Napjaink németországban Anyával!

 Szerdai reggelink után hosszan elbeszélgettünk egy latte machiato felett, mielőtt neki indultunk volna a városnak. Nem tudom, hogy volt-e célunk de a szép napsütés miatt indultunk el sétálni. 

A kertek már a szivárvány színeiben pompáztak, és habár a szél fújdogált és nem lehetett melegebb 13 foknál, már érezni lehetett, hogy tavasz van! 

Utunkat az óváros felé vettük, ahol furcsa kirakatokat és szép régi épületeket nézegettünk. 

Aztán egy szép régi épületben otthont kapó, de modern kávézóban találtuk magunkat. Az eredeti üvegezés tökéletessé tette a kedves kiszolgálástól és a szép latte machiato -tól amúgyis kellemes élményt. Már éppen azon gondolkodtam, hogy a blogon hogy fogok említést tenni arról, hogy ezalatt a pár nap alatt hogy megváltozott a véleményem azzal kapcsolatban, amiket korábban írtam és videóban mondtam németországról és a lakóiról, amikor egy anyuka és a gyereke jöttek be a kávézóba. A régi üvegen keresztül persze nem láttam tisztán, hogy mi történt, csak egy kis kutyavisítást hallottunk, aztán hangos üvöltözést a nőtől, aki a gyerekeivel bejött. Először azt hittem, hogy a gyerekkel üvölt és meg is akartam jegyezni, hogy tragédia. Aztán anya elmondta, hogy valójában a nénivel üvölt és hogy a gyereket megharapta a kutya. Mielőtt azonban sajnálni kezdhettem volna a gyereket, láttam ahogy az anyuka lerángatja a nadrágját mindenki előtt. Semmi nem volt rajta, egy horzsolás sem. A kutya viszont ijedtében curikkolt, és a néni is rémülten milliószor is elnézést kért. Ettől függetlenül a sérületlen gyerek anyja nagy drámát csinált, erőszakkal lefogatta, és vissza rángattatta a nénit az alkalmazottakkal, akik látszólag nem nézték jó szemmel a meghurcolást, de nem tehettek mást. 

Abból, amennyit megértettem a dologból, a kutya valószínűleg nem lehetett volna a kávézóban viszont a néni egy helyi lakos, és gyakran járhat oda sütiért. A környéken körülményes lenne kutyát megkötni és kint hagyni, így besétálhat vele, amíg kifizeti a sütijét (mindeközben mellesleg Bristolban majdnem minden hely kutybarát már, úgyhogy nem nagyon értettem, mire van a felhajtás). A kutya - egy kicsi, ápolt szoba kutya - nem volt agresszív és a hangból ítélve, nem erőszakkal ment neki a gyereknek. Akinek van kutyája az tudja, milyen hangja van egy kutyának, akire pl rálépnek. Inkább úgy hangzott. A kis öreg néni rémülten ácsorgott ott, és várt a sorsukra. Látszott, hogy az a kiskutya a mindene, a kis társa.

A dolgozók viselkedése szintén arra utalt, hogy nem helyeslik a néni kálváriáját. Gyorsan el is hagytuk a helyszínt és ahogy mindenki más, mi is felcimkéztünk egy rosszalló tekintetet a nőnek.

Aznap már csak lazultunk és süttettük a hasunkat a nappaliban. Kibeszéltük a nap eseményeit és a nénivel történeteket. Közben azt kívántam, hogy bárcsak értettem volna minden szót és bárcsak a néni segítségére lehettem volna. Csak remélni merem, hogy a kiskutyát semmi szerencsétlenség nem érte az esemény miatt. Természetesen kívánom a fiatal anyukának, hogy vele szemben egy kicsit több megértést tanúsítsanak a fiatalok, ha majd megöregszik, és hogy egynap majd nagyon bántsa a mostani viselkedése. 

Csütörtökön céllal indultunk el. A helyi ajándékboltba indultunk. Eredetileg a munkatársaknak akartam volna valami nagy adag csokit. Út közben találkoztunk néhány életteli húsvéti díszítéssel. Úgy tűnik a németeknek a húsvét is ugyanolyan fontos, mint a karácsony! 

Közben elhaladtunk a város egykor legszebb részén, amit elmosott a 2022-es árvíz. Anya elmesélt egy csomó rémtörténetet. Ismerősről, aki nem tudta megmenteni a szomszéd nénit - helyette arra kényszerült, hogy végignézze a haláltusáját - az utcán siránkozó emberekről, a szegénységről, ami ezután jött. Hogy nekik szerencséjük volt, mert csak pótolható dolgokat veszítettek el, de a hónapokig tartó áram és fűtésnélküliség őket is megviselte. Szomorú volt még mindig látni, hogy ennyi idővel később is sokan a károkat javítgatják, akkora pusztítás történt.

 

Már az ajándékboltban. Habár nagy csomag kis csokikkal nem volt, ami volt, azt nagyon meg akartuk enni. K kapott is egy adagot, és magunknak is vettünk egyet-egyet abból, amit a legjobban meg akartunk kóstolni kinézetük alapján. Anya egy szép rózsaszín golyót szeretett volna kimarni a dobozból, én pedig a kis cseresznyéset.

Aztán egy kávézóban kötöttünk ki. A pult tele volt friss péksütikkel, amilyet angliában nem lehet találni a legjobb helyeken sem és mögötte a falon kenyerek sorakoztak a polcon. A wc-re egy keskeny kis fém lépcsőn lehetett a pince szinten lesétálni. A sütiket nem lehetett megállni, anya addig bíztatott, hogy egy epreset ki is választottam, de volt még egy vanília puddingos is, ami felkeltette az érdeklődésem. Talán majd legközelebb...

 

Később elnéztünk lakberendezési boltokba - anya itt talált új pohár szettet másnap, sajnos elfelejtettem lefényképezni - és aztán a cipő boltba. Ahhoz nem volt sok kedvem, mert féltem, hogy hozzám ragad egy cipő. Aztán úgy tűnt mégsem fog, mert papucsokat láttam, sport cipőket, csizmákat de semmi nem keltette fel az érdeklődésemet amíg... be nem sétáltam a szandálos sorba a magassarkúakhoz. Itt találkoztam az új arany szandálommal! Mintha a lábamra tervezték volna. Nem kellett másik méretet próbálni, és ahogy a tükörhöz sétáltam, meg sem éreztem hogy magas sarkakon haladok. Stabil, kényelmes és nagyon csinos.

Péntek reggel az új szivecskés, rózsas bögrémból ittam a kávét, amit anyátólkaptam előző nap az ajándékboltban. Nem tudom miért van ez a bögre megszállottságom. Talán a tea megszállottságom velejárója. De ez most tényleg egy nagyon szép bögre, és tényleg nagyon megéri bepaszírozni a hátizsákba!

 

Szombat hamar elérkezett, nem várt vendégként rontott ránk az utolsó nap. Elmentünk ebédelni az óvárosba. Tudom, hogy ez a kihagyhatatlan lehetőség elvesztegetése volt, hogy még egyszer anyja által készített ebédet egyek, de közben nem akartam, hogy arra pazarolja az utolsó napot, hogy főz. A séta frissítő volt, a napsütés pedig aranyat ért egy ilyen szürke tél után. 

Rátaláltam erre az érdekes napelemes padra, amin USB port várja, hogy bedugják a telefont. Szerintem óriási!

A helyszínen végre elkészült a várva várt fénykép is kettőnkről, amire kb egész héten készültünk, de sosem csináltuk meg végül. 

A pincér itt is nagyon kedves volt, ahogy a kávézóban a lány is, ahova ezt követően ültünk be. Rájöttem, hogy talán idegesíti őket, ha nem beszélsz németül és most anyával már kedvesek, mert ő beszél. Nem is számít igazán csak az, hogy jól éreztük magunkat. Kint ücsörögve a többi emberrel a téren, élvezve a napsütést. Volt benne valami Dolce Vita érzés. Mintha egy egészen másik világ lenne, nem olyan mint ami itt van Bristolban.

 

Ezzel az utolsó kis jegeskávézással búcsút is mondtunk a mi kis szabadságunknak. Másnap reggel hajnalban kelés, repülés, buszozás és persze a búcsú. 

Vasárnap hajnalban aztán végszóra a macitól is elbúcsúztam, ő a húgom macija. Aztán felvettük a nyúlcipőt nehogy lekéssem a gépet! Onnantól már csak a kenyérért kellett aggódni, amit anya sütött nekem. De végül is sikerült felvinni a gépre. Neki már nem jutott hely a hátizsákomban, így egy szatyorban vittem át a check in-en, és a reptérboltban vettem csokit a munkatársaknak, amellé tettem be a zacskóba. 

A búcsút aztán nehézzé tette, hogy anyék sokáig csak nézték ahogy sorban állok. Illetve az, hogy anya csak a fal mögött állt, ahonnan ki sem látszott, olyan kis pici volt. Egyszer csak egy szomorú kis kéz szomorú integetése bukkant fel Gábor feje mellett. Akkor eléggé elszomorodtam, hogy máris eltelt ez a hét és még nem tudjuk, hogy mikor lesz megint ilyen.