A magyar nyelv.

2015. november 29., vasárnap


Egy nagyon kedves barátommal ma könyvekről beszélgettünk, és valami nagyon érdekeset mondott. Ajánlotta a kedvenc könyvét, azután szánva-bánva hozzá tette, hogy sajnos a fordító neve most nem ugrik be neki. Nem szoktam én a fordítóval törődni, így nem feltétlenül értettem meg elsőre, hogy miért olyan fontos ez neki. Szerencsére nem kellett szóvá tennem, magától elmagyarázta, hogy neki nagyon fontos a mű fordítója is, mert; 

Aztán én is elgondolkodtam a magyarázatán, miszerint néha a korcs angolból vagy egyéb nyelvekből fordítani nagyobb művészet, mint maga a mű megalkotása. Már ha az ember jól csinálja azt. 

Annyi a magyar szó, olyan a választék, annyiféleképpen ki lehet fejezni egyetlen érzelmet. Olyan dolgokat is tudunk éreztetni, amit más nyelveken nem is, vagy csak nehezen. A magyarban pedig csak gördülnek a szavak, cikornyás mintázatokként tekeregnek, mondatokká érnek, és olyan dolgokat fejeznek ki aztán, amire azt mondjuk; Szavakkal kifejezni lehetetlen. 

Magyarban lehetséges. Sokszor gondolkodtam már azon, hogy az önmagam népszerűsítése érdekében inkább angolul blogolok, vagy megtanulok oroszul egy metro univerzum könyv megírásához... De mindig arra jutottam, hogy én végtére is azért kezdtem el írni, mert a magyar mondatok kialakítása, csipkézése okoz nekem örömet. Nem lenne értelme úgy írnom, hogy nem élvezhetem a szövevényes szerkezetek játékát. Akárhogy hangozzon is kiejtve, leírva, mondatba rendezve a történet magyarul jó. A költészet magyarul szép, a könyv is magyarul szép. 

Meg is egyeztünk benne, hogy akármennyire nem vagyunk hungaristák, és akármennyire nem is értjük az ekörül rendezett felhajtást, abban az egyben egyet tudunk érteni, hogy a magyar nyelvnél szebb a világon nincs. Írni máshogyan nem is érdemes. 

Ezt ma be is bizonyította az a Doctor Who könyv, aminek nagy elhatározással mentem neki, de aztán hamar rájöttem; az angol irodalom nem olyan, mint a magyar. Magyarul még a ponyvát sem tudnám értelmezni külföldiként. Ezzel pedig semmi nehézségem. Az olvasása semmi irodalmi izgalmat nem tartogat számomra, pedig egy olyan nyelven olvasom, ami nem az anyanyelvem. Az lenne a minimum, hogy tele legyen váratlan meglepetésekkel. 

Magyarul írni... magyarul írni, olvasni gyönyör. Örülök a megtiszteltetésnek, hogy annyi ember közül a világon pont én lehetek az egyik, aki egy ilyen nyelvet művelhet.


Tárgyimádat


Valamelyik nap a kuka felett álldogáltam egy kiürült dezodoros flakonnal a kezemben, és azon tűnődtem, kidobjam-e vagy jó neki ott ahol addig volt? 

Talán tipikus gyűjtögető hozzáállásnak tűnik. Talán úgy tűnhet, azért gondolkodtat el, mert később még hasznomra válhat ha éppen pont erre meg arra ilyen-olyan kütyüre van szükség. De nem. 

Egyszerűen csak olyan valaki volt jelen, amikor azt vettem, akivel már talán sosem fogunk ugyanúgy besétálni együtt a boltba, vagy úgy alapjában talán sosem látom már többé. 

Elgondolkodtatott, hogy hiába veszek még húsz ugyanolyan dezodort. Az az egy a különleges. Nekem nem kell az a doboz. Csak az az egy. Azzal az emlékkel, amit magában hordoz. Ugyanígy van azzal a konzerv dobozzal, vagy; 

A fésűm kitört fogával. Ami... Ki sem tört igazán. De megfogta, és majdnem kitörte valaki. Akkor aztán az is örök emlék maradt volna róla azon a fésűn, amit 3 éves korom óta hurcolok magammal hűségesen, és továbbra sem tervezem abbahagyni a hozzá való ragaszkodást. Az anyai papa biztos örülne neki, ha látná; még mindig azt a macis fésűt hurcolom, amit ő adott a halála előtt, amikor még csak három éves voltam. De megvan a foga. Minden egyes foga. Senki sem tört ki egyet sem, mégis emlékszem arra, hogy ő azt majdnem kitörte. Mégis örökké emlékeztet majd rá az a fésű? Még a foghíja nélkül is?

Vagy ott vannak a pólóim. Mind valami emlék, és amint szeretett személyhez köthető, az fáj. A lelkem mélyén tudom, hogy meg kell szabadulni tőle, de a szívem addig ragaszkodik hozzá, ameddig az emlék édessé nem válik az idő rozsdás kerekei alatt. Kínszenvedésemet súlyosbítva addigis a folyamat alatt. 

De a dezodoros flakon. Ő csak áll ott. Porosodik, mígnem elég fakóvá nem válik az emlék, hogy meg lehessen szabadulni tőle. 

Miért ragaszkodik az ember olyasvalaki halovány emlékfoszlányához, aki még a jelenben sem becsülte eléggé ahhoz, hogy a közösen eltöltött idő ne válhassék egyszerű emlékké? Elgondolkodtató.


Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009.