondtam -, sőt! És lehet, hogy jobb az étvágyam este, amikor itt vagy, de sokkal rosszabb reggel, amikor elmégy! 

- Édes kicsi szívem! - válaszolta erre, és megölelgetett. - Jó, hát akkor súlyos, nagyon súlyos beteg vagy! De most aludjunk rá egyet! Majd reggel folytatjuk. 

- És akkor nem mész el? - kérdeztem komoran. 

- Ugyan hogy tehetném? De már csak három hétig légy türelemmel, akkor elmegyünk egypár napra csavarogni, azalatt Jennie rendbe szedi a házat. Lásd be, drágám, hogy mennyivel jobban vagy! 

- Testileg talán jobban... - kezdtem, de elhallgattam, mert John felült az ágyban, és olyan komor, szemrehányó pillantást vetett rám, hogy nem tudtam folytatni. 

- Édesem - kezdte -, könyörögve kérlek, a gyermekünk, magam és temiattad is, hogy ezt a gondolatot örökre verd ki a fejedből! Ez a te lelki alkatodra nézve veszélyes és megtévesztő, és nem más, mint merő hamis, ostoba képzelgés.! Miért nem bízol bennem, az orvosban? 

Így aztán nem beszéltem erről többet. Hamarosan ismét elaludtunk, illetve ő azt hitte, hogy én már alszom. Én azonban még órákig ébren feküdtem, és azt próbáltam eldönteni, vajon a külső és a belső minta egyszerre mozog-e; vagy külön-külön. 

Ezen a mintán nappal nyomát sem látom semmiféle rendszernek, ez maga a rendszer tagadása, folyamatos, pimasz kihívása az egészséges elmének. 

Már a színe is förtelmes, gyanús és dühítő, de a minta felér számomra egy kínzással. 

Az ember már-már azt hiszi, hogy kiigazodott rajta, de mikor alaposabban követni kezdi, az alattomos ábra hátrabukfencet vet, orron fricskázza, leüti és rádtapos. Lidércnyomás. 

A külső minta virágos arabeszk, valami penészgombafajtára emlékeztet, egész gombatelevényre, vég nélkül burjánzó, sarjadó tenyészetre... igen, ez a megfelelő hasonlat. 

Persze nem mindig! 

A tapéta igazi különlegessége, amit rajtam kívül senki nem vesz észre, az, hogy a minta a fény változásával együtt változik. 

Elképesztően hirtelen következik be... először amikor a napsugár betűz a keleti ablakon... mindig figyelem ezt az első hosszú fénynyalábot.., 

Folyvást résen vagyok. 

Holdvilágnál pedig - ha van holdvilág, az is egész éjjel bevilágít a szobába - szinte rá sem lehet ismerni. Esténként akármilyen fény is vetül rá, legyen az alkonyi nap, gyertya, lámpa vagy ami a legrosszabb, a holdvilág, tisztán látszanak a rácsok! Mármint a külső minta, és mögötte az a nő. 

Sokáig tartott, míg rájöttem, mi az ott a külső minta mögött. Most már teljesen biztos vagyok benne, hogy az az elmosódott alak egy nő. 

Napközben csendben lapít. Nyilván lenyűgözi a rejtélyes minta. Nem csoda, hiszen engem is leköt, akár órákra is. 

Sokat fekszem napközben. John azt mondja. jót tesz, alhatom, amennyi jólesik. 

Tulajdonképpen ő javasolta, hogy minden étkezés után feküdjek le egy órát. 

Szerintem rossz szokás, mert éjszaka nem tudok aludni. Ebből megint csak titkolódzás származik, mert nem mondom meg nekik, hogy ébren vagyok, nem én! 

Az a helyzet, hogy kezdek egy kicsit félni Johntól. Néha olyan furcsán viselkedik, sőt Jennyn sem tudok mindig kiigazodni. 

Mikor ezen morfondíroztam. felvetődött bennem, persze csak mint lehetőség, vajon nem a tapéta ennek is az oka? 

Figyeltem Johnt, amikor azt hitte, nem nézek oda, és a leghétköznapibb okokkal nyitottam be a szobába, hát mit láttam?! Többször is rajtakaptam, hogy a tapétát vizsgálgatja! Ugyanezt Jennynél is tapasztaltam, sőt mi több, őt egyszer megleptem, amint tapogatta. 

Nem vette észre, hogy én is a szobában vagyok, és. amikor halkan, egész halkan megkérdeztem tőle, hogy mit csinál a tapétával... megfordult és összerezzent, mint akit lopáson értek. Dühösnek látszott, és azt mondta, mi a fenének ijesztgetem! 

Azután magyarázkodni kezdett, hogy a tapéta mindent megfog, amihez csak hozzáér, az én összes ruhámon és John ruháin is sárga foltokat talált, és azt kérte, legyünk óvatosabbak. 

Ez elég ártatlanul hangzott, de én akkor is tudom, hogy a mintát böngészte! De nem hagyom magam, mert elhatároztam, hogy csakis én járhatok a dolog végére! 

Az élet most sokkal izgalmasabb, hiszen van mire várnom, van mire figyelnem. Az étvágyam is megjavult, és nyugodtabb vagyok. 

John nagyon meg van elégedve a javulással. Egyik nap vidáman azt mondta, hogy a tapétám ellenére virulok!  

Persze én is tréfával ütöttem el a dolgot. Eszem ágában sem volt megmondani neki, hogy éppen a tapéta jóvoltából javul az állapotom, csak kigúnyolt volna. Sőt lehet, hogy akkor ő sürgeti az elköltözést. 

Most már nem is akarok elmenni, amíg ki nem derítem a tapéta rejtélyét. Még egy hetünk van, azt hiszem, az elég is lesz. 

Tényleg mennyivel jobban érzem magam? Éjszakánként ugyan nem sokát alszom, mert annyira érdekes figyelni a fejleményeket, napközben viszont annál többet pihenek. 

Nappal fáraszt és nyugtalanít a tapéta. 

A gombatelevény egyre újabb sarjakat hoz, és mindenütt új sárga árnyalatok jelennek meg. Már meg sem tudom számolni őket, pedig lelkiismeretesen próbálkozom. 

A létező legfurcsább sárga szín! Eszembe juttat mindent, ami sárga... de nem a szép dolgokat, mint mondjuk a gólyahír, hanem csúf, régi, elsárgult kacatokat. 

És van még valami; a tapéta szaga! Rögtön megcsapott, amikor először léptem a szobába, bár talán a sok napfény és levegő miatt nem éreztem kellemetlennek. Az utóbbi héten ködös, esős idő volt, és akár nyitva vannak az ablakok, akár csukva, a szag mindenhová beszivárog. 

Kiűzhetetlen. 

Ott lebeg az ebédlőben, rejtőzik a nappaliban, lappang a folyosón, és leselkedik rám a, lépcsőn. Beleeszi magát a hajamba. 

Még lovaglás közben is, ha hirtelen megfordulok, akkor is meglep és ott terem. 

Elég furcsa szag. Órákat töltöttem, hogy elemezzem vagy hasonlítani tudjam valamihez. . 

Előszörre tulajdonképpen... nem kellemetlen; egészen enyhe, épp csak érezhető, de roppant kitartó. Ebben a nedves időben azonban rémes; éjszakánként, ha felébredek, valósággal lóg a fejem felett. Eleinte zavart, és komolyan foglalkoztatott a gondolat, hogy felgyújtom a házat, mert így megszűnik a szag is. 

Aztán megszoktam. Arra is rájöttem, hogy egyes-egyedül a tapéta színéhez hasonlítható. Sárga szag. A hozzám közel eső falon, egészen lent, a szegélylécnél találtam égy nagyon jópofa mintát. Egy sáv fut körbe a szobán, az ágyat kivéve minden bútor mögé bekúszik; hosszú, egyenes és egyenletes paca, mintha valaki beledörgölte volna a tapétába. 

Vajon ki csinálta, hogyan és minek? Körbe-körbe körbe-körbe-körbe-körbe.:. szédülök tőle! 

Végre tényleg fölfedeztem valamit. 

Kitartó éjszakai megfigyelésem végre eredménnyel járt: rájöttem, hogyan változik a minta! 

Valóban mozog a külső! Nem csoda, hiszen a mögötte álló nő rázza. 

Néha úgy rémlik, sokan vannak, máskor meg csak egyet látok, de az gyorsan mászik föl s alá, és a mozdulataitól inog az egész szerkezet. 

A jól világított helyeken meg se moccan, de az árnyékos sarkokban marokra fogja a rácsot, és rázza-rázza, ahogy az erejétől telik. 

Folyton ki akar szabadulni. De azon a mintán senki nem mászhat át annyi ága-boga van; fullasztó lehet. Aztán mégis kijut, de több feje van; megfojtja a minta, a fejeket egymásra hajigálja, .és a szemeket kifehéríti! 

Ha legalább letakarnák vagy eltüntetnék valahogy azokat a fejeket, a dolog félig sem volna ennyire szörnyű! 

Azt hiszem, a nő napközben kiszabadul! Elárulom, honnan tudom... persze csak magunk közt... láttam! 

Tisztán látom őt az ablakaimból! 

Biztos, hogy ugyanaz a nő, mint a minta mögött mert állandóan négykézláb mászik, holott más nők nem szoktak napközben a földön csúszni. 

Végigkúszik a fák alatt a hosszú úton; ha kocsi jön, elrejtőzik a feketeribiszke-bokrok alá!? 

Nem hibáztatom ezért, hiszen megalázó volna, ha fényes nappal azon kapják, hogy csúszik-mászik! Amikor én csúszom-mászom nappal, mindig magamra zárom az ajtót! Éjjel meg nem csinálhatom, mert John azonnal gyanút fogna. 

John tényleg olyan furcsa mostanában; hogy nem is akarom zaklatni. Talán jót tenne néki, ha átmenne egy másik szobába aludni. Persze azt se akarom, hogy rajtam kívül esetleg másvalaki piszkálja ki ezt a nőt a minta mögül. 

Gyakran megfordul a fejemben, vajon nem láthatnám-e egyszerre minden ablakból. 

De akármilyen gyorsan forgok is, mindig csak egyből látom. 

És bár mindig megpillantom, lehetséges; hogy gyorsabban kúszik, mint ahogy én forgok? 

Elnéztem őt a nyílt mezőn, olyan sebesen mászott, mint egy kis felhő árnyéka suhan az erős szélben. 

Legalább azt a felső mintát le lehetne venni az alsóról! Apránként meg is fogom próbálni. 

Még egy különös dolgot fedeztem fel, de most nem mondom el! Nem helyes túlságosan bízni az emberekben... 

Még két napom van, hogy leszedjem ezt a tapétát, de attól tartok, John észrevett valamit. Nem tetszik a tekintete. 

Hallottam, hogy rengeteg orvosi kérdést tett fel Jennynek velem kapcsolatban, Jenny meg csupa szép és jó dolgot mondott? 

Például, hogy napközben igen sokat alszom. Viszont John tudja, hogy éjjel meg általában ébren vagyok, akármennyire igyekszem is csendben maradni! 

Tőlem is kérdezett mindenfélét, és megjátszotta a gyengéd és szerető férjet. 

Mintha bizony nem látnék át rajta! 

Persze érthető a viselkedése, hiszen ő is ezzel a tapétával lakik egy szobában már három hónapja. Engem például egész jól elszórakoztat, de látom, hogy John és Jenny már valósággal a hatása alá kerültek! 

Végre! Ez az utolsó napunk itt, de van még elegendő időm. Johnnak éjszakára a városban kellett maradnia, ma estig tehát nem is jön ki. 

Jenny egy szobában akart velem aludni, de túljártam az eszén! Megmondtam neki, hogy csakis egyedül tudok kielégítően pihenni. 

Ez ügyes húzás volt; mert persze egyáltalán nem voltam egyedül! Mihelyt följött a hold, az a szerencsétlen teremtés izegni-mozogni kezdett, rázta a rácsot, én meg azonnal a segítségére siettem. 

Én húztam, ő rázta, aztán én ráztam, és ő húzta, így reggelre többméternyit lehántottunk a tapétából, széles sávban körülbelül fejmagasságban, majdnem kör be az egész szobában. 

Fölkelt a nap, és pimaszul vigyorgott rám az a szörnyű minta, ezért eltökéltem, ma befejezem! 

Holnap úgyis elmegyünk, akkor lehurcolják a bútoraimat a földszintre, hogy mindent eredeti állapotában hagyjunk itt. 

Jenny döbbenten nézte a falat, s én nevetve csak annyit mondtam neki; egyszerűen bosszúból csináltam, mert úgy utáltam. 

Nevetett és kijelentette, hogy ő is szívesen csatlakozna, de óvott, nehogy kifárasszam magam. 

Ezzel végleg elárulta magát! 

Szerencse, hogy itt vagyok, mert élő ember rajtam kívül, nem nyúl ehhez a tapétához! 

Jenny ekkor megpróbált kicsalogatni a szobából micsoda átlátszó trükk! Azt válaszoltam neki, hogy vonz ez a csöndes, nyugodt üresség, lefekszem aludni. ne is ébresszen fel, még vacsorához se. Majd szólok. Ha felébredtem. 

Így aztán kiment, távozott a személyzet is, bútorok sincsenek, csak a nagy, rögzített ágy maradt a rajta talált vászonmatracokkal. 

Ma éjjel a földszinten fogunk aludni, holnap pedig hazamegyünk a hajóval. 

Nagyon jól érzem magam ebben a szobában most, hogy ismét üres. 

Mennyire leszaggatták a gyerekek a tapétát! Az ágy is milyen kopott. 

Most azonban munkához kell látnom. 

Bezártam az ajtót, a kulcsot a lenti ösvényre dobtam. Nem akarok kimenni, és nem akarom, hogy bárki betegye ide a lábát, amíg John meg nem érkezik. El akarom kápráztatni. 

Van egy kötelem, amit még Jenny sem talált meg. Ha a nő kimászna, és szökni próbálna, megkötözöm! 

Persze elfelejtettem, hogy nem érek messzire, ha nincs mire állnom! 

Ez az ágy mozdíthatatlan! 

Megpróbáltam fölemelni, odébb tolni, addig-addig, amíg teljesen el nem gyengültem, akkor meg olyan dühös lettem, hogy beleharaptam az ágy sarkába, de csak a fogam törött le. 

Lehámoztam az összes tapétát, amit csak elértem a padlón állva. Szörnyű erősen tapad a falhoz, és a minta még vigyorgott is! A megfojtott fejek, dülledő szemek és a bukdácsoló gombasarjak szinte visítanak jókedvükben! 

Csak nehogy olyat tegyek dühömben, amit később megbánok! Jó kis gyakorlat volna kiugrani az ablakon, de inkább nem kísérletezem; a rácsok túl erősek. 

Különben sem lenne jó. Nem. Tisztában vagyok vele, hogy az ilyesmi helytelen, és teljességgel félreérthető. 

Még csak kinézni sem szeretek az ablakon... annyi ott a csúszó-mászó nő, és micsoda iramban másznak! Gondosan rögzítettem magam rejtett kötelemmel... engem ugyan ki nem csaltok az útra! 

Nyilván vissza kell térnem a minta mögé, ha leszáll az éjszaka, és ez nem lesz könnyű! 

Kellemes itt kint ebben a nagy szobában, és szabadon mászni körbe-körbe! 

Nem akarok kimenni. Még ha Jenny hív, akkor se megyek. 

Kint a földön kell mászni, és minden zöld, ahelyett hogy sárga volna. 

Itt bent viszont szép nyugodtan elmászkálhatok a padlón, a vállam pont illeszkedik abba a hosszúkás foltba a falon, tehát nem fogok eltévedni. Nocsak, John van az ajtónál! 

Ugyan, fiatalember, úgyse tudja kinyitni! Hogy dörömböl meg kiabál! 

Most meg fejszéért kiált. 

Csak nem fogja betörni azt a gyönyörű ajtót? 

- John drágám - szóltam ki a legkedvesebb hangomon -, a kulcs a kapu előtti lépcsőnél van, a banánfa alatt!  

Ettől elcsendesedett pár pillanatra. Aztán nagyon csöndesen így szólt: - Édesem, nyisd ki az ajtót! 

- Nem lehet - feleltem. - A kulcs a kapu előtti lépcsőn van, a banánfa alatt! 

Még többször meg kellett ismételnem. Nagyon kedvesen és lassan annyiszor mondtam el, hogy le kellett mennie. Meg is találta természetesen, és benyitott. Az ajtóban megtorpant. 

- Mi bajod?! - kiáltotta. - Az isten szerelmére, mit csinálsz?! 

Én ugyanis továbbmásztam, de a vállam fölött ránéztem. 

- Végre kiszabadultam - mondtam neki. - Jenny és a te minden igyekezeted ellenére. És a tapéta legnagyobb részét le is téptem, hogy ne tudjatok visszarakni mögé! 

Ugyan miért ájult el ez az ember? Tény, hogy elájult és pont a fal mellett az én sávomon esett össze, minden alkalommal át kellett másznom rajta! 

Merényi Ágnes fordítása

Vizsga

2012. június 1., péntek


Sikerült a vizsga! 

Egész héten tartott, elég egyszerű volt, ahhoz képest, hogy nem tanultam:D 
Jófejek voltak a vizsgáztatók. Csak jót tudok írni.
Végülis jó hangulatú kis vizsga volt, és a jó hír, hogy mostantól igazi nyári szüneten vagyok. 
Már csak 26-án jelentkezni kell máshová, és akkor el van intézve minden... 

Szóval mostantól lustálkodok... megint. :D 

Már amennyire lesz időm a sok tervem mellett, amikbe bele is kezdek majd, csak napok kérdése. 
Jön a lomtalanítás, és utána. :D 

Szóval ilyen érzés, ha megvan a vizsga:DDDDD

A nehezén túl

2012. május 22., kedd


Hosszas kimaradás után írok, ennek több kellemetlen oka is van. 
Május 5.-én elballagtam az iskolából. 10 nappal később írásbeli vizsgát tettem (nem tudom, hogy sikerült-e), és 29.-től 1.-ig gyakorlati, és szóbeli vizsgázni fogok. 

Tanulni rá még nem sikerült. Próbálok, de már csak túl akarok lenni rajta. 

Az utóbbi idő amúgy is egy káosz volt. Ablakot cseréltünk, szigeteltünk, és még néhány felújítás a házon. 

Hetek óta most hagytam abba azt a szörnyű unatkozást, amiről nem tehettem. Egyszerűen csak éreztem, hogy rossz nekem, de nem volt kedvem semmit csinálni. Elneveztem világvége hangulatnak.

Most visszataláltam régi, gyerekes önmagamhoz, és ha ezt így folytatom, talán mostanában nem is fogok túl sokat írni. 

Most annyi tervem és ötletem van, hogy lehetetlenül várom már, hogy túllegyek a vizsgán! 

Szóval, HAJRÁ NEKEM!

Felfordulás a vizsga körül...

2012. április 28., szombat


Rég nem írtam, de ez nem a lustaságomnak köszönhető. 

Hamarosan befejezzük az iskolát, és jön is a vizsga. Mivel engem ez az egész iskola nem igazán érdekelt, és ezt nem is titkoltam, megbuktam minőségbiztosításból. Ha valaki megbukik valamiből, az nem vizsgázhat, csak ha pótvizsgázott és átment. Mivel négy évet jártam ide, és nem akartam ebből legalább kettőt elveszíteni, felmentem az igazgató helyetteshez, lehet kérni a javításra lehetőséget, és én elintéztem ezt mindenkinek, aki bukott volna. Tehát előző este próbáltam tanulni, de még másból is javítanom kellett, így arra írtam dolgozatot. Egész éjszaka próbáltam magam ébren tartani, ez sikeres is volt. Olvasni is sikerült úgy ahogy, de a mondat végére érve már sosem emlékeztem a témájára sem. Szóval bementem aznap, úgy hogy még reggel meg kellett formáznom a dokumentációt, mert a tanár gépén nem word volt hanem libre. Ez azért is rossz, mert ha a dokumentációt nem adjuk le, szintén nem mehetünk a vizsgára és a leadás határideje már igencsak a sarkunkban volt. Az összes apróság, amit nem géppel kellett, előző nap csináltam meg egy javító dolgozat (otthoni) "kidolgozása" után. Aztán erre kiderült, hogy rossz. Visszahoztam és miután elkészült mentem is erre a javítóra. Persze nem tudtam semmit, de ez az alig valamicske éppen csak elég lett ahoz, hogy a jóindulatú tanárom átrudosson évvégén. Ez volt a jóhír fele. Jöjjön a rossz. Leadtam a tanárnak a pandás pendriveon a dokumentációt, megformázva, és painttel rajzoltam bele. Már csak az a rajz eltartott néhány óráig, amíg odapixelezgettem. Felment és kinyomtatta. Majd lejött üvöltözni, hogy ez így használhatatlan. 

Ott lett elegem belőle. Kissé kikeltem magamból, elmondtam neki az iskoláról alkotott, nem túl kedvező véleményemet. Azt is, hogy nevetséges, amit a szövegszerkesztőkkel művelnek, mert a múltkor még libre volt, én reggel direkt a linuxos géppel formáztam meg, erre...

 ki találja ki először? 

Na jó, most lelövöm a poént. A tanáriban, ahol a nyomtató van, worddel nyitja meg a gép. Tehát, ha múltkor elvitte volna pont jónak kellett volna lenni. Pontosan ezért lettem ideges, és ezért magyaráztam el neki az iskola összes rossz tulajdonságát emelt hangerővel, de nem túl hangosan. Tehát nem üvöltöttem azért. Végülis megengedtem magamnak néhány káromkodást és az iskolát olyan jelzőkkel illettem, amiket minden nap használunk, de még mindig botrány. 

Erre a tanár visszavett a flegma stílusából, és felajánlotta, hogy ha megyek, akkor megformázhatom ott. Azonnal elhallgattam, és vele mentem. Ez a hatalmas formázás, ami miatt szerinte használhatatlan volt a munkám 10 perc is alig volt nyomtatással együtt. Ráadásul annyira nem ért hozzá, hogy véletlenül 2 példányt nyomtattunk, mert szerinte tönkrement a nyomtató, az informatikus, meg megnyomott egy gombot rajta és már ment is. Tádááá!!! 

Végül a dokumentációt sikerült leadnom. Ezt annak köszönhetem, hogy akkor sem adtam fel, amikor úgytűnt, hogy sosem lesz kész, és annak hogy akkor is kiálltam az igazamért, amikor úgy állították be, hogy ne legyen nekem olyanom. 

Előtte meg tételeket kellett kidolgozni, ami elég egy uncsi munka, így közben filmeket néztem. 

Ha ez nem lett volna elég, nem csak az iskolában nem volt nyugtom a héten. Ugyanis ablakokat cseréltettünk a házban. A szobám nem volt az enyém, a fürdőszobák is lefoglalva, és a csúcsforgalmú konyhában kellett mindent csinálnom. Persze ez volt a hét legjobb része, mert olyan élet és nyüzsgés lett itt, hogy meg kell bolondulni! Szeretem az ilyesmit. :D és szeretem az embereket, akik csinálják. :D 

Éljen a hosszú hétvége!!! Utána még két nap, aztán ballagás... Pénteken vége lesz ennek az őrültek házának!!! :D 

Alig várom, hogy ez is kiderüljön, hogy engednek -e vizsgázni... és ha igen, akkor a vizsga végét várom.

Műszaki dokumentáció, amire büszke vagyok az iskolából^^

2012. április 26., csütörtök




Hadd mutassam be a műszaki dokumentációmat, amivel befejezem a szakmai iskolámat. Ez egy általam tervezett ruhadarab, a szerkesztéssel kapcsolatos összes részletet nekem kellett kidolgozni. a kicsi szabásminta negyedes centivel készült méretarányosan. 








Szerkesztési folyamat.





Eleje szabásminta.



Háta, ujja szabásminták.







Anyag minták, és az anyagminték égetett mintája. Az égetés során sokminden kiderül az anyagról, így ezeket is mellékeltem. A képen a közbélés mintája is látható.





 

METRO 2033

2012. március 29., csütörtök


Ez egy SPOILER gyár!!! Olyanoknak ajánlom inkább, akiket nem zavar, ha idő előtt megtudnak egy csomó lényeges és lényegtelen információt, és halált, vagy olyanoknak, akik nem akarták elolvasni. Azoknak, akik nem akarták elolvasni üzenem, hogy én sem terveztem, de nagyon örülök, hogy mégis megtettem, szóval egy kis kedvcsináló:D

[A leírásban a könyv átírásait használom!]

Most végeztem a metróval. Jobban mondva az orosz metróval Dmitry Glukhovsky szemszögéből. Vagyis a könyvvel. A könyv lényegében egy új hatalmas világháború utáni napokat írja le, amiket nem mondhatunk békeidőknek, mégis inkább azok.

A történet 2033-ban játszódik, Moszkvában. Pontosabban fogalmazva Moszkva alatt, a metróban. A világháború után a föld sugárfertőzés miatt élhetetlenné vált, és az emberek a metróba menekültek. A túlélők egész földalatti gazdaságot építettek ki. Sikerült disznókat és baromfit magukkal vinniük. Ezeket tenyészik, és gombán élnek.

Főhősünk lakhelyéről a VDNH állomásról származik a gombatea, amiért az egész metró rajong. Igazi különlegesség.

A könyv az elejétől a végéig egy szálon fut. Artyom szemszögéből láthatjuk a történéseket, így néha kicsit buták maradunk. Időnként jobbnak tartja nem rákérdezni bizonyos mások számára nyilvánvaló dolgokra, így ezekről nem is tudhatunk meg többet, csak ha idő közben rádöbben a lényegre. Ez egy kis rejtélyes hangulatot ad. Másol pedig túl sok is a magyarázat. Ha Artyom véletlenül mégis tud valamiről, azonnal hosszú leírást kaphatunk arról, hogy honnan szerette ezt a tudást, kitől milyen módon. Útja elején minden megállót, ahol megáll otthonához a VDNH-hoz hasonlít. 

A fő cél a küldetés elvégzése. Artyom sokszor úgy érzi nincs már ereje semmihez, mikor eszébe jut a küldetés, és hogy végre kell hajtani azt. Az első fejezetekben a VDNH életéről olvashatunk, és arról, hogy is került oda Artyom. Ezután találkozik a titokzatos, erős Hunter nevű figurával, aki egyszerűen csak a vadásznak nevezi magát. Megnyerő közvetlen modorával kiszedi Artyomból legnagyobb titkát, aminek köze lehet a VDNH újonnan feltűnt ellenségeinek, akiket ők feketéknek neveznek.

Ez egy találó név, bőrük fekete szemükben viszont nyoma sincs pupillának, testük pedig sokáig képes ellenállni a lövéseknek. Hunter megtudJa, hogy régebben Artyom és néhány barátja elmentek a Botanyicseszkij Szad Lakatlan megállóhoz, kinyitották az elöregedett hermetikus kaput, és felmentek a felszínre. Alig töltöttek ott időt, így nem lett bajuk, de a kaput nem tudták maguk után visszazárni. Kicsit később jöttek ezek a feketék.

Hunter megbízta Artyomot, hogy jusson el a poliszba, ami mint később kiderült a Borovickaja és az Arbackaja, talán még a környező két megálló, de ez nem biztos. A poliszban pedig meg kell találnia a Melnyik nevű embert. Tehát nagy elszántan fogott egy régi térképet, és bejelölte rajta az utat. Aztán pont kapóra jött, hogy Zsenyka nevű barátja figyelmeztette egy önkéntes útról a Rizsszkajára.

Így lógott ki Artyom a VDNH területéről, így ment át az Alekszejevszkaján, és így jutott a Rizsszkajára. Ahol összefutott egy Bourbon nevű csencserrel. Ez a csencser juttatta ki őt a Rizsszkajáról, mivel hallotta korábbi hősi tettét. Ezek körül az állomások körül rendetlenkedett a cső, és sokan titokzatos módon haltak meg. Bourbon pedig magával vitte Artyomot, hogy megmentse őt is. Megálltak a Proszpekt Mirán, ahol Artyom először látott rendes világítást, ami még mindig nagyon szegényes volt, és elsőként látott igazi piacot. Bár semmi olyan nem volt, amiért töltényt adott volna, nagyon tetszett neki ez az egész.

Bourbon furcsa halála után, a Proszpekt Mira és a Szuharjovszkaja között, egy sovány szakállas, de erős, tekintélyt parancsoló ember kísérte ki a Szuharjovszkajára, ami meglepően más volt neki. Kánnak nevezte magát ez az ember, és védelmébe vette. Megosztotta vele a világnézetét, ahogy az alagútban Bourbon is. Később csoportot szerveztek, együtt indultak el. Ezen az úton fedezte fel Artyom az alagutak kegyetlenségét, hangulatváltozásaikat, és azt, hogy ezek nem csak egyszerű alagutak. A Turgenyevszkaján átmentek, mert Kán tudott valamit, és nem akart itt megállni, és korábban Artyom is hallott egy kísértettörténetet erről a helyről még Zsenykától.

Ezen az állomáson váltak el a csoport többi tagjától, mert ők csak mentek előre Kán pedig tudta, hogy ott a halál várja őket. A csoportból egy Ász nevű, korábban nagyképű szakállas csatlakozott hozzájuk. Így együtt értek el nehézkesen a Kitaj-gorod nevű állomásra, ahol Artyom először engedte magának, hogy sokat költsön kajára. Majd innen is menekülnie kellett, mert valami fegyveresek támadták le a vidám helyet. Mindenki menekült és a fejetlenségben Artyom szem elől tévesztette Kánt és Ászt. Az alagútban viszont találkozott az öreg és beteg Mihail Porfirjeviccsel, és Vanyecskával, akiről később azt gondolta, hogy az unokája. Vanyecska a leírás alapján értelmi fogyatékos volt, még beszélni sem tudott és arra sem volt képes, hogy a gyógyszert oda adja az öregnek, ha kell. Viszont nem volt konkrétan említve, hogy ilyenféle beteg lenne.

Az alagútban Mihail Porfirjevics is megosztott vele jópár gondolatot, és tőle is tanult valamit. A Kuznyeckij Mosztra érve találkozott először a fasisztákkal. Ahol Mihail Porfirjevicset feltartóztatták, mert Vanyecskának nem volt külön útlevele. Valami kis gond adódott, Artyom elmehetett volna, de Vanyecskát lelőtték, ideges lett így lelőtte az egyik fasisztát. Börtönbe zárták, és ki akarták végezni, miután jól megverték.

Börtönéből a Che Guevara kubai forradalmár nevét viselő lázadó banda mentette ki. Artyom ekkor látott először Ázsiait és igazi színes bőrű embert. Bár Artyom nem jött rá, hogy miért olyan keskeny a szeme az egyiknek valószínűleg ázsiai származása miatt. A feketétől meg előbb megijedt, csak aztán értette meg, hogy ez nem olyan fekete, mint a VDNH mutánsai.

Átvitték őt a Novokuznyeckaján, ahol nem álltak meg a furcsa lakóira hivatkozva. Aztán letették őt a Paveleckaján. Ez az állomás talán nincs olyan mélyen a földben, ezért az emberek betegesen néznek ki. Artyom a szolgálatát teljesítő Markot ismerte meg itt. Később ő mesélte neki a sátánistákról szóló képtelen történetet, miszerint az egyik állomáson ásnak, mert azt hiszik, hogy így a pokolba jutnak majd. Ezen az állomáson patkányviadalokat rendeznek, és Artyom Mark segítségével ezen az úton jutott ki a Hanzára, ami a gyűrű. (mármint a metró kör alakú útvonala) Tehát fogadott valami főnökkel a Hanzáról, hogy ha nem az ő patkányuk nyer, akkor vécét pucolnak a Hanzai Paveleckaján 1 vagy 2 évig. Persze nem az ő patkányuk nyert, így menniük kellett. Mark örült, hogy végre a Hanzára került, Artyom pedig próbált megszökni. Csak néhány nap múlva talált alkalmat a szökésre a Dorbinyinszkaja felé. Bűzlött a trágyalétől, és koszos is volt. Az alagútban Tyimofej testvérrel találkozott. Ő elvitte az őrtoronyba, ami az alagút közepén álló szerelvény volt. Az őrtoronyban megfürödhetett, valami szektás ruhát kapott, aztán újabb tudást szerzett. De ez a tudás nem tetszett neki annyira. Jehova tanúi voltak, Artyom pedig a sok sületlenség elől elmenekült. A Poljankáig meg sem állt. Az állomás azért volt különös, mert csak két ember tartózkodott ott. Egy tűzrakás körül ültek. Artyom nem töltött itt sok időt, mert új tudása a sorsról valószínűnek tűnt. Ahányszor a halált elkerülte, és idáig eljutott... Szergej Andrejevics feltüzelte elszántságát, így alvás nélkül indult tovább. A Poljanka és a Borovickaja között furcsa találkozás történt egy idegennel, akit nem látott. Erre később találtak megfelelő magyarázatot, de ez nem volt valami meggyőző. A Borovickajára érés egyet jelentett a küldetés teljesítésével, hiszen ott volt a Poliszon. Már csak fel kellett keresnie Melnyiket, és átadni az üzenetet. Vagyis ő ezt hitte. De végül nem így lett. A Polisz vezetősége úgy döntött, nem tud segíteni a VDNH-n. Az ott élő szervezetek egyike, akik hisznek a lakatlan Poljanka állomás erejében, a Brahmanok úgy találták Artyom kiválasztott. Megbízták, hogy hozza el nekik a jövő fóliánsát. A nagy hatalmú könyvet, egy Danyila nevű Brahmant küldtek vele, akit megtanítottak arra, hogy közlekedjen a könyvtárban. Tehát két sztalker Melnyik és egy másik plusz Danyila kíséretében felment a felszínre. A felszínen megtapasztalhatta, a Kremlel kapcsolatos hitek igazságát. A könyvtárban kiderült, hogy nem is kiválasztott, közben Danyilát megölték, de utolsó szavaival elmondta Artyomnak, hogy hol a jutalma az elvégzett feladatért, megkérte, hogy ölje meg és meneküljön innen.

Artyom ezután a felszínen menekült a Szmolenszkajáig, ahol ismét Melnyikkel találkozott. Megmutatta neki a papírt, amit Danyila adott. Melnyikkel Tretyjak nevű barátját várták, közben őrségbe mentek. A Szmolenszkajáról a Park Pobjedijre lehetett menni azelőtt, de berobbantották, elvágva sok embertől az életet. Miután Tretyjak megérkezett, Melnyikkel elindultak megkeresni a térképen található Metró 2 bejáratát a Majakovszkajára, hogy megtalálják a rakétákat, amik állítólag ott vannak. Artyomnak pedig a Szmolenszkaján kellett maradnia. Mikor hallotta másnap reggel, hogy Oleg, a tegnapi őrség parancsnokának fia eltűnt, keresésére indult. A Park Pobjedij felé nyíló másik alagútba ment, találkozott Antonnal, akinek eltűnt a fia. Bement az omlásig, talált egy átjárót így hívta Antont. Antonnal felmásztak a nyílásba, és a kihalt Park Pobjedij állomásra mentek, ahol elkapták őket valami nehéz beszédű mutálódott emberszerű lények. Itt új vallással ismerkedhetett meg, a Nagy Féreg hittel. Szerintük a Nagy Féreg ásta az alagutakat, és ő adott nekik életet. Rossz embereket esznek, tehát olyat, akinél fegyver van és nem hisz a Féregben. A gyerekeiket pedig begyűjtik, és megnevelik.

Melnyik egy csapat emberrel kimentette őket, és a kis Oleg is előkerült. Együtt nehezen sikerült elmenekülniük, és a Metró 2-be jutniuk. A Kreml felé menekültek, ott volt egy kis probléma, így elvesztettek néhány embert, köztük Oleget, Anton fiát.

Miután innen is elmenekültek, ketté váltak. Melnyikék megkeresték a rakétákat és a VDNHtól 2km-re lévő tv toronyhoz vitték, amíg Artyom, és egy másik katona Ulman a Majakovszkaján keresztül kiszabadultak a metró 2-ből. A Belorusszkaja felé indultak a Novoszlobodszkaja állomáson átérve újra a Proszpekt Mirán voltak. Artyom még utolsó alkalommal haza akart menni, ezért megbeszélték Ulmannal, és az újonnan felszedett katonával, hogy fent találkoznak 5 óra 50 perc múlva a VDNH bejáratánál. Artyom a hazaúton végig újonnan szerzett világnézetein agyalt és közben észre se vette, hogy már oda is ért. Otthon legjobb barátját és mostoha apját kereste először, de Zsenyka már halott volt. Mostoha apja Szuhoj pedig betegeket ápolt. Felkereste, nagy vonalakban elmesélte az utóbbi 2 – 3 hetét, aztán a felszínre ment. Apróbb történések után Felmentek a tv toronyba. Innen Artyom láthatta a feketék fészkét. Hangyafészekhez hasonlított. Simán felrobbantották.

Nagyon nagy vonalakban ennyi a történet, de igazából nagyon sok érdekes apró részletet kihagytam, és tényleg érdemes elolvasni. 

A véleményem kicsit az, hogy Artyom a könyv elején egy jellemtelen kisgyerek volt. Példaként egy üres pohár, és az utazása során, minden egyes embertől tanult valamit. Minden ember egy újabb csepp volt a pohárba. Új tapasztalatok, új kalandok. Az elején kissé bénának találtam a főszerepre, de aki a végén lett az igazán főszereplő típus. 

Nekem kicsit hiányzott a végéből. Zavart, hogy kérdéseim maradtak. Mi lett a vadásszal? Mi lett a Che Guevara brigáddal? Mi lett Szuhojjal? Mi lett Kánnal és Ásszal? Sikerült-e ténylegesen a küldetés? Megmenekült-e a VDNH?

Remélem mindez kiderül a második könyvből, mert nem hiszem el, hogy ezeket nem említi senki.

Az utolsó jelenetet meg nem értettem, nem is írtam le szándékosan. Ha a másodikban meg van magyarázva, akkor bocsánat! :D

Remélem kedvet kaptatok hozzá!

Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009.