Egy hihetetlenül inspiráló séta Hegedüs Erikával - Élménybeszámoló

2015. március 30., hétfő


 Nem olyan régen futottam bele egy érdekes cikkbe a tobbvagy.hu -n, ami a Walking Coaching‬ nevű foglalkozásról szól. Illetve nagyszerű ajánlatot foglalt magában, miszerint az első három blogger jelentkező ingyenesen tapasztalhatja a sétáló életvezetési tréning pozitívumait. 

 Azt hiszem, pont jókor került képbe ez az ajánlat. Pont az elmúlt fél évben kezdtem kicsit kibontakozni a világ felé. Az utóbbi hónapokban Csabi inspirált bizonyos dolgokra, például arra is, hogy vállaljam fel a nevem. Ekkor került ide a blog, és az is neki köszönhető, hogy újabban igyekszem egyre kevesebb lehetőséget futni hagyni. Ez egy tipikusan olyan ajánlat volt, ami fölött elsiklottam volna még úgy fél éve, nem azért, mert nem érdekel, hanem azért, mert ezzel totálisan átlépem azt a bizonyos komfortzónát, amit eddig megszokhattam. Most is egy kicsit így éreztem, amikor megírtam az üzenetem, de ezúttal pontosan ez volt a cél. Mindenképpen ki kellett lépni a légmentesen lezárt kis üvegcsémből, hogy valami olyat tapasztaljak, ami nem csak hogy érdekel, de még hasznos is. 
Körülbelül most vagyok az életemnek azon a pontján, amikor minden meg fog változni, így éppen aktuális a téma. Már tényleg csak az iskola köt pestre, amit májusban be is fejezek. 

 Vonattal, villamos pótló busszal, villamossal és busszal mentem a Búsuló Juhász étterem elé, ahogy néztem 6 perces késéssel érkeztem. Nagyon igyekeztem, mégsem tudtam levetkőzni ezt az idegesítő szokásomat. Mindig is voltak problémáim az idővel, ez is az utóbbi fél évben kezdett helyre zökkenni. Korábban megesett, hogy három órát késtem egy találkozóról. 

 Era már ott várt, azonnal szabadkozni kezdtem, de megnyugtatott, hogy teljesen türelmesen várt, és ezzel el is hessegette a félelmeimet. Sőt, minden félelmemet. Nem volt sem beképzelt, sem leereszkedő még akkor sem, mikor olyan dolgokat állítottam magamról, amit még én is abszolút hülyeségnek tartottam. Türelmesen hallgatott, és mindenre volt egy visszakérdése, ami a dolgokat más megvilágításba helyezte. 

 Lassan indultunk el felfelé a Gellért hegyre, előtte a kérésemre beszélt pár szót a foglalkozásról, amit itt megpróbálok én is összegezni, de csak röviden. 

 Tehát a coaching nevű életvezetési tréningről van szó, beragadt, letapadt problémás élethelyzeteket igyekszik kimozdítani a kátyúból. Ezt átültették sétálásba, ami azért nagyon jó, mert séta közben az ember nem feszül rá, hogy mit mondjon, miért. Csak lazul, nézelődik, sétál. Semmi egyéb. Baráti, közvetlen és kellemes. Pláne, hogy az első öt perc után olyan érzetem támadt, mintha ezer éve ismernénk egymást. Szeretnék én is ilyen nyílt személyiséget, mert habár egyből közel éreztem magamhoz, és azonnal bizalmat keltett, mégsem tudtam meg róla semmit, hiszen rólam beszéltünk és nem róla. A séta kellemes volt, egy pillanatra sem megterhelő, és a beszélgetés végig csak rólam szólt. Tudom, sokan ezt most nem hinnék el, de imádok magamról beszélni. Csak ugye nem mindenkinek. Kell egy megfelelő hallgató, aki aktív, és hasznos részese a beszélgetésnek. Era ilyen volt, és olyan kérdéseket tett fel, amilyenek az iskolában hangzanak el; amilyeneket a tanár azért tesz fel, hogy magunktól döbbenjünk rá a magunk kis válaszára. Azaz kérdésekkel próbált jó irányba terelni. 

 Persze biztos nehéz esetnek tűntem, mert ha mondott valamit, akkor mindig próbáltam kimagyarázni magam, amiből aztán mindig az lett, hogy abszolút tudathasadt személynek tűntem. Ez az én védekező mechanizmusom, amit nagyon jól kezelt, pedig időről-időre nem győzött meglepődni, és felkapni a fejét egy-egy vicces, egymást ütő állítássorozatomra, amibe aztán magam is belezavarodom mindig. Kérdéseivel próbálta kideríteni, hogy a vágyódásom a változás felé a külvilágból ered-e, azaz hatással van-e rám, hogy az ismerőseim merre haladnak, vagy egyszerűen csak nagy szükségem van már rá. Meglepett a gondolat, hogy valakit az motiválna változásra, hogy a körülötte élők már máshogy élnek, de aztán elgondolkodtam, és visszaemlékeztem; nekem is volt olyan időszakom. Ám ennek vége, és ez megintcsak nagyon jó érzéssel töltött el. 

 A beszélgetés során rájöttem, hogy a nehézségek, amik még előttem állnak, valójában nem is nehézségek és csak a lustaságom, és a félelmeim szabnak határt a határtalan elképzeléseimnek. Így ahelyett, hogy rávilágított volna; lehetetlen álomvilágban élek, inkább felnyitotta a szemem! Az álmaim valójában nem elérhetetlenek, sőt, közelebb vannak, mint hittem. Era az általam tágnak ítélt érdeklődési köröm szűkítését ajánlotta a munkakereséshez, a lustaságom felszámolását és az önhype-olás kifejlesztését. Akkor talán könnyebb lesz. Majd pedig a határaim kitolását kaptam házifeladatul. Egy harmonikus élethez legelőször meg kell találnom a saját "parfümöm" hozzávalóit, hogy ne legyek az időjárástól függően működő ember.

 Végül azt a tanácsot kaptam, hogy ne féljek a saját filmem főszereplőjévé válni, ugyanis nem statisztálhatok egész életemben. Nem hozzám való dolog. Igaza van. A tanácsait mindenképpen megfogadom! Ééééééés.........


Show Time!



Nekem nagyon sokat jelentett ez a séta, azt hiszem útravalóul magammal is viszem a lassan beköszöntő csatákba egyfajta talizmánként. Amennyiben te is szeretnél részt venni ilyen sétán, jelentkezhetsz ITT ! Csak ajánlani tudom.

Hegedüs Erikának pedig nagyon köszönöm a lehetőséget!:)


{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Az első...

2015. március 25., szerda


 Megilletődtem, amikor megláttam az alcímeket. Rengeteg elsőről tudtam volna írni, de ezek a csajos témák elgondolkodtattak... Meglehetősen nehéz volt írni ezekről a dolgokról, mert egyébként nem szerettem volna. Illetve eszembe sem jutott. Kezdjük hát az én elsőimet.


.... szó, amit kimondtam

 Anyának sem volt pontos emléke az első szavamról, csak arra emlékezett mindenki mással együtt, hogy amint egyszer megszólaltam, többé abba sem hagytam.. Egy darabig. Nagyon beszédes gyerek voltam, ahogy mostanában is, de már csak a megfelelő emberek társaságában. Hiába nem szeretem jártatni a szám.

.... plüss állatom


 Az egyik első plüssöm egy kicsi sárga elefánt rózsaszín hassal. Ez a mai napig megvan. Valamivel a születésem előtt kaptam, és mindig ott ült valahol a kiságyam sarkában, majd később a polcra került, és azóta is polcról polcra utazik velem, akárhova költözöm.

.... szerelmem

 Itt... most arról kéne írnom, akiről még az oviban gondoltam, hogy örökké együtt leszünk?  Vagy egy általános iskolás rajongásom tárgya? (akit mellesleg a kosárpályán fedeztem fel, és a későbbiek során egyre azt bizonyította, hogy nem érdemli meg a rajongásom. Mára úgy gondolkodom róla, hogy csak azért akartam annyira, mert tudam, hogy nem lehet az enyém:DD) Gondolom, nem. Illetve remélem. 

 Azt hiszem, ide inkább a jelenlegi tartozna, és ezt nem azért írom, mert jelenleg őt szeretem. Egyszerűen csak azért, mert őt szeretem, és az általánosiskolás álmodozásaimat, meg a kedvenc színészeimet nem ebbe a kategóriába osztom. 

.... csók

 Azt hiszem ide számolnám az első ovis tuja mögötti próbálkozásunkat az akkori legjobb barátommal, akivel együtt akartam leélni az életem akkoriban:DD Nagyon-felnőtteknek éreztük magunkat, amikor elvonultunk gyakorolni a bokrok mögé.

.... legjobb barát/barátnő

 Az első legjobb barátom az ovis legjobb barátom volt. Már nincs köztünk az az elszakíthatatlan kapocs, aminek kellene. Néha még látom, de barátomnak nem nevezném már. Őt mindenképpen meg szerettem volna említeni, mert a mai napig nagyon fontosnak tartom azt az időszakot, amikor együtt homokoztunk. Akkoriban azt hittem, mi örökké barátok leszünk, és fontos az is, hogy a barátságunk nem azért szakadt meg, mert ráuntunk egymásra. Egyszerűen csak külön utakon indultunk tovább, és elsodródtunk.

 Az első olyan legjobb barátnőm, akire az iskolán kívül akadtam rá, és ténylegesen barátnőmnek nevezhetem, a mai napig az elsőszámú barátnőm. Neki elmondom a hülyeségem, panaszkodok és meghallgatom, ha neki van valami mondandója (lényegesen többször van ilyen:DD), és mégsem kell attól félnem, hogy a hátam mögött elkezd kavarni. Ő az egyik a kevesek közül, akiben még nem sikerült csalódnom az évek során. 
2007-ben egy Naruto rajongói oldalt/szerepjátékot szerkesztettem, és ő ezen keresztül talált rám. Akkoriban kezdte a honlapszerkesztést, és felkeresett azzal, hogy segítsek neki. Mára már profi, én meg itt ülök, és sokkolva lesem, amiket alkot. El se hiszem, hogy néhány éve még az én segítségemet kérte egy gportal oldalhoz, ma meg saját html kódokat ír! Nem is akármilyeneket. (ha kíváncsiak vagytok, ITT megnézhetitek az oldalát)

.... házikedvenc

 Egy kék hullámospapagály volt. Fanninak neveztem el. Átéltünk néhány parádés mutatványt. Például, amikor kivettem a könyvtárból egy papagályos könyvet, és abból próbáltam megtanulni, hogyan kell papagályt röptetni a szobában, de féltem, hogy elszalad, és összekötöztem a lábát sárga fonallal. Berepült a szekrény mögé, és az egészet ki kellett húzni, hogy kiszedjem a szegény madarat. 

 Egyszer össze akartam házasítani a húgom Oli nevű sárga madarával, és ehhez menyasszonyi ruhát is varrni neki. Nem sikerült. Hála az égnek. 

 Egy osztálykirándulásomról hazaérve közölte velem anya, hogy a madár elrepült, amikor megtámadta az udvarra kitett ketrecüket egy macska. Szerintem megette, csak nem akarták elmondani. 

.... munka

 A mai napig tanulok, így erről keveset tudok mesélni, de az első majdnem munkám egy kínai üzletben volt, ahol ruhákat és cipőket is lehet kapni. Az első napon hatalmas szállítmány érkezett csecsebecsékből, engem egyből beállítottak, hogy rendezzem el a kirakatban, aztán még háromszor kellett újra csinálnom, mire úgy döntöttek, hogy ezt ők jobban meg tudják csinálni (semmivel sem csinálták meg jobban, mint én). Majd a raktárba vetettek, hogy takarítsak ott egész nap. Sosem láttam még annyi koszt egy helyen azelőtt... a felvételem előtti felmondásomat mégis inkább a rengeteg munkaórára fognám. Heti 6 nap 13 óra. Szimpatikus. 

.... koncert

 Azt hiszem egy DollyRoll koncert volt balaton szárszón a szabad strand előtt. Minden évben ezen a helyen nyaraltunk, mert volt ott egy nyaralónk, én pedig a mai napig imádom az 50-es évekre hajazó, vagy maga az 50-es évek zenéit. Részletekre már nem emlékszem, hiszen olyan kicsi voltam, hogy apa nyakából néztem végig a felét. 

.... sminktermék

 Egy barbie márkájú szájfény csillámporral, amit a szememre is rákentem, és aznap képtelen voltam figyelni az iskolában (mondjuk máskor is), mert egész nap úgy égett a szemhéjam, hogy majd megvesztem. Otthon pedig hiába mosogattam, jó hosszú ideig éreztem még.

×××


Rádöbbenés az önzetlenségre

2015. március 14., szombat


Sok éven át hittem azt, hogy az ember semmit nem képes önzetlenségből csinálni. Már nem csak azért, mert önző.. De önző. Ha adunk valamit is mindig csak azért tesszük, hogy a másik szeressen minket, vagy, mert bűntudatunk van valamiért, és a bűntudatunkat próbáljuk enyhíteni. Legtöbbször, amikor másért teszünk valamit, az vagy a saját magunk reklámozása hogy; Látod, én megtettem érted, így te most tartozol nekem! Vagy egyszerűen a saját bűntudatunk enyhítése a cél, ha valami rosszat tettünk korábban az illetővel. De ha egy egyszerű hajléktalannak adunk némi pénzt, azért is bűnbocsánatot várunk az Istentől, vagy mennybe jutást… Még a gyereknevelés alapja is az, hogy öreg korunkban legyen valaki, aki pelenkáz, mert ezt elvárhatjuk attól, akit pelenkáztunk. 

Legalábbis eddig ezen az állásponton voltam. 

Azután… saját bűntudatom piszkált fel, hogy a város másik felébe utazzak egy teljesen átlagos hétköznapi napon. Kicsit késtem is miatta töriről, de nem számít, úgyis csak ismételtünk. A tárgynak nem volt borsos ára, inkább csak eszmei értéke, mert körülbelül egy hónappal ezelőtt sétáltunk el mellette, és helyette inkább én kaptam kaját, mert egyszerre a kettőre már nem maradt volna pénz. Sajnáltam, mert igazán kibírtam volna még azt a 3-4 órát kaja nélkül is, ha arról van szó. 

Tehát a bűntudatom tartotta az eszemben, de ami mégis ösztönzött, hogy megtegyem az utat (ugyanis az ilyesmi nem vall rám), az volt, hogy ő nagyon szerette volna azt a tárgyat. Tehát a következő találkozásunk előtti utolsó napon gyorsan megszereztem. Visszamentem arra a helyre, ahol azelőtt akkor egyszer jártam, és ezt azért hangsúlyozom ki, mert nem vall rám. Nagyon nem.. hogy én járkáljak olyasmiért, amit senki sem kért tőlem? Még azért se nagyon, amit kérnek. 

Végül nagyon büszke voltam magamra, amiért elvégeztem a küldetést. Tényleg jó érzés volt. De volt, ami még annál is jobb érzéssel töltött el. 

Amikor meglátta. Az a pillanat, amikor a kezébe nyomtam, és felfogta, hogy mi az. Azt hiszem az az arckifejezés az, amiért az emberek gondolnak, és figyelnek egymásra. Amikor kiül az arcukra, hogy mennyire jól esik nekik, hogy emlékeztünk rájuk. Még ha egy ilyen apróságról is van szó. 

Amikor először csinálunk ilyet valakivel, és abban a pillanatban tudatosul bennünk, hogy valami olyan történt, ami megváltoztatott köztünk valamit. Közelebb hozott minket egymáshoz. Ezek az apró figyelmességek, amik hosszú időn át összetarthatják az embereket. Ettől vagyunk igazán emberek. Ezzel bizonyíthatjuk, hogy (még mindig) figyelünk egymásra. Apró figyelmességek, amiket nem azért teszünk, hogy kölcsönössé váljanak, nem azért teszünk, hogy a mennybe menjünk, vagy nem azért, mert előző nap valami rosszat tettünk az illető ellen. 

Egyszerűen csak azért, hogy lássuk az arcukon az örömöt, amikor tudatosul bennük, hogy odafigyelünk rájuk.

Szerelmeslevelek a padlásról...

2015. március 13., péntek


Rég volt ilyen elmélkedős poszt, mindig csak kritizálok, meg mesélek. Blogszinten említenivaló is történt a héten, továbbá volt egy poszt a VKP kapcsán, amibe friss tagként írtam. Tehát ez a hét bőségesnek bizonyult az átlaghoz képest. Ma mégis jöjjön egy kis elmélkedés. 

Ahogy tegnap este felszeleteltem a szalonnát, sorban a kenyér és a hagyma mellé pakoltam, egy üzenet kaparászta az agyam felszínét. El akartam küldeni egy hízelgő SMS-t, majd úgy döntöttem, kivárom az estét, és megírom a facebookon. Igazán semmi különleges. Csak egy egyszerű üzenet, ami mosolyra húzza a másik száját. Aztán gondolkodóba estem, hogy miféle modern világot élünk, ahol egy szimpla szoftver frissítés eltörölhet mindent. 

Tudom, hogy én nem tervezek gyereket, ilyenformán dédunokám sem lesz... Mégis. Miféle világ az, ahol 100 év múlva nem találhatják meg a gyöngybetűkkel papírravetett mézesmázos szavaid, valaha illatos borítékban, feltört viaszpecséttel? Vagy csak úgy egyáltalán... Azok a szép szavak, amit ma elküldesz életed szerelmének, hetekkel később elveszhet a technika vívmányainak köszönhetően. Igen.. nagyszerű dolog, mert azonnal megkapja, azonnal megválaszolja, és nem kell aggódnod, hogy emlékszik-e még rád. Nem kell búslakodnod két héten át, mire oda ér a leveled, és hozzád vissza. Ugyanakkor, ezek a beszélgetések dokumentálatlanul hagyják a kapcsolatotokat. 

A facebook megőrzi ugyan, de meddig? Ma még használjuk, de ki tudja, mikor zárja be kapuit, és szerelmünk mézesmázos, édeskés levelezése örökre a múlt homályába vész. Lássuk be, ez nem fair! Nem számunkra. Nem csak. De az utókornak, akik semmiféle dokumentumra nem bukkanhatnak tőlünk. Én imádtam régi leveleket, naplókat találni eldugott öreg helyeken. Hihetetlen, hogy ezek a gyönyörű szokások lassanként kivesznek/kivesztek. Mi pedig megfosztjuk az édes felfedezés élményétől a saját utódainak. 

Pedig milyen szép lenne, ha az unokád megtalálná a padláson a nagyi naplóját... vagy egy öreg gyönyörű szerelmes levelet. Talán ők sosem érezhetik már azt az izgalmat, amit egy-egy ilyen régi levél elolvasása jelent.. S lassanként a könyv jellegzetes illata is feledésbe merül, az öreg papír savanykás illata. Ezeket pdf dokumentumok váltják fel, az irodalom pedig... az enyészeté lesz. 

Milyen világ lesz az, ahol csak kortárst olvashatunk? Milyen színtelen, unalmas egy társadalom lesz az, beszűkült nézeteikkel! S lassanként az írás onnan is kikopik. Vajon az emberek a folyoírás és a papír kivonásával az irodalmat is meggyilkolják? Képes lesz a hálózat tárolni mindent az örökkévalóságig? Vagy valaki ezt is megoldja majd egy új kütyüvel? 

Éppen a héten néztem át a képeimet. Már évek óta gyűjtögettem DVD-re kiírogatva a töménytelen mennyiségű összegyűlt. Egy ideje már netes tárhelyre küldi a telefonom, így tényleg nem veszik el. Amíg ugye él a tárhely. Történt már, hogy a gépem bekapott egy vírust, aminek következtében évek tűntek el az életemből. Manapság már papírképeink sincsenek. Ha meghalnék, és lenne egy házam, ami az állam tulajdonába kerüle, az pedig ahogy van elpasszolná.. Senki nem találna fényképes dobozkákat, és senki nem üldögélhetne a képek felett azon morfondírozva, hogy vajon milyen ember lehettem, ahogy én tettem az előttünk itt élő néni képeivel. Kiábrándító gondolat, hogy még ennyi sem marad utánnunk.

Konklúzió... én még egy szerelmes levelet sem adtam fel postán, de nem is kaptam egyet sem. Az én padlásomon bizony senki nem fog effélét találni. Elég kiábrándító gondolat... hogy nem marad utánnam semmi. 

Az RTL klubos eset

2015. március 12., csütörtök


A tegnapi posztolós bejegyzés miatt mára halasztottam ezen eset tárgyalását, nem akartam koptatni a fényét azzal, hogy mást is posztolok pont vele egy napon. 

Tehát tegnap egy - a történtek fényében inkább névtelen - barátnőm azzal keresett fel, hogy szörnyű dologra készül. Ő ugye jelenleg munkanélküli, de szüksége lenne már valami bevételi forrásra. Azt írta; a lehető legmélyebbre készül süllyedni, amennyire csak tud. Először azt hittem, végre rávette magát, hogy beadja az önéletrajzát a mekibe. Szerinte az megalázó meló. Mikor megkérdeztem és nemmel felelt már mindenféle mocskos dolog eszembe jutott. Kicsit megijedtem, hogy hova akar engem magával cipelni, mire kiderült, hogy; 

JELENTKEZETT AZ ÉJJEL-NAPPAL BUDAPESTBE!! 

Nem látta még soha a sorozatot, így fogalma sincs arról, hogy mire vállalkozott. Egyszer láttam belőle pár percet, és nyiltan a magyar televíziózás egyik szégyenfoltjának tartom. Hihetetlen. Egyszerűen hihetetlen, hogy valaki ilyenre vetemedik, mind a benne játszó akárkicsodák, meg az a szedett-vedett banda, akik mindemögött állnak. 

Hosszú út vezetett a székházba, mivel nem elég, hogy a város túlsó végében bújtatták el, de ügyesen rossz címet tüntetnek fel a neten. Illetve a google teljesen máshova vezényelt minket, így gyalogoltunk egy órát keresztül-kasul az idegenben, mire mégis meglett. 

Végre besétáltunk a viszonylag nagy épületbe, ami belülről tágas, modern, de nem kifejezetten ájultam el. Velünk szemben állt Nyertes Zsuzsa, és fura módon ő jobban megnézett minket, mint mi őt. Hiába, nem vagyok egy fangirl típus, de nagyon bámulni sem illik. Egy asztalhoz kellett odasétálnunk, ahol egy furcsa fiúcska adott lapot, egy titoktartási szerződést, sorszámot és magát a szerepet, amit elő kell majd adni. 

Nem szeretném részletesen taglalni, hogy mi volt a szerep lényege, - habár én nem írtam alá semmiféle titoktartási nyilatkozatot - de egy sor szöveg nem volt benne, és minden helyzet előtt az improvizáció szó szerepelt, meg olyan bátorító mondatok, hogy; "Képzeleted határtalan". Ahogy a sorozat is, az egész az indulatosságról, kiabálásról és a hisztiről szólt. Jobban járnának, ha olaszokat, spanyolokat avagy latino-kat keresnének ezekre a szerepekre, mert ezt ebben a formában éppeszű magyar nem tudja eljátszani. Lehetetlen. A lap végén pedig kiemelve vastag betűvel szerepelt, hogy a szituációs játék során a statisztát megütni/bántalmazni tilos - ami azért nevetséges, mert minimum egy pofont érdemelt volna a szerepe szerint, de ez az indulat már nem fér bele, úgy tűnik. Pedig az lenne a valós érzelem - hegyes, szúrótárgyat bevinni szintén tilos, aki ezt megszegi, az ki van zárva a meghallgatásról. Tehát én alapból be se mehettem... VOLNA.

A szerep még szöveg nélkül is abszurd volt. Több sebből vérzett, és erősen sántított. Hangsúlyozták, hogy bele kell élni magad, meg legyen valószerű. Hogyan? Ha egyszerűen nevetséges és irracionális még maga az eljátszandó szituáció is? 

Szóval nekik leginkább író kéne a csapatba, csak azután "színész". Mi meg fogtuk magunkat és eljöttünk, mire sor került volna "ránk". 


{Vigyázz! Kész! Posztolj!} - Kedvenc édesség

2015. március 11., szerda


 Újonnan csatlakoztam a Vigyázz! Kész! Posztolj! kezdeményezéshez ezzel is próbálva egy olyan bloggerközösség tagjává válni, amelynek tagjai tényleg megérdemlik a blogger megnevezést. Tegnap este írtam csak meg a jelentkezésem, és öt perccel ezelőtt fejeztem be a kérdőívet, így tényleg friss vagyok, mégis szerettem volna már ma csatlakozni. Talán nem lesz olyan, amilyennek az elsőt akartam, de legyen.


 Olyan, hogy kedvenc édesség, számomra egyszerűen NINCS. Már nem is azért, mert nem szeretem az édességet, csak arról van szó, hogy ha egy kis édeset szeretnék enni, szinte bármi szóbajöhet a málnás habcukorkán kívül. Az is csak egy gyerekkori emlékem következtében került le a listáról, amikoris a szomszéd néni áthívott játszani, és megettem egy zacskóra valót minimax nézés közben, majd egész éjjel hánytam tőle. 

 Nem kifejezetten szoktam édességet enni, de ez csak azért van, mert magamnak tényleg soha nem veszek semmi ilyesmit, a környezetemben pedig néha örülünk, ha kihúzzuk a hónap végéig. Én pedig valahogy sajnálom kiadni a pénzt erre az élvezetre, mikor vonatra kell, vagy arra hogy valaki másnak vegyek. De talán mostanában a Csabi miat visszaszerettem a mogyorós csokiba^^. (Mellesleg, csak az egészmogyorós számít mogyorós csokinak:DD) Annyira egyszerű, és annyira klasszikus, hogy már évek óta nem ettem, mikor ő benyögte, hogy neki ez a kedvence, így ha elmegyek a csokik előtt, mindig ellenőrzöm, hogy van-e. Persze magamnak akkor sem veszek, maximum neki, amit általában végül úgyis együtt eszünk meg, ha vagyunk olyan szerencsések, hogy hosszabb ideig tudjuk élvezni egymás társaságát. 

 A másik kedvencem, például ha cukrászdába kellene mennem valakivel, az a krémes. Az az egyszerű, tejszínhabbal és karamellkockával a tetején. Egyszerűen imádom, annyira könnyed, és olyan finom. Nem hiszem, hogy lehetne nem szeretni. Vagy ha már épp a cukrászdában vagyunk, miért ne említeném meg az epertortát. Az epertorta a legfinomabb torta a világon, főleg az, amit néhány éve ettem Balaton-szárszón a Léda nevű cukrászdában. 

 Lenne még mit felsorolnom, például az egyszerű Sportszeletet, vagy a Milka waffelinit csokibevonattal, azt a török cukorkát porcukorral megszórva. Konyakosmeggyről nem is beszélve. Vagy házi finomságok, mint az általam készített tökpite, ami tényleg majdnem mindent üt (nem azért, mert én csinálom). Vagy egy egyszerű almáspite amerikai stílusban. Vagy az az ötlapos krémes, amit anya szokott direkt a kedvemért ünnepekkor, amikor jobban ráér.

×××

Extra csokis muffin - Recept

2015. március 10., kedd


 Életem első muffinja volt, és végülis nagyon büszke vagyok rá, mert elsőre úgy sikerült, ahogy kellett. A receptet a sütigyár oldaláról szedtem.

Hozzávalók

1,5 dl tejföl
20 dkg darabokra tört tejcsoki
12,5 dkg olvasztott Rama
12,5 dkg cukor
2 teáskanál sütőpor
1 teáskanál kakaópor
35 dkg liszt
2 egész tojás


Elkészítés

1, A lisztet, a sütőport és a kakaót egy tálban összekeverjük, hozzáadjuk a cukrot és a darabokra tört csokit. A többi hozzávalót egy másik tálban összekeverjük, majd a lisztes csokis keverékhez adjuk és fényesre keverjük.
2, A masszát Ramával kikent, vagy muffin papírral bélelt formába adagoljuk.
3, Meleg sütőbe téve kb 25 percig sütjük. A formában hagyjuk még 5 percig, majd rácsra téve teljesen kihűtjük. 


 Én annyit változtattam, hogy csak feleannyi csokim volt, de még így is jó csokis lett. A sütőporból kicsit többet tettem bele, mert úgy láttam, hogy nem mindenkinek jön fel rendesen, ezért én biztosra akartam menni, hogy dicsekedhessek az elsővel is, és lássák, hogy milyen táltos vagyok:D Teáskanál helyett én evőkanállal raktam bele a kakaót, talán ez ellensúlyozta, hogy kimaradt a fele csoki, vagy egyszerűen csak kellett bele. Finom lett, jó állagú, és nem esett össze! 


 Lesznek olyan receptek, amiket direkt ócsárolni fogok, de ez nem olyan. Mindenkinek ajánlom, mert elsőre sikerült!

  



(Ez még tavaly márciusban készült, azóta vár a posztolásra, tehát Hurrá! Az álma valóra vált:D)



Egy cappuchino mellett...

2015. március 7., szombat

Szóval a sztori ott kezdődik, ahol tegnap beültünk egy bisztróba, mert nekünk már csak ilyen jól megy. Lényegében ezzel a bizonyos barátnőmmel azért mentük oda, mert állítólag király a hely, és emellett szimpatikus neki a pultos. Még nem láttam azelőtt, ezért alaposan megfigyeltem, és a viselkedése tényleg kifogástalan, mindenkivel kedves, udvarias. Valódi édes kis figura. Megéri oda járni, jó a hely, alacsonyak az árak is. (Utopia bisztró)

Emiatt a szimpatizálás miatt hazaérve az első dolgom volt felkutatni az említett személyt, ami körülbelül három perc lehetett, tekintve, hogy nem törekszik bujkálásra az illető. 
 A nevét olvasva azonnal tudtam, hogy ismerős, azt is, hogy honnan. Régi sztorikból. A sztorik közben pedig arra gondoltam, hogy könyves neve van. Tipikusan egy érdekes szereplő nevét kapta, aki mindig a sorok között bujkál, és sokszor lehet látni a nevét. Nem az a főszereplősen könyves, inkább az a figura, aki mindig ott van, és a főszereplő körül mindig megtalálható egy vele kapcsolatos sztori, mint egy Stephen King könyv egyik városlakója. 
 Tehát meg is lestem az adatlapját. Itt már kíváncsi voltam, hogy csak ennyire gyakori lenne ez a név, amit azelőtt még csak egy embertől hallottam, vagy tényleg ő lesz az. Ő volt. A közös ismerőseink között meg is találtam a már említett személyt, aki a barátom, és akivel nem itt pesten ismerkedtem meg, hanem valahol vidéken. Most pedig itt pesten találkoztam egy olyan régi ismerősével, aki nagyon sokat jelentett, és hihetetlen, mennyire kicsi a világ! Ha tudtam volna, tutira ráköszönök, és elmondom, mi a helyzet! Annyira jópofa lett volna. 

Azonnal meg is írtam ezt, Csabi felhívott, elmeséltem a nevetséges sztori részleteit, majd kibeszéltük a figurával kapcsolatos tudnivalókat. Felelevenített egy-két sztorit, amiben hallottam. Igen, a legérdekesebbet is! Hogy ő az a figura, aki indítványozta, hogy a jedit a népszámláláson hivatalosan, vallásként lehessen feltűntetni:DD
 Ők is ennek a sztorinak köszönhetően ismerkedtek meg annakidején, amikor is az akkor stand-upal foglalkozó Csabi előadta ezt a jedi dolgot, és ő meghallotta. 

Hihetetlen, hogy ennyire kicsi legyen ez a város!:D


A folyóírás kétségbeejtő jövője

2015. március 1., vasárnap


Én magam rengeteg folyóírást használok, egyszerűen nem tudom elképzelni az életem úgy, hogy ne tudjam használni az írásnak ezt az egyszerű, gyönyörű, hasznos, de leginkább olcsó formáját. 

Finnországban azonban máshogy gondolják. Mondván, hogy semmi gyakorlati haszna, inkább kiveszik a kötelező tananyagból. Hasonló viták már az Egyesült Államokban is felmerültek. Mégis melyik az a csökött agyú ország, amelyik megvonná a lakosságától az írás kiváltságát? Az írásnak azt a formáját, amit bárki, bárhol, bármikor gyakorolhat akár úgy is, hogy egy forintjába sem kerül? 

Egyetértek azzal, hogy szükség van a gépelésre, és a fogalmazás fejlesztésére, de ezek azok a dolgok, ami vagy magától kifejlődik... vagy nem is érdemes vele foglalkozni. 

Milyen élet az, ahol a tenger partján sétálva nem tudom leírni egy faággal a homokba, hogy milyen boldog vagyok? Ahol nem tudok a saját kezemmel megírni egy képeslapot annak, akit szeretek. Milyen világ az, ahol nem tudok egy táblára, vagy a fehér ajtómra jegyzetelni, amikor csak jólesik? Hogy lehet úgy tanulni, hogy a jegyzeteket gépbe kell bevinnem? El sem tudom képzelni, hogy például a művtöri tankönyv olvasása közben, a számomra ismeretlen fogalmakat a wordbe kelljen kijegyzetelnem. 

Az írás egy olyan folyamat, amely a leírtakat közelebb hozza a lelkünkhöz, és az agyunkhoz. Sokkal egyszerűbb megtanulni valamit, amire koncentrálnunk és figyelnünk kellett. Mostantól akkor a kiírt fogalmak jelentéseit  a netről kikeresve bemásolják majd a wordbe, és..? Megjegyzik? Valószínűleg talán el sem olvassák. Ez hatalmas nehézségeket okozhat a tanulástól egyébként is szenvedő társadalmunkban, 

Arról nem is beszélve, hogy az írásunk a lelkünk egy darabkája, sokat árulhat el rólunk az, ahogyan írunk. S ezek az írások fognak fennmaradni az utókornak. Belegondoltunk már abba, hogy a mi utódaink nem fogják megtalálni a padláson a szerelmes leveleinket? Vagy a kézzel íródott naplónkat? Valószínűleg ennyiből kellő mértékben kitűnik, hogy mennyire vagyok ellene a folyóírás eltörlésének. Szerintem itt lenne már az ideje, hogy kihúzzuk a fejünket a seggünkből, mert alig pár év, és az emberiség ismét azon a helyen szarik majd, ahol eszik..

(Ezt a bejegyzést egy Euronews cikk indította meg az agyamban.) 


Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009 MARIONETTANNIE.