Azt hiszem már éppen itt az ideje, hogy előálljak ezzel a bejegyzéssel. Valójában nem nagyon tudtam, hogy mit írjak, túlzottan bonyolult volt elhinnem, és elfogadnom.
De kezdjük az elején, mielőtt még mindenkit aggodalomba hajszolnék. Egy 2 éves kislányról beszélünk, aki körülbelül 3 hete minden előjel nélkül meghalt álmában. Egy óvodában dolgozom, és a kislány az én csoportomba járt. Nem tudtuk meg az okot, de azt tudjuk, hogy az óvoda semmiben nem hibás a történtekért.
De akármennyit hallottam, és akármennyit kérdeztek... hogy hogy vagyok. Egyszerűen nem voltam sehogy. Mert előző nap láttam felbandukolni a lépcsőn. Másnap pedig soron kívül összehívtak minket délután, hogy közöljék, reggel már nem kelt fel.
Valahogy képtelen voltam elhinni, és úgy éreztem magam, mint amikor nem látsz valamire bizonyítékot és nem hiszed el. Abban a szomorú hangulatban, de valahogy mégsem annyira.
Ma pedig eljött a temetés napja, és meghívták azt a néhány embert, aki a legközelebb állt hozzá. Úgy mondták, hogy; el tudjunk búcsúzni... de nekem inkább arra volt jó, hogy végre el tudjam hinni. Mert egészen eddig olyan volt, mintha ő még ott lenne valahol, csak már nem jön el hozzánk. Mintha valójában én lennék a gyerek, aki nem érti.
Szóval kiválasztottam az elegáns fekete Atz Model ruhát, amit direkt temetésekre raktam félre. Még reggel cikkeket olvastam... próbáltam nem minden percben készülni. Próbálok nem olyan rágörcsölős lenni, amilyen régen voltam. Csak egy órával előtte keztem lassacskán öltözni és hajat csinálni. Végül taxival mentem, mert szakadni kezdett az eső és nem akartam én lenni az egyetlen, akiről csöpög a víz és csapzott.
Az oviban találkoztunk, és onnan mentünk együtt. Már az is nyomasztó volt, ahogy beléptünk a templomba csoportosan. Én rutinosan körülnéztem, de nem volt az ajtóhoz közel a szenteltvíz. A munkatársaimat nem érdekelte, de én valahogy úgy éreztem ettől magam, mintha bemennék egy boltba és nem köszönnék az eladónak. Vagy mintha a kávézóban nem köszönnék, hanem csak odavetném, hogy kérek egy lattét. Nem azért, mert nagyon vallásos vagyok... csak így szokás. Aztán szépen elvonultunk a padok közé, és kiválasztottuk a templom közepén helyet foglaló padokat. Nem túl közel, de nem is túl távol. Azt hiszem egy kicsit korábban érkeztünk, mert egy örökkévalóságig nehezedett ránk az a nehéz szent templomi levegő.
A várakozás közben kaptunk egy imakönyvet a kislány képével, ami az elhangzó énekeket tartalmazta.
Általában az a bunkó vagyok, aki nem sírja el magát egy temetésen akkor sem, ha az a hozzám legközelebb álló ember temetése... de amikor megláttam ennek a 2 éves kilánynak a képét, akinek nem jutott több az életből, és annak a nagyrészét is óvodában töltötte, valahogy összefacsarodott a szívem. Amikor a mama mesélte, hogy két testvére is volt, akik ilyen korban haltak meg, akkor az egész olyan egyszerűnek és törvényszerűnek tűnt. Hogy a vannak, akik hamar meghalnak és kész. Talán csak túl kicsi volt, hogy emlékezzen rájuk. De én emlékeztem erre a kislányra, akivel 3 hónapig minden nap együtt játszottam, és tudtam hogy több idő járt volna neki. Vicces volt, aranyos. Olyan kis csinosan öltöző, csajos, mintha egy baba Marilyn Monroe lett volna jó értelemben. Egy kis angyalka. Nem csak azért mondom mert kicsi volt, hanem mert úgy is nézett ki mint az az angyalka a szaloncukron, és ahogy ezt átgondoltam, még én is elbőgtem magam. De ez még csak a jéghegy csúcsa.
Utána behozták a koporsót. Gyönyörű fehér, arany szegélyekkel. A tetején vidám sárga fehér csokor.
Még soha nem voltam például koporsós temetésen. Maga a tény nem zaklatott fel, hogy a test ott fekszik az út közepén. De a tény, hogy az a kis koporsó azt a pici testet tartalmazza... a kis hurkás csuklót, az aranyló göndör fürtöket. Az a mini koporsó.. az egész olyan szomorú volt. A koporsót az anya és a testvér követte legelöl, majd a többi családtag és közeli barát is bekullogott. Az anyuka végig hangosan zokogott, ami épp ésszel elviselhetetlen volt, a kislány is végig sírta. Talán most először jutott az eszembe, hogy közöttük is annyi lehet a korkülönbség, mint közöttem és a húgom között és hirtelen ez is nagyon elszomorított. Annak a kislánynak most szörnyű dolgokon kellett keresztül mennie, pedig még ő is olyan fiatal. Kezdve azzal, hogy megtalálták, az intézkedés, a temetés és még iskolába is kell járnia. Pedig feltehetően másra sem tud most gondolni.
Már éppen elállt volna a könnyem, amikor egyszeriben az apa lépett a pódiumra egy lappal a kezében, amire a szövegét írta. Összeszedettnek és komolynak tűnt. Két méter feletti figura, kigyúrt olimpikon testalkat, határozott kiállás. Elkezdte a szöveget, ami szívbemarkolóan aranyos, és közben pedig igaz is volt. Nem csak az a szokásos kedvesség, amit a szülő gondol a gyerekéről, hanem tudtam hogy szerintem is olyan volt az ő gyereke, objektív szemmel is. Egy darabig ki is tartott és nagyon szépen beszélt, azután egyszercsak nem tudta visszafolytani tovább. Látta az arcokat, látta az elfolyt sminkeket, és látta hogy a mai napon, most tényleg mindenki az ő kislányáért sír. Ott állt az a nagydarab ember és potyogtak a könnyei, de a szöveget nem fejezte be... és szerintem ez volt a legmeghatóbb dolog, amit valaha láttam. Az az erő, amivel kiállt oda, és akkor is elmondta azt a szöveget, amit eltervezett. Szerintem ezen az is elsírta magát, aki esetleg addig nem sírt.
A szertartás végén beállt a koporsó alá, és kicipelte, hogy elindítsa az útolsó útjára a 2 éves kislányát. Előtte még együttérzően végig nézett rajtunk, az óvodai dolgozókon. Mintha még ő adna nekünk támogatást, pedig ő volt az, aki a kislánya koporsóját cipelte aznap. Még az anyuka is küldött nekünk egy nagyon könnyes és nagyon halvány mosolyt.
És ahogy elhagytuk a templomot a nyomdokaikban, a padlón jól láthatóan hatalmas könnyek jelölték az útjukat...
Aztán megnéztük, ahogy elindul az autó benne a kicsi koporsóval.
Azt hiszem mostmár megértettem.
