Egy falat Magyarország #3 - Kaland a kormányablakban

2017. március 28., kedd



 Mindig is úgy tartottam, hogy Budapest szépsége egyedülálló és utánozhatatlan. Ódákat lehetne zengeni a gyönyörű látványosságainkról, a Dunáról, Budáról és Pestről. Még annak is megvan a maga kis romantikája, hogy 40 éve a viharvert orosz metrókocsikat használjuk, vagy hogy nem fogadjuk el tőlük rengeteg pénzért az új kocsikat, mert a régieket akarjuk vissza felújítva. Mindezek alapján, néha elgondolkodva ülök az ágy szélén azon tűnődve, miért választottam Angliát. Ki ne akarna egy gyönyörű, értékes városban élni?

 Aztán haza megy az ember, foglaltat egy időpontot az egyik okmányirodában, és a következő történik;

 Először is, apát kértem meg, hogy előre foglaljon időpontot egy olyan napra, amikor már otthon vagyok, mert egyre szükségesebbnek látok egy útlevelet. Végül nem Pesten és nem is Dunakeszin sikerült egy elfogadható időpontot egyeztetnie, hanem Gödön. Na már most. Alapból érdes fogadtatásban részesültem, de ezt a 10 perces késésemnek tudtam be. A vonat késett is, aztán megállt két megálló között várakozni. A nő pofákat vágva csinált képet, és közölte, hogy csak kártyával fizethetek. Még sosem próbálkoztam útlevél igényléssel, így fogalmam sem volt róla, hogy például a készpénzes fizetéshez csekket kell kitölteni, és ő sem tűnt úgy, mint aki el akarja mondani. Nem is mondta el, csak amikor harmadszor próbáltam elmagyarázni, hogy csak angol bankkártyám van, amit nem fogadnak el.

 Amikor végre egy csekket nyomott a kezembe; egyfolytában csípős megjegyzésekkel sürgetett, holott sosem töltöttem még ki csekket, és szerettem volna nem elbénázni. Mielőtt kitöltöttem a csekket, azzal akart rábeszélni egy 10 éves okmányra, hogy csak 1000 forintot spórolok, ha 5 évest kérek, és az feleannyi idő, "de maga tudja", mondta rosszindulatúan, és nyersen elhúzva az A-t a mondat végén. Miután kitöltöttem a csekket, hozzáfűztem, hogy gyosítva lenne legjobb, hogy három nap múlva a kezemben tarthassam. Akkor elvette a csekkem, azt mondta, 29.000 forint lesz, de nem kell csekket kitöltenem, mert azt majd úgyis kérik a visegrádi utcában, megkérdeztem, biztos-e hogy nem kell semmit előre kifizetni, ő mondta, hogy igen. Elköszöntem, és kisétáltam.

 A nő SMSt igért, de én tudtam, hogy nem fogok kapni, mert senki nem kérte el a telefonszámom, így három nappal később bementem a pénzzel a visegrádi utcai központi okmányirodába... Eddig sem volt éppen egy gyereknap, és halálosan kínos volt az egész DE... ami a visegrádi utcában történt az gusztustalan, megalázó és senkinek sem kívánom, hogy szüksége legyen egy Magyar okmányra, mert az egész sztori annyira groteszk. Bár kimaradt volna az életemből.

 Besétáltam, és köszöntem a pult mögött kedvesen mosolygó nőnek, és biztonságiőrnek. Még sosem jártam ott, és hasonló dolgot sem intéztem, így megkérdeztem, hogy mi a teendő, ha gyorsított útlevelet igényeltem. Ehhez a nő másik ajtóhoz irányított, ahol (egy tényleg nagyon kedves nő segített) kiderül, hogy a kérelmemet visszautasították, de nem tudta megmondani az okát, így visszairányított az információs pulthoz, ahonnan indultam. Gyanútlanul közelítettem, hogy szerezzek egy sorszámot információszerzésre.... mikor hallom, hogy éppen engem gúnyolnak. Még nekem volt kínos, hogy hallgatózom, így sarkon fordultam, és elmentem, hátha csak a paranoia és amúgy nem is rólam van szó. Mire valaki benyögi; "Visszajött."

 Kaptam egy sorszámot, amit végül nem vártam ki, legközelebbi szombaton viszont magammal vittem apát, mert Magyarországon az ügyintézésnek ez a módja, nincs mese, apának kísérgetnie kell, elégedetlenkedni, kukacoskodni és bunkóskodni, hogy valami történjen. Mint kiderült, az sem hátrány, ha rengeteg pénz van az emberrel, ugyanis ott helyben kaptam időpontot gyorsított eljárásra, ami nem 29ezer forint volt, hanem PLUSZ 29ezer, és hogy az ötéves okmány nem ezer forinttal olcsóbb, hanem fele annyi. 36ezer forintos végösszeggel végülis szombaton sikerült elintéznünk, rövidebb aznap a nyitvatartás, így hamar végeztünk és három nappal később, reggel 9 óra utántól mindenféle értesítés nélkül elérhető volt az útlevelem, és átvehettem... Ezt nem tudtuk elsőre elintézni, mert egy lusta, utálatos ügyintézőt fogtam ki Gödön.

 Ilyen vagy ehhez hasonló sosem történt meg itt Angliában, semmilyen ügyben, pedig mindenhol volt egy első alkalmam, és néha nagyon nehézkesen kezelem. De tényleg.



Budapest, Hungary

Egy falat Magyarország #2 - Pesti élmények

2017. március 13., hétfő



 Nem akartam volna kiemelni valaki napját, de Virág barátnőmmel töltött napom, emlékezetesre és mindenképpen említésreméltóra sikeredett. Becsültem, hogy egyike volt azonak (a kettőből), akik szabad napot vettek ki, hogy az egészet velem töltsék. Már reggel kilenckor vonatra szállt, hogy tíz óra hat percre itt lehessen, mire kiderült, hogy a vonat nem itt áll meg.. Benéztem. Fárasztó. 

 Hamar feltalálta magát ahogy mindig, felszállt egy ide tartó egy percen belül induló vonatra, nem is vártam sokat. Rövid ügyintézés után otthon mamával társalogtunk ebédig, ebéd után neki indultunk a West Endnek. Átlagos hétköznapot töltöttünk együtt. Benéztünk majdnem minden, de legalábbis minden kedvenc márkaboltomba, és miután megállapítottam, hogy itthon irreálisak a ruha árak, és idén már nem is jobb a divat, mint Bristolban, inkább nem vettem semmit. Ruhát legalábbis nem.

 Helyette elsétáltunk egy cukrászdába, ahol Virág esküdni mert volna, hogy az Eszterházi, nem Eszterházi. Az ott töltött idő alatt végig a sütit bombázta elmés megjegyzésekkel, mivel én Panna cottát kértem, azt nem találtam rossznak. Dehát a Panna cottát nem lehet elrontani. A jeges kávém viszont sima jegeskávé ízű volt, pedig ír jegeskávét kértem. Van vajon valami különbség, vagy csak azért szerepel így, hogy többen kérjék? Sajnos az eperleves kimaradt, nem mintha magamba tudtam volna erőszakolni. Éppen elsétáltunk a kedvenc antikváriumom előtt, így egy mondattal rábeszéltem - hamar ráment a dologra -, hogy bemenjünk. Icipici könyveket néztem. Annyira imádom őket, nagyon cukik. Vettem is négyet. Az egyik orosz, a másik annak a magyar megfelelője, a másik kettő egy két részes regény. Virág egy egész zacskó könyvvel távozott. Azt hiszem, ez az egyik dolog, amit szeretek benne.

 Az átlagos hétköznapunk megkoronázásául, elsétáltunk a parlamentig, hogy csináljak néhány képet Tashanak, aki kifejezetten kérte, hogy küldjek képet a szülővárosomról ha lehet. Igaz, Dunakeszin nőttem fel, és nem hivatalos ügyekben ezt is jelölöm meg szülővárosomnak, de hivatalosan egy Pesti kórházban születtem, és nyilván egy angol lánynak egy mutatósabb, szebb várost fogok mutatni, habár volt eszemben, hogy Dunakeszit is meglátogatom, de nem jutott rá annyi idő, hogy még sétálgassak és fényképezgessek is.
Tasha az, akivel a Lucky strikeban dolgoztam a gyerekekkel. Ő volt az egyik olyan ember, aki színessé tette Skegnessi életem, és neki köszönhetem, hogy nem keserűséggel emlékszem a városra. Ezekkel a képekkel zártuk az egyébként átlagos napot, mert amit ezután csináltunk...


 Virág többször említette, hogy egy koreai étterem az új törzshelye. Magam is érdekelt vagyok a témában. Egyik évben meg is tanultam koreaiul olvasni, sajnos a nyelv elsajátításáig nem jutottam el, és főzni sem tanultam meg, továbbá évek óta nem néztem egy koreai drámát sem, de a kíváncsiság fúrta az oldalam, és még mindig bennem van az az édeskés szeretet, és vágy a koreai kultúra megismerése iránt... Virág már enni akart, én pedig felajánlottam, hogy mutassa meg azt az éttermet, ami szerinte annyira jó. Itt kezdődött a görbe - persze nem hagyományos értelemben - este.


Nem gyakran megy az ember másfél évnyi Anglia után az egyik legfontosabb barátnőjével étterembe, így gondoltam, kirúghatunk a hámból. Azt rendeltem, ami legjobban tetszett, és olyasmikkel egészítettem ki a tálat, amiket meg akartam kóstolni. Nem számoltam, csak rendeltem. Lesz, ami lesz... nem egy vacsorától fogok tönkremenni, gondoltam naivan. A marhahús életem legjobbja volt. Ha eddig nem szerettem, hát ez hirtelen elmúlt. Soha életemben nem ettem még ennyire jó marhát. A kiszolgálás kifogástalan, kedves, és családias volt. Mindent finomnak találtam, és nem tudtam belekötni semmibe. Tudtam, ez a vacsora megéri az árát. Virág aztán előállt azzal, hogy kóstoljuk meg a shoju nevű italt, ami valamiért közkedvelt. Nos. Bevállaltam még azt is, hogy kikérem.
Egy egész üveggel a kezembe nyomott a bácsi valami euforikus örömmel az arcán, én kis buta pedig azt gondoltam, örül az olyan vendégnek, aki érdeklődik a kultúrája iránt. Poharat is kértem, meg is kaptuk a gyönyörű kis feleseket a 350ml-es üveg mellé. Kiöntöttük a 18%-os csodát, és...

 - Te, ennek vodka íze van.
 - Aha - mondja fancsali képpel.
 - Vettem 350 ml 18%-os vodkát... - mondtam csalódottan, mire mindketten kinevettük a helyzetet.

Záróra lévén, eltettem az üveget fizettünk, és sietve továbbálltunk. Miután Virág rákérdezett, hogy mennyit is fizettünk azért a borzasztó, rizses édesburgonyás vodkáért, kiszámoltattam vele a menü eredeti árát, elmondtam mennyit fizettem, s ő gyors fejszámolás után kijelentette;

 - 3200.

Szóval én kifizettem 3200 forintot 0.35 liter 18%-os édesburgonya vodkáért! Soha nem nevettünk még annyit egyhuzamban, de azért megjegyeztem, hogy sohatöbbet nem követem el ezt a gyermeteg hibát. Ugyanis tudtam, hogy felesben fogják mérni, azaz már mesélte valaki, hogy ennek ez a módja, csak valahogy nem gondolkodtam ezen aznap. Csak nem jutott eszembe.

De a történet nem ért véget. A lötty annyira rossz volt, hogy Vettünk hozzá másfél liter kólát, elbandukoltunk az Adrássy útra, leültünk egy padra, és leittunk azaz sunyiban leöntöttünk a kólából, és beleborítottuk az italt.

Semmi íz. Hideg van. Na induljunk mostmár inkább.


Így esett, hogy a pénztárcámból 
kiesett 3200 forint, és elfújta a szél. 


Egy falat Magyarország #1 - Az út

2017. március 10., péntek



 A mai kellemes reggelen kedvet kaptam egy új sorozat közzétételéhez. A sorozat mellett döntöttem, mert jelen cikkem olyan hosszú lenne, hogy még egy elkötelezett, sőt! Megrögzött olvasó is félbehagyná terjedelme miatt. 

 Másfél év után végre lehetőségem adódott hazautazni. Egy hónapra előre lebeszéltem mindenhol, egyeztettem mindenkivel. Pár nappal előtte lecsaptam a jegyre, és aznap 3 órával előbb már a reptéren várakoztunk a bőröndöm feladására. Minden tökéletesen rendben haladt, annak ellenére, hogy a taxi igencsak pontban érkezett, én meg szokás szerint pontatlanul, még a bőröndöm cipzárját húzogattam, a zoknikat hajtogattam, és az edényeket dobáltam a szekrénybe de szélsebesen, amik előző estéről maradtak a szárítóban... Az ágyat nem húztam fel, csak letakartam, és úgy rohantam a taxi elé. 23 kilóra elegendő, de csak félig megrakodott bőröndömmel (a lépcsőn.), amit aztán elsőként adtam le. Becsekkoltunk, még mielőtt nagy sor duzzadt volna. Siker!

 Éppen elő akartam készíteni a szükséges irataimat, mikor belém hasított, ahogy a munkahelyi fénymásolás során a személyim a mappámba tűzik, és úgy adják vissza. Azt hiszem, levert a víz, vagy talán elhültem. Kicsit lezsibbadt az agyam, de végig szenvedtem a butikos folyosót a maga hányingertkeltő, olcsó kölnik keverék szagával, és az idegtépően rámenős kínálgatónőivel. Miután utitársamat összefújták, fuldokolva haladtam végig mellette a csarnokon tekintetemmel valakit keresve, aki elmondja, mi a teendő. 

 Közölték, hogy a személyi nélkül nem tudok felszállni. Kész, vége! - gondoltam. Nem tudok haza jönni. A saját hülyeségem miatt, a koránjövés miatt és a hülye munka miatt. Végtéreis engem is beleértve mindenki hibás volt a földön. A személyitől kezdve, a zoknijaimon át, egészen a taxisofőrig, akinek csupán annyi volt a bűne, hogy időben érkezett. 

 A kedves férfi átvezetett a becsekkoláson csak inverzben, Kiengedett a kapun, és böködött az újával, hogy arra vannak a taxik, persze merre meg hogyan képzeljem el, hiszen onnan jöttem, és egyet sem láttam abban az irányban. Leszámítva persze azt, amelyikből kiszálltam. Kifelé úgy  rohantam, mintha egy röktönzött akciófilmet forgatnánk, és én lennék benne az egyetlen, aki komolyan veszi a szerepét. Aláfestésnek a Karibtenger kalózai dala borzolta az amúgyis viharos kedélyeket, s én közben stílusosan kiszivárogtam az ajtón a tömeg között, mint valami kósza kis molekula egy folyékony halmazállapotú elegyben. 

 Egy bódéban rákárdeztem a taxira, hogy valaki végre pontosabb információkkal lásson el. Az alapján, amit mutogatott a bódés, egy kis házikóban kiépített iroda tűnt logikus megoldásnak. Sietve berohantam, elhadartam, hogy taxi kell, hova és kártyával fizetek (mert a bódés szerint ez drága lesz, nagyszerű). Majd sietve hozzátettem, hogy vissza is szeretnék jönni.

 - Nagyszerű, mikor? - kérdezi a nő gyanútlanul. 
 - Most azonnal. 
 - Ó szóval csak oda és azonnal vissza - pontosít, fizetek. Közli, hogy a taxi már az ajtó előtt vár. 

 Egy kedves arcú bácsi fogadott, a nevemen szólított. Bólintottam, és beültem a hátsóülésre, vázoltam a helyzetem, hogy apa a reptéren fog várni, mikor a gép leszáll, a bőröndöm a gépen van, és el kell érnem, mert olyan nem lehet, hogy nem. Nem lehetek én a világ legrosszabb gyereke, hogy megígérem, aztán mégsem jövök el. Pláne nem másfél év után. 

 Szerencsére nem ütköztünk dugóba, habár az utazás minden pillanata egy idegcsomó volt az első pillanattól az utolsóig. A bácsi igyekezett, és néha talán át is lépte a sebességkorlátot, de végülis megcsináltuk. Odaértünk, rohantam a lépcsőn, kicsaptam a mappát, és rohantam vissza is, a taxi már előre elhelyezkedett menetirány felé. Csak be kellett szállnom, hogy végig izguljam a visszautat is. 30 perccel korábban értem vissza. Megköszöntem, őszintén gondoltam, hogy ő a legjobb. Hálásan.

 Nem engedtek be a beszállókártyám nélkül, ami útitársam telefonján volt az alkalmazásban. Fel kellett hívni és odarendelni, mert hiába beszéltem nekik, nem akartam ezen elbukni az utat. Végül, mikor az sem engedett be, kiegyeztek azzal, hogy már bent voltam, és biztos azért. A nő elmondta, hogy kerülhetek a gyorsított soron, majd mikor követtem az utasításait, egy inges férfi az utamat állta, hogy újabb perceket raboljon el fölöslegesen, és végül rájöttem, hogy hiába magyarázok.. Az egyetlen megoldást választottam, ami angilában mindig célra vezet. Buta arccal, eljátszottam, hogy egy szavát sem értem, így két további mondat után utamra engedett. 

 Onnan kikötött cipőfűzővel elvakultan rohantam a kapuhoz. Éppen időben érkeztem, hogy kivárjam a repülő 45 perces késését...


Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009.