World Toilet Day

 

  Ma van a World Toilet Day, amit 2013 júliusában helyeztek hatályba, és a japán blogszolgltatóm kedvesen figyelmeztetett rá. 

 Elsőre meglepődtem, de aztán végig gondolva rájöttem, hogy mennyire nem is becsüljükmeg amink van, mert nagyon hozzá vagyunk szokva ehhez az elkényelmesedett világhoz. Nekünk már nem az udvaron volt a WC-nk így természetesnek vesszük. Olyannyira, hogy az első gondolatod, amikor meglátod ezt a WCs kitűzőt, amit a japán blogom szolgáltatójától hoztam el, hogy "úristen" vagy hogy mi ez a hülyeség, ez megőrült... Ilyesmit. Ahelyett, hogy arra gondolnánk, milyen szerencsések vagyunk, hogy télen a hóban nem kell kicammognunk a ház mögé. 

  Jobban meg kellene becsülnünk azt, amit kaptunk. Az elődeink sokat dolgoztak érte. Amit mi dolgozunk, az ahhoz képest semmi. 

  Ma legyünk hálásak, amiért vagy egy szoba a házban, ami be van fűtve és ott tudunk elmenni a WCre. Az összes többi napon pedig legyünk minden másért is hálásak. Például az elektromosságért, az internetért, a hűtőért, a fürdőszobáért és ezért a látszat szabadságért, amiben napjainkban élünk. Jó lenne ha képesek lennénk levetkőzni a tényt, hogy amikor egy WCt ábrázoló rajzot látunk, hirtelen nem az jut az eszünkbe hogy megünnepeljük, hanem hogy fúj ez meg minek van itt. 

  Ünnepeljük meg, hogy manapság a szegény is hozzávetőleges jómódban élhet. Hiszen az, ahogyan élünk - habár nem ismerjük el - valójában luxus. 

Na és ki fogja ma kisúrolni a WCt??? 😏

Életem első szülői értekezlete

 

A múlt héten tudtam meg, hogy nekem is részt kell vennem a szülőiben. Legutóbb még szerencsém volt és kimaradtam, hiszen akkor kezdtem és még a próbaidőmet tapostam. Ma már nem látom úgy, hogy olyan nagy szerencse lett volna. Legalábbis most hogy túl vagyok az elsőn. 

Az egész hetem aggódással telt, de nagyrészt csak akkor akadtam ki, amikor eszembejutott, hogy most tényleg professzionálisan el kell beszélgetnem olyan emberekkel, akik komolyan azért jönnek, hogy többet tudjanak meg a gyerekükről. Most tényleg át kellett gondolnom, hogy mit mondok a gyerekekről, akik az én felügyeletem alatt vannak, figyelembe véve az erősségeiket, gyengéiket és hogy hogyan tálalom ezt az információt. 

Az első egészen ügyetlenül ment. Szerencsére az anyukának is ez volt az első, így jót nevettünk rajta, mert egyikünk sem volt benne biztos, hogy mit csinál vagy mit kellene elvárnunk a másiktól. Nekem persze volt egy papírom, amin szükséges kérdések álltak, és a nagy alkalom előtt 10 percben összefoglalták, hogy miről kell beszélnem, így azt hiszem nem ment rosszul. A szülők elégedettnek tűntek és habár az egyiket telefonon kellett végig csinálnom, utána már fellélegeztem, mert jól ment. Úgy érzem, hogy sokat tanultam ebből arról is, hogy a szülőknek mire van szüksége és mit várnak el tőlünk.

A főnököm hirtelen felindulásból meg is ölelt, és nagyon megdicsért, amiért jól vettem az akadályt. Ma végre büszke vagyok magamra!