Aztán én is elgondolkodtam a magyarázatán, miszerint néha a korcs angolból vagy egyéb nyelvekből fordítani nagyobb művészet, mint maga a mű megalkotása. Már ha az ember jól csinálja azt.
Annyi a magyar szó, olyan a választék, annyiféleképpen ki lehet fejezni egyetlen érzelmet. Olyan dolgokat is tudunk éreztetni, amit más nyelveken nem is, vagy csak nehezen. A magyarban pedig csak gördülnek a szavak, cikornyás mintázatokként tekeregnek, mondatokká érnek, és olyan dolgokat fejeznek ki aztán, amire azt mondjuk; Szavakkal kifejezni lehetetlen.
Magyarban lehetséges. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy az önmagam népszerűsítése érdekében inkább angolul blogolok, vagy megtanulok oroszul egy metro univerzum könyv megírásához... De mindig arra jutottam, hogy én végtére is azért kezdtem el írni, mert a magyar mondatok kialakítása, csipkézése okoz nekem örömet. Nem lenne értelme úgy írnom, hogy nem élvezhetem a szövevényes szerkezetek játékát. Akárhogy hangozzon is kiejtve, leírva, mondatba rendezve a történet magyarul jó. A költészet magyarul szép, a könyv is magyarul szép.
Meg is egyeztünk benne, hogy akármennyire nem vagyunk hungaristák, és akármennyire nem is értjük az ekörül rendezett felhajtást, abban az egyben egyet tudunk érteni, hogy a magyar nyelvnél szebb a világon nincs. Írni máshogyan nem is érdemes.
Ezt ma be is bizonyította az a Doctor Who könyv, aminek nagy elhatározással mentem neki, de aztán hamar rájöttem; az angol irodalom nem olyan, mint a magyar. Magyarul még a ponyvát sem tudnám értelmezni külföldiként. Ezzel pedig semmi nehézségem. Az olvasása semmi irodalmi izgalmat nem tartogat számomra, pedig egy olyan nyelven olvasom, ami nem az anyanyelvem. Az lenne a minimum, hogy tele legyen váratlan meglepetésekkel.
Magyarul írni... magyarul írni, olvasni gyönyör. Örülök a megtiszteltetésnek, hogy annyi ember közül a világon pont én lehetek az egyik, aki egy ilyen nyelvet művelhet.
