Évadzáró | 2023

Nagyon sok dolog történt az idén, nem is tudom hol kezdjem el a sort. 

Az évet munkanélküliként kezdtem, és új hobbimnak hódolva. A januárt sok sok nintendo játékkal töltöttem. Februárban végre megnéztük a Platinum Endet. Márciusig kiolvastam a My hero academia könyveket, hogy neki kezdhessek az idén kijött újnak, amit áprisiban kaptam kézhez. Megnéztük a Jujutsu kaisen első évadát, ami nagyon tetszett, majd hamar ki is ábrándított, amit a neten olvastam róla. 

Szintén Februárban jelentkeztem egy munkára az oviban, amire már régóta szeretnék, de sosem volt bátorságom. Márciusban le is bonyolítottuk az interjút. Most felvettek! Ezután két hónapnyi papírmunka következett, mielőtt még belekezdhettem volna az új életembe. Ez a két hónap aztán nagyon rossz hangulatban telt, mert nem tudtam miért tart ez ilyen sokáig. Kiderült, hogy mindenkinek ennyire sokáig tart.... de csak akkor, amikor nekem már mindegy lett ez az információ. Képzeld el, hogy az első munkanapod előtti napot éled újra és újra két hónapon át! 

Május 5-én kezdem az új helyen és nagyon sok mindent tanultam az első 3 hónapban. El kellett olvasni az összes szabályt és kvízeket kitölteni, netes kurzusokat végig csinálni életmentésről, higiéniáról, terrorelhárításról meg olyasmiről amit máshol nem kell megtanulni. Kész szenvedés volt mire az összes papírmunkán túl lettünk a gyakornokságomhoz, de aztán megkezdtem a nehezét augusztus végén, amikor visszaértem a szabadságomról. 

Augusztusban aztán 3 hétre haza utaztam szabadságra. Évek óta először tudtam hivatalosan szabadságot kapni ebben a hónapban, mert az eddigi munkahelyemen nem adtak ki augusztusra szabadságot. 

A szabadság alatt voltam apával sétálni a Római parton és anyékkal nyaraltunk a balatonon. Rengeteget ettünk a szálláson, ahol nagyon finom volt a kaja. Elmentünk Keszthelyre a Festetics kastélyba, strandolunk és voltunk párkányban is egy középkori paraszt étteremben. Apával Fenyvesen voltunk és nagyon hamar elment az egész szabadság. 

Visszatérve a munkahelyre egy másik szobában találtam magam. Áthelyeztek és több terhelést raktak rám, amiből egészen más módon tanultam, mint az azt megelőző hónapokban. Úgy érzem, hogy egyre jobb vagyok abban, amit csinálok és habár még nagyon nem értem célt, de már látom, hogy lehetséges! Míg az első néhány hónapban a rendszert tanultam és hogy hogyan működik az élet az oviban, mostmár figyelnem kell a kulcs gyerekeimre, speciális igényeikre, étel elvárásokra, szülői kívánságokra. 

Idén megvolt az első szülői értekezletem, fogadtam újoncokat szóval rengeteget kellett idegenekkel kommunikálnom, habár az rengeteg energiát vesz ki belőlem, úgy érzem hogy egyre kevesebbet. 

Az idén 2x2 hetet töltöttem el K nélkül (amiért augusztusi szabadságot vettem ki) és ezek nagyon nehéz időszakok voltak, úgyhogy remélem hogy jövőre ilyen nem nagyon lesz.

A jövő évre erőt és észt szeretnék kérni, hogy sikeresen menjen a tanulás! 

Karácsony előtti hangulat

Idén végre olyan munkahelyem van, ahol alanyi jogon jár a karácsonyi szünet. Az az ma volt az utolsó munkanapom az évben, így szerettem volna egy kis időt szentelni egy rövid összefoglalónak az elmúlt napokból. 

A karácsonyi díszítésért én voltam a felelős, mivel volt az a nagyszerű ötletem, hogy a szülőknek készített kártyának kivágott csillagokból többet készítsünk el, és ami marad azt lógassuk le a tetőszerkezet fém elemein. Ez otthonossá és kedvessé tette a szobát. 

Ahogy egyre közelebb érkeztünk a karácsonyhoz, túl a munkahelyi karácsonyi bulin, elérkezett a karácsonyi vacsora a babákkal. Egy tipikus angol karácsonyi rostonsült vacsorát kell elképzelni, csak a legtöbb zöldség pépesítve volt. Azon kívül pigs in blanket, pulyka szelet és yorkshire pudding fogalt helyet a tányéron. Délelőtt rajzoltunk karácsonyi ebéd alátétet és ragasztottunk karácsonyi koronákat, amit csak egy kisfiú nem dobált a fölre, amelyik úgy falta a maga kis vegetáriánus ebédjét, hogy talán észre sem vette, hogy valaki a fejére húzott egy papírkoronát. Aznap csak fél napos voltam, és a munkahelyről egyenesen a város bevásárlónegyébe mentem összeszedni a titkos mikulásos ajándékom. Egy kedves lányt húztam, aki a bulin elárulta, hogy a science-fiction témakört szereti olvasni, emelett ki kellett töltenünk egy nyomtatványt, amivel adunk ötletet hogy mit vehetünk egymásnak. Szóval volt egy kis fogalmam róla, hogy mit szeretne, de közben tettem bele egy kis ezt meg azt is, ami magyar hogy olyasmit is adjak, ami magától nem tudna akárhol megvenni és amit senki mástól nem tudna kapni a munkahelyen. 

Az utolsó hét hamar elment. 15.-e után megengedett volt elvinni a nevünkre szóló ajándékot a munkahelyi karácsonyfa alól. Az idén jó ajándékot kaptam, biztos valamelyik rendes lánytól amelyiket kedvelem is. Ez az ajándékozás nem úgy zajlott, mint az amin a legutóbb az iskolában vettem részt. Itt nem tudtuk, hogy kitől kapunk ajándékot és olyasmit kaptam, aminek örültem. Örülök, hogy a keserű iskolai emlékek ellenére mégis vállalkoztam erre is. Idén egy kicsit több közösségi eseményben és programban vettem rész, mint amennyiben szoktam, de ez azért van, mert új a munkahely és be szerettem volna illeszkedni. 

Az utolsó héten rengeteg szülő hozott nekünk ajándékot, és a legleleményesebbek a fa alatt hagyták az ajándékot, amit az aulában díszítettünk fel a gyerekek által készített díszekkel. 

Nagy meglepetésemre az egyik gyerekem szülője egy kártyát hagyott mindennyiunknak személyreszólóan benne a kislány képével, ahogy a karácsonyfa előtt örül. Az új évben ausztráliába költöznek, és soha többet nem látjuk, igazán édes búcsú. 

A legújabb gyerekem szülei egy nagy közös ajándékcsomagot hoztak mindenkinek, és mégnagyobb meglepetésemre a két másik gyerekem szülője is hagyott nekem egy kis ajándékot a fa alatt. Az egyik egy nagyon kedves üzenettel, ami úgy érzem löketet ad majd a jövő év kezdésére. 

Ez az idei jóban és rosszban gazad év volt. Örültem és szenvedtem is, de remélem hogy a jövő év jobb lesz minden tekintetben. 

Ezzel a hangulattal vetem bele magam a karácsonyi takarításba, sütés, főzésbe. 

World Toilet Day

 

  Ma van a World Toilet Day, amit 2013 júliusában helyeztek hatályba, és a japán blogszolgltatóm kedvesen figyelmeztetett rá. 

 Elsőre meglepődtem, de aztán végig gondolva rájöttem, hogy mennyire nem is becsüljükmeg amink van, mert nagyon hozzá vagyunk szokva ehhez az elkényelmesedett világhoz. Nekünk már nem az udvaron volt a WC-nk így természetesnek vesszük. Olyannyira, hogy az első gondolatod, amikor meglátod ezt a WCs kitűzőt, amit a japán blogom szolgáltatójától hoztam el, hogy "úristen" vagy hogy mi ez a hülyeség, ez megőrült... Ilyesmit. Ahelyett, hogy arra gondolnánk, milyen szerencsések vagyunk, hogy télen a hóban nem kell kicammognunk a ház mögé. 

  Jobban meg kellene becsülnünk azt, amit kaptunk. Az elődeink sokat dolgoztak érte. Amit mi dolgozunk, az ahhoz képest semmi. 

  Ma legyünk hálásak, amiért vagy egy szoba a házban, ami be van fűtve és ott tudunk elmenni a WCre. Az összes többi napon pedig legyünk minden másért is hálásak. Például az elektromosságért, az internetért, a hűtőért, a fürdőszobáért és ezért a látszat szabadságért, amiben napjainkban élünk. Jó lenne ha képesek lennénk levetkőzni a tényt, hogy amikor egy WCt ábrázoló rajzot látunk, hirtelen nem az jut az eszünkbe hogy megünnepeljük, hanem hogy fúj ez meg minek van itt. 

  Ünnepeljük meg, hogy manapság a szegény is hozzávetőleges jómódban élhet. Hiszen az, ahogyan élünk - habár nem ismerjük el - valójában luxus. 

Na és ki fogja ma kisúrolni a WCt??? 😏

Életem első szülői értekezlete

 

A múlt héten tudtam meg, hogy nekem is részt kell vennem a szülőiben. Legutóbb még szerencsém volt és kimaradtam, hiszen akkor kezdtem és még a próbaidőmet tapostam. Ma már nem látom úgy, hogy olyan nagy szerencse lett volna. Legalábbis most hogy túl vagyok az elsőn. 

Az egész hetem aggódással telt, de nagyrészt csak akkor akadtam ki, amikor eszembejutott, hogy most tényleg professzionálisan el kell beszélgetnem olyan emberekkel, akik komolyan azért jönnek, hogy többet tudjanak meg a gyerekükről. Most tényleg át kellett gondolnom, hogy mit mondok a gyerekekről, akik az én felügyeletem alatt vannak, figyelembe véve az erősségeiket, gyengéiket és hogy hogyan tálalom ezt az információt. 

Az első egészen ügyetlenül ment. Szerencsére az anyukának is ez volt az első, így jót nevettünk rajta, mert egyikünk sem volt benne biztos, hogy mit csinál vagy mit kellene elvárnunk a másiktól. Nekem persze volt egy papírom, amin szükséges kérdések álltak, és a nagy alkalom előtt 10 percben összefoglalták, hogy miről kell beszélnem, így azt hiszem nem ment rosszul. A szülők elégedettnek tűntek és habár az egyiket telefonon kellett végig csinálnom, utána már fellélegeztem, mert jól ment. Úgy érzem, hogy sokat tanultam ebből arról is, hogy a szülőknek mire van szüksége és mit várnak el tőlünk.

A főnököm hirtelen felindulásból meg is ölelt, és nagyon megdicsért, amiért jól vettem az akadályt. Ma végre büszke vagyok magamra! 

Viszlát, A!

 

 Azt hiszem már éppen itt az ideje, hogy előálljak ezzel a bejegyzéssel. Valójában nem nagyon tudtam, hogy mit írjak, túlzottan bonyolult volt elhinnem, és elfogadnom. 

De kezdjük az elején, mielőtt még mindenkit aggodalomba hajszolnék. Egy 2 éves kislányról beszélünk, aki körülbelül 3 hete minden előjel nélkül meghalt álmában. Egy óvodában dolgozom, és a kislány az én csoportomba járt. Nem tudtuk meg az okot, de azt tudjuk, hogy az óvoda semmiben nem hibás a történtekért. 

De akármennyit hallottam, és akármennyit kérdeztek... hogy hogy vagyok. Egyszerűen nem voltam sehogy. Mert előző nap láttam felbandukolni a lépcsőn. Másnap pedig soron kívül összehívtak minket délután, hogy közöljék, reggel már nem kelt fel. 

Valahogy képtelen voltam elhinni, és úgy éreztem magam, mint amikor nem látsz valamire bizonyítékot és nem hiszed el. Abban a szomorú hangulatban, de valahogy mégsem annyira. 

Ma pedig eljött a temetés napja, és meghívták azt a néhány embert, aki a legközelebb állt hozzá. Úgy mondták, hogy; el tudjunk búcsúzni... de nekem inkább arra volt jó, hogy végre el tudjam hinni. Mert egészen eddig olyan volt, mintha ő még ott lenne valahol, csak már nem jön el hozzánk. Mintha valójában én lennék a gyerek, aki nem érti. 

Szóval kiválasztottam az elegáns fekete Atz Model ruhát, amit direkt temetésekre raktam félre. Még reggel cikkeket olvastam... próbáltam nem minden percben készülni. Próbálok nem olyan rágörcsölős lenni, amilyen régen voltam. Csak egy órával előtte keztem lassacskán öltözni és hajat csinálni. Végül taxival mentem, mert szakadni kezdett az eső és nem akartam én lenni az egyetlen, akiről csöpög a víz és csapzott. 

Az oviban találkoztunk, és onnan mentünk együtt. Már az is nyomasztó volt, ahogy beléptünk a templomba csoportosan. Én rutinosan körülnéztem, de nem volt az ajtóhoz közel a szenteltvíz. A munkatársaimat nem érdekelte, de én valahogy úgy éreztem ettől magam, mintha bemennék egy boltba és nem köszönnék az eladónak. Vagy mintha a kávézóban nem köszönnék, hanem csak odavetném, hogy kérek egy lattét. Nem azért, mert nagyon vallásos vagyok... csak így szokás. Aztán szépen elvonultunk a padok közé, és kiválasztottuk a templom közepén helyet foglaló padokat. Nem túl közel, de nem is túl távol. Azt hiszem egy kicsit korábban érkeztünk, mert egy örökkévalóságig nehezedett ránk az a nehéz szent templomi levegő. 

A várakozás közben kaptunk egy imakönyvet a kislány képével, ami az elhangzó énekeket tartalmazta. 

Általában az a bunkó vagyok, aki nem sírja el magát egy temetésen akkor sem, ha az a hozzám legközelebb álló ember temetése... de amikor megláttam ennek a 2 éves kilánynak a képét, akinek nem jutott több az életből, és annak a nagyrészét is óvodában töltötte, valahogy összefacsarodott a szívem. Amikor a mama mesélte, hogy két testvére is volt, akik ilyen korban haltak meg, akkor az egész olyan egyszerűnek és törvényszerűnek tűnt. Hogy a vannak, akik hamar meghalnak és kész. Talán csak túl kicsi volt, hogy emlékezzen rájuk. De én emlékeztem erre a kislányra, akivel 3 hónapig minden nap együtt játszottam, és tudtam hogy több idő járt volna neki. Vicces volt, aranyos. Olyan kis csinosan öltöző, csajos, mintha egy baba Marilyn Monroe lett volna jó értelemben. Egy kis angyalka. Nem csak azért mondom mert kicsi volt, hanem mert úgy is nézett ki mint az az angyalka a szaloncukron, és ahogy ezt átgondoltam, még én is elbőgtem magam. De ez még csak a jéghegy csúcsa. 

Utána behozták a koporsót. Gyönyörű fehér, arany szegélyekkel. A tetején vidám sárga fehér csokor.

Még soha nem voltam például koporsós temetésen. Maga a tény nem zaklatott fel, hogy a test ott fekszik az út közepén. De a tény, hogy az a kis koporsó azt a pici testet tartalmazza... a kis hurkás csuklót, az aranyló göndör fürtöket. Az a mini koporsó..  az egész olyan szomorú volt. A koporsót az anya és a testvér követte legelöl, majd a többi családtag és közeli barát is bekullogott. Az anyuka végig hangosan zokogott, ami épp ésszel elviselhetetlen volt, a kislány is végig sírta. Talán most először jutott az eszembe, hogy közöttük is annyi lehet a korkülönbség, mint közöttem és a húgom között és hirtelen ez is nagyon elszomorított. Annak a kislánynak most szörnyű dolgokon kellett keresztül mennie, pedig még ő is olyan fiatal. Kezdve azzal, hogy megtalálták, az intézkedés, a temetés és még iskolába is kell járnia. Pedig feltehetően másra sem tud most gondolni.

Már éppen elállt volna a könnyem, amikor egyszeriben az apa lépett a pódiumra egy lappal a kezében, amire a szövegét írta. Összeszedettnek és komolynak tűnt. Két méter feletti figura, kigyúrt olimpikon testalkat, határozott kiállás. Elkezdte a szöveget, ami szívbemarkolóan aranyos, és közben pedig igaz is volt. Nem csak az a szokásos kedvesség, amit a szülő gondol a gyerekéről, hanem tudtam hogy szerintem is olyan volt az ő gyereke, objektív szemmel is. Egy darabig ki is tartott és nagyon szépen beszélt, azután egyszercsak nem tudta visszafolytani tovább. Látta az arcokat, látta az elfolyt sminkeket, és látta hogy a mai napon, most tényleg mindenki az ő kislányáért sír. Ott állt az a nagydarab ember és potyogtak a könnyei, de a szöveget nem fejezte be... és szerintem ez volt a legmeghatóbb dolog, amit valaha láttam. Az az erő, amivel kiállt oda, és akkor is elmondta azt a szöveget, amit eltervezett. Szerintem ezen az is elsírta magát, aki esetleg addig nem sírt. 

A szertartás végén beállt a koporsó alá, és kicipelte, hogy elindítsa az útolsó útjára a 2 éves kislányát. Előtte még együttérzően végig nézett rajtunk, az óvodai dolgozókon. Mintha még ő adna nekünk támogatást, pedig ő volt az, aki a kislánya koporsóját cipelte aznap. Még az anyuka is küldött nekünk egy nagyon könnyes és nagyon halvány mosolyt. 

És ahogy elhagytuk a templomot a nyomdokaikban, a padlón jól láthatóan hatalmas könnyek jelölték az útjukat...

Aztán megnéztük, ahogy elindul az autó benne a kicsi koporsóval. 

Azt hiszem mostmár megértettem. 

Kawakami Mieko - Heaven

 Az idén nem én voltam a leghűségesebb blogoló, de had védjem meg magam. Az idén rengeteg minden történt velem. Új munkahely, új hobby és új könyvek. 

Most itthon ülök a tökéletes nyári melegben. A mai napom tökéletesen alakult, habár az elmúlt 2 hétben elősször nem volt semmi programom. Valahogy mégis boldoggá tesz a meleg levegő, az otthon illata és még az új szomszéd gyerekének a visítozása is, ami nyári hangulattal tölti be az utcát. Igen, biztos vagyok benne, hogy az egész utca hallja. 

Ma békésen felkeltem. Szokás szerint az állatok megetetése volt az első programom, majd egy szerény reggeli, mosogatás, mosás, egy kis házimunka. Aztán befejeztem ezt a könyvet, amit nemrégiben egy instagram profil ajánlása miatt vettem meg. 

Ennek a könyvnek még nincs fordítása így jobb híján angolul kellett megvennem. A szerző a japán Kawakami Mieko és a személy, aki ajánlotta, nagyon dícsérte a fordítást és hogy mennyire átadja az eredeti könyvben leírt érzéseket. Jópár pozitív és egyetlen negatív kritikát sem olvastam róla, ami nem jelenti azt, hogy nincs is, de sokkal bíztatóbb, mintha lépten-nyomon felbukkanna egy-egy elégedetlen olvasó véleménye is. 

A könyv érdekesen indul, és érdekesen is halad. Két iskolás történetét mutatja be, egy fiú és egy lány életét, akiket zaklatnak és vernek az iskolában. A főszereplő, egy fiú egy napon egy levelet kap valakitől, aki az osztályába jár és találkozni szeretne vele. Nem tudhatja, hogy a levél igazi-e vagy csalás, és ismét csak az osztálytársai fogják csőbehúzni. A fiú mellesleg... névtelen? Ebben a pillanatban tettem le a könyvet és mikor a nevét akartam leírni, akkor jöttem rá, hogy nem is tudom. Nem is találom, szóval valószínűleg igazam van. Viszont ő a köny narrátora, akit az osztálytársai szemnek neveznek, mert a jobb szemgolyóját képtelen irányítani, és  az állandóan másfele néz, mint a bal.  

Maga a könyv a fiú érzéseiről szól, amik a zaklatás és verés köré épülnek, továbbá a két iskolás barátságának kialakulásáról. Jó indulattal nevezhetnék egy kezdődő szerelemnek is, de ahhoz túl kevés, mégis túl sok. A lány, Kojima új eszméket tár a fiú elé. Lényegében feltárja, hogy tetszik neki a szeme, mert ez egy jel. A lány szándékosan mártír szerepbe lép, és a gyengeségét, amellyel nem tud szembeszállni az osztálytársai bántalmazásával, erősségnek igyekszik feltűntetni. Mintha mindez az ő akaratából történne. Ez a fajta "idealista" gondolkodás pedig nem csak hamis, de veszélyes is. Lényegében ő feladta és a szenvedést választotta. Az élete romokban hever, pedig csak gyerek. Egy gyerek, akit egy önző és kevély pénzéhes szülő irányít, és kétségbeesésén túl még az iskolában sem lehet nyugodt. A történet egyszerűen mutatja be a bántalmazásokat, és az érzéseket, amelyek azokat követik. Továbbá a főszereplő útját, amelyen megpróbálja megérteni, hogy miért őt bántják, és rájön, hogy ő az egyetlen, aki ezen mindvégig változtathatott volna. A könyv úgy ér véget, hogy a fiú utat választ magának egy hosszú mérlegelés után, és habár a vége sem éppen vidám, mégis hoz egy kis reményt a narrátor és az olvasó számára. Hogy egy nap a szenvedés végre véget ér és egy új, egy más napra ébrednek,

Maga a könyv olyan mint egy nyári délután, amikor porzik a homok, a nap laposan és unalmasan süt, a nyáriszünet utolsó hete van, és a felnőtt valóság kilátástalannak és messzinek, de közben hihetetlenül közelinek is tűnik egyszerre. Könnyed, és keserédes.

Számomra a vége egy kicsit hirtelen volt és úgy érzem, mintha még akarnám tudni, hogy mi van ezután, hogy mi fog történni, hogy hogy alakul az életük. Teljesen biztos, hogy megvenném, ha lenne folytatás, habár lényegében az egész történet lezárult és nincs mit tovább magyarázni rajta. Kicsit most üresnek érzem magam, de ez a könyv tele volt, és mindenki másnak is ajánlom. Egyenlőre azoknak, akik nem bánják, hogy még nincs fordítás. 

Mellesleg már sorban áll a következő regény,amit szintén egy japán szerző írt, és egy kávézóról szól, ahol vissza lehet utazni az időben. Legközelebb erről várjatok bejegyzést! 

Addigis, legyetek jók, ha tudtok! xX

The Summer Hikaru Died

 

  Tegnap érkezett a mű. Már alig bírtam kivárni ezt a pár napot, mire végre a ezemben tarthattam. Habár hülyén hangzik, azonnal be is bújtam a kedvenc pokrócom alá az este egy forró teával, hogy neki álljak. 

 

Aztán a kötet magával ragadta a figyelmem. Habár általában könnyű elvonni a figyelmem, és van egy rossz szokásom, hogy manga és könyv olvasás közben is, nézegetem, hogy mennyi van még hátra egy fejezetből, ez itt nem történt meg. Egyszerűen csak tudni akartam, hogy mi lesz. 

 

 Őszinte leszek. Az egyik kedvenc otome bloggerem instáján láttam ezt a mangát, és a fülszöveg elolvasása nélkül vettem meg. Szinte biztos voltam benne, hogy Hikaru valami iskolai zaklatás áldozata lesz, és megöli magát. De nem ez történt. Kicsit meglepődtem, hogy valójában egy horror és nem spoilerezek ha elmondom, hogy Hikaru valójában eltűnt a hegyekben egy hétre, majd csodával határos módon előkerült és Yoshiki úgy sejti, hogy ő nem az igazi Hikaru. 

 

A tény, hogy ez nem csak egy szomorú sztori lesz egy fiú haláláról, hanem egy horror, mégjobban meghozta a kedvem a gyűjtögetéshez, így habár sosem terveztem mangt gyűjteni, talán ez lesz az egyetlen sorozat, amit mégis érdemes megvenni. 

 

Még mindig sokk hatása alatt vagyok, amiért együltő helyemben kiolvastam a kötetet újabb tea készítése, wc-re járkálás vagy az értesítéseim ellenőrzése nélkül. Tényleg nagyon lekötött, és már alig várom az október végét vagy a november elejét, amikor a második kötetet is a kezemben tarthatom. 

 

A rajzok gyönyörűek, ai igazán leköti a szemet, és részletesek. Jól játszik az árnyékokkal és a fény egyensúlyal annak érdekében, hogy hozzá adjon a történet hátborzongató aurájához. Szinte vágni lehet a feszültséget, ami Yoshikiban feszül, miközben nem akarja teljesen elveszítei a legjobb bartját/talán szerelmét, de azt is tudja, hogy ahogy a dolgok vannak, az úgy nem helyes. 

Yoshiki gyönyörű, mint egy angyal. Egyszerűen nem tudtam megunni, minden oldal élvezet volt. Úgy éreztem legszívesebben megérinteném a kis imádnivaló, unott, elgyötört arcát minden alkalommal amikor a rendezetlen haja a szemébe lógott. Szinte állandóan. Meg tudnék fojtani minde karatert egy kiskanál vízben aki állandóan a frufruját akarja levágni. 

 

Az egyetlen problémám a könyv megjelenésével volt, ami már alapból úgy érkezett, hogy a gerincen volt egy apró sérülés. Japánból használtan sem érkezik ilyen, ez pedig teljesen új volt. A másik egy kiadási hiba. A fedőlap úgy tűnik, egy miliméterrel rövidebb az oldalaknál, így becsukott állapotban kilátszanak. Amerikai nyomtatvány.

Őszintén alig várom a következő részt!

 

Óvodai kaland

Az Itsu nevű étteremben ücsörgök a város központjában az egyszemélyes asztalnál. Beugrottam ebédelni, miután visszacseréltem néhány fehér ruhadarabot feketére. 

Miután összeszedtem az új ruhadarabokat, a pénztárnál előadtam a cserélős sztorit. A pénztáros megkérdezte, hogy mi volt velük a baj. 

- A színük - válaszoltam, és ő csodálkozva felnézett - Fekete kellett volna és fehéret vettem - magyaráztam, amit elfogadott, majd kisebb tűnődés után ismét értetlenül felnézett. 

- Fekete? Dehát ezek elég különbözőek - emelte ki a nyilvánvalót. Mintha a rózsaszín és  azöld nem lenne éppen ugyanolyan ellentét.Persze én megerősítettem, hogy nem csak mellébeszélek, mert külföldi vagyok hanem tényleg fehér ruhát vettem fekete helyett. 

¤¤¤

 Mostantól szabadok a csütörtökjeim, és minden második csötörtökön teljesen egyedül vagyok rá, hogy úgy töltsem el, ezért vagyok most itt. Emlékszem, néhány hónapja az egyik barátnőmmel ücsörögtem itt, és arról álmodoztunk, hogy olyan munkánk lesz, ami mellett egyedül beücsöröghetünk ide, és csak pötyögünk a blogra vagy bármi más. Csak egyedül ebédelni egy vásárlás után. 

Most nem csak az álommelót sikerült megkapni, de ez is összejött. Ne is pocsékoljuk tovább a szót, térjünk rá a dologra. 

Február végén megtudtam, hogy az óvoda, amit 7 éve kinéztem magamnak, most óvónénit keres. 7 éve azért nem jelentkeztem, mert kellett hozzá végzettség, ami nekem nem volt meg, és arra nem volt időm, hogy gyorsan tanuljak pár évet, és utána jelentkezzek a munkára, amit most hirdetnek. Viszont ezúttal gyakornoki állást hirdettek a tanulással együtt, így amint megtudtam, azonnal kitöltöttem a jeletkezési ívet. 

Nem is sokára, március elejére már jött is a meghívó egy próbanap/ interjúra. A beszélgetésnél a hely managere annyira lelkesen hallgatta a válaszaimat, és mind a ketten annyira rendesek voltak, hogy mégjobban szerettem volna megkapni a munkát, és elég hamar vissza is jeleztek. Végül csak 2 hónappal később keztem, mert a paprmunka elég hosszan tartott, de nem olyan régen végre megkezdődött a munka. Már nagyon a türelmem vége felé tartottam, alig vártam, hogy végre ott dolgozhassak de végre elérkezett a nap, és ledolgoztam az első hetemet.

Szeretnék majd rendszeresen jelentést írni ide az élményeimről, remélem velem tartotok! Hamarosan jelentkezem egy első hetes bejegyzéssel.

Platinum End

 Ebben a pillanatban fejeztem be a Platinum End című animét, és azonnal szeretném is megosztani a gondolataimat. 

Ebben a bejegyzésben nem egy kritikát fogtok találni, így aki azért jött, már most el is engedheti a kezem. Spoilereket is tartalmaz. 

Az animét tavaly tavasszal találtam. Egy cikkben olvastam róla, amely egy gyerek öngyilkosságáról szólt... vagy inkább arról, hogy ez az anime több orszában is tiltólistára került, amiért ez a gyerek megölte magát. Minden ezzel a kisfiúval vagy kivel kezdődött, aki látta ezt az animét és annyira megszerette, hogy ő is része akart lenni. Vagy talán nem is igaz az egész, és csak arra való kacsa volt, hogy az olyan emberek, mint én azonnal meg akarják nézni. 

Szóval a Platunim End erről a mély szomorúságban, nyomorúságban és kétségbeesésben élő fiúról szól, aki Kakehasi Mirai. (Már csak miatta is meg akartam volna nézni így első ránézésre, de ugye kellett egy kis népszerűség, hogy az orrom elé kerüljön.) 

Mirai meg akarja ölni magát, mert az élete rettenetes. A családja halott, anya, apa, kisöccs. Csak a nagynéje maradt, és az ő férje. Jelenleg náluk él, és iskolába jár. Az iskolában minden napos gúnyolódás és bántalmazás áldozata, és még a lány sem szereti viszont akiért teljesen odáig van. De ha ez nem lenne elég, még inkább ő is beáll a sorba a bántásánál. 

Lássuk be, hogy azért jogosan unja meg ezt a típusú reménytelenséget. Minél fiatalabb az ember annál kevésbé képes meglátni a kiutat mások uralma alól, így ha valaki olyan irányítja az életed, aki nem szeret, kihasznál és még meg is aláz közben folyamatosan bántalmaz, végtelennek tűnhet az egész. Akkor még nem gondolsz magadra porszemként, és még nem látod, hogy az életed ezen szakaszának hamarosan vége lesz, ahogy azután az összes többinek is és szépen magadtól is meghalsz egy szempillantás alatt, még mielőtt fel tudnád fogni. 

Mirai egy magas épület tetején ácsorog és olyan komolyan veszi az önmaga meggyilkolását, hogy tényleg le is ugrik. De ahelyett, hogy meghalna, egy angyal karjai között találja magát, aki megmentette és boldogságot ígér neki. Szabadságot és szerelmet. Amit a fiú nyilván elfogad, az angyal pedig elfelejti megemlíteni neki, hogy a szárnyakkal és a nyilakkal elfogadja a részvételét az isten választáson ahol a jelenlegi Isten egy emberrel olvad egybe, aki azután a következő isten lesz. Vagy valami ilyesmi. De még amikor közli vele ezt az Istenesdit, akkor sem említi ezeket az aprócska részleteket. 

Mirai persze nem akar AZ istenné válni, normáis emberi boldogsára vágyik, és nem szeretne irányítani semmit és nem szeretne semmi felett létezni. Csak a lányt akarja akit szeret, és egy munkát, amivel pénzt szerezhet, hogy ne kelljen többé mások általi elnyomásban léteznie. 

Milyen alázatos emberi látásmód... mégis milyen sötét pillanatra talált. Pedig olyan egyszerű vágyakat dédelget. 

Innentől hosszas izgi anime indul. Mirai néha már-már túlságosan is jó, olyan szinten, ami túl van egyfajta emberi határon és arra késztet, hogy mérgesek legyünk rá, amiért cselekvés képtelen. Persze mindez fel van ám építve. Hiszen így nagyobbat üt a finálé. 

A fiú aki nem volt hajlandó ölni senki kedvéért semmikor, mert az elvenné a saját boldogságát, végül úgy határoz, hogy sok másik ember boldogsásáért cserébe, most hajlandó eldobni a sajátját és megölni egy személyt. Akit nem is akar megölni, de muszáj... 

Ezzel most totál leromboltam a sztorit, remélem csak az olvasta idáig, aki már amúgyis látta. 

Tehát Mirai végre elfogadta, hogy ő legyen az Isten. Csakis másokért, a saját boldogságát elhagyva. Mellesleg hajlandó ölni is. Értünk. Az emberekért. A jövőért. 

Minden csalódást követően most igazán büszkék lehetünk rá. Aztután persze döntenie kell. Emberiség, vagy a szerelme élete. Nyilván Mirai még ilyen odaadással sem képes a racionális döntést hozni és az érzelmit választja. Nem gyilkolja meg a professzort annak érdekében, hogy megóvja a számára legfontosabb személyt. 

Itt most szeretnék annak is hangot adni, hogy a professzor minden szava is megfontolandó és igen érdekes... de valahogy valaki, aki igazán szeretne boldog lenni, vagy talán az is, inkább Mirai oldalán áll és hiába mondja ezeket a dolgokat a professzor, az agyunk szeretné kizárni őket. Nem szeretnénk tudomást venni olyan dolgokról, amik nem érzelmi alapon mozognak a világban. Különben is, minden szava annyira lehangoló és negatív. Ha csak neki van igaza... akkor az nem mókás. Akkor tényleg van miért letörnünk. 

Mirai persze nem hagyja magát meggyőzni. Kitart a szerelem és az ideái mellett. Valahogy egyre közelebb és közelebb kerül a szívemhez, ahogy haladunk a történet vége felé. 

Közben pedig szerencsére nem kell Istennek lennie, de meghalnia sem kell. Valaki más válik az Istenné a csopportból. Persze... ezáltal aztán kiszámíthatóvá válik a történet vége, de nem zavar minket, mert láthatjuk, ahogy Mirai és Saki boldogok.. Ahogy ez az öngyilkosságra hajlamos gyerek is látja őket, amikor csak szeretné. A többi emberrel együtt, persze. 

Aztán ahogy kezdi felfogni, hogy az Isten minden emberinek a kezdete, és hogy a professzornak nem volt igaza, valahogy teljesen kifordul az egész és beteg véget ér azzal, hogy a fiú mégsem szeretne örök létre kárhoztatni olyasvalakiként, aki amúgyis meg akart halni. 

A saját életével aztán véget is vet a világnak, ahonnan aztán egyenként el is tűnik minden ember.. vagy talán minden életforma. 

Valami kétségbeejtő húzás van ebben a sztoriban, ami az elejétől magával ragad, elszórakoztat, aztán pedig ledob a földre, bele egynesen egy sártócsába és még jól meg is rúgdos... Maga után sötét és kétségbeejtő gondolatokat hagyva. 

Szóval ez a kisfiú.. állítólag kiugrott az ablakon, mert szerette volna ha elkapja egy angyal és ő is különleges képességekhez jut. Mondják.. 

De szerintem... ha a kisfiú öngyilkossága összefüggésbe hozható ezzel az animével, akkor nem is olyan biztos, hogy egy angyalra várt. Végtére is ez az istenforma aztán egy cseppet sem hívogató életmód. Nem tudom, ti, akik már láttátok, hogy vagytok vele, de én inkább kihagynám, és maradok a normáls boldogságnál, amiért Mirai harcolt. Azután pedig csak remélni merem, hogy nem egy ilyen tószerű izében fogják konzerválni a lelkem, ha egyszer eljön a vége, mert az nagyon kiábrándító lenne.