Osamu Dazai korunk egyik legelismertebb Japán írója. Megannyi ember üdvözíti csodálatos munkásságát. Az instagramon bukkantam rá nem is olyan régen, és csak azért olvastam el a könyvét, mert úgy reklámozták, hogy nagy hatású, főként mivel nem sokkal a megírása után az író végett vetett az életének.
A könyv olvasása alatt én ezt a törénetet végig egy kis önéletrajznak tekintettem, és kb minden szót jól komolyan vettem és elgondolkodtam rajta, de a valóság igazából az volt, hogy az instás posztoló csak nagy hangsúlyt akart fektetni a könyvre, és a hangulatára. A valóságban ugyanis egy fikció egy olyan író tollából, aki nagy mértékben merített a magánéletéből az írásaihoz, ám a könyv nem önéletrajzi regény.
Tény, hogy írónk véget vetett a saját életének, és szeretném körüljárni a témát, mert sokak számára érdekes lehet anélkül, hogy tundá. A könyvek még nincsenek magyarra fordítva, de nagyon remélem, hogy legközelebbi jövőben készül hozzájuk fordítás, ahogy nyugaton népszerüségre tesz szert.
A No longer human azzal kezdődik, hogy főhősünk kinyilvánítja hogy az egész élete a kezdettől annak az árnyékában zajlott, hogy ő más mint a többi ember, és ráadásképpen az érzéseit sem tudja kimutatni, nem tud érdemben reagálni emberi interakciókban.
Míg sokan közületek úgy érezhetik napjainkban, hogy igen! Én is így érzek! Nem, ez lehet annál valami több. Ennél a pontnál azért szeretnék megállni, mert sok probléma állhat a jelenség hátterében és az egyik ilyen, az autizmus. Az autista személy képtelen olvasni arckifejezésekből és eldönteni, hogy milyen reakcót kellene adniuk bizonyos dolgokra. Ennek a súlyossága pedig attól függ, hogy hol helyezkednek el egy bizonyos spektrumon. Az autizmus nem egy mentális betegség, hanem egy kis különbség az agyban, egy elváltozás ami miatt ők ugyanúgy teljes emberek, nem betegek de pl oktatásban és nevelésben sokszor másfajta bánásmódra van szükség, ugyanis a standard, az azokra specializálódott, akiknek nem ilyen módon müködik az agya. A másság lehet egy evolóciós folyamat is. Azaz lehet, hogy ahhoz, ahogy ezután fogunk élni, olyan agyra van szükségünk és egyre több lesz az ahhoz hasonló ember.
Napjainkban már olyan gyorsan fejlődik minden, ahogy változhat a testfelépítése az emberiségnek, úgy az agy is változhat. Ahogy egyre több a felismert eset, láthatjuk, hogy az esetek száma nő. Talán pár év múlva már az lesz a normális, ami ma furcsa volt. De az is lehet, hogy az esetek száma nem növekszik, csak eddig nem ismertük ennyire és nem voltak megállapítva. Nem tudtuk, hogy valaki miért lett öngyilkos, vagy miért volt boldogtalan, mikor minden oka meg lett volna a szemünkben az örömre.
De persze ilyen érzelmek mögött állhat antiszociális személyiségzavar is. Ez nem mutatkozik túl kicsi korban, de ez a mentális különbözőség sokszor a pszichopátia alappillére.
Nem ismerem az írót, és nincs is lehetőségem jobban megismerni, mint az írásait, amiből nem tudhatjuk, hogy mennyi őszinte szívből jövő érzés, amelyet megosztott velünk, és mennyi szolgál csak a szórakoztatásunkra. De az biztos, hogy ezen a világon sokan szenvedünk attól, hogy nem illünk bele a társadalomba. Nem tudjuk hogyan kell úgy örülni, hogy az másoknak is kielégítő legyen. Nem tudjuk, hogyan reagáljunk, hogy ne keltsünk nem tetszést és ezek az érzések kinőhetik magukat önutálattá is, amiért nem tudunk beilleszkedni.
Osamu Dazai könyveiben mindig szerepel ez az alak, aki alkoholista és/vagy morfiumfüggő, akit kivetett a társadalom és most csak portyázik az éjszakában, nem tálálja amit keres. Amit keres az boldogság, megnyugvás, de ő maga sem tudja felcimkézni.
Amire vágyik, az elfogadás, de nem másoktól és nem olyan áron, hogy neki kelljen megváltozni. Hiába fogadjuk el, hiába szeretjük. Egy dologra van szüksége és az az, hogy legyen egy biztonságos hely, ahol önmaga lehet. Ahol nem kell hazudnia, ahol nem kell színészkednie, maszkolnia. Ahol elfogadhatja saját magát olyannak, amilyen. De sokaknál el a hely sosem jön el, mert ez a hely mindenkinek saját magában létezik. Fejben.
Azt hiszem valami ilyesmi zajlott az íróban. Képtelen volt elfogadni magát, mert más... képtelen volt felismerni a tehetségét mert egy olyan országban és egy olyan korban született, ahol ő nagyon más volt és ez nem volt ünnepelt, elfogadott tény. De hiába ismered fel a másságodat, magadon nem tudsz változtatni csak azon, amit kifelé mutatsz magadból. A viselkedésed, gesztusaid lehetnek megjátszottak és szerethetnek érte. Te mégsem leszel soha boldog elzárkózva egy ketrecben önmagadon belül valaki más ideáljának a határai által szabott örökös rabságban.
Már megértem azt, amit Neji mondott a Narutoban a chuunin vizsga alatt. Akkoriban azt hittem, hogy jól értem, de valójában nem értettem olyan jól.
''Látom nem vagy más csak egy elkényeztetett gyerek, és ezen sehogy nem tudsz változtatni. Aki egyszer elbukott, az bukott marad. Örökre értéktelen és haszontalan ember lesz. A születésünk pillanatában dől el, hogy melyik csapatba kerülünk, az elit harcosok, vagy az értéktelen hulladékok közé. Mindannyian elítélünk másokat, ahogy mi is elítéltetünk. A képességeink, a viselkedésünk, a kinézetünk alapján. Ahogy másokkal bánunk. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem változtathatunk meg.''
A nyers szavak akkoriban váratlaul értek, ez valami olyasmi, ami nagyon jellemzi számomra a Japán kultúrát. Az a szigorú megfelelés egymásnak és a társadalmi elvárásoknak. Szerintem ebben sok ponton Magyarország is hasonló, és ez mindkét országban megmaradt a mai napig, így fokozottan nehéz nem olyanak lenni, mint a többi ember.
De vajon van egyáltalán olyan? Vajon a többi ember biztos egyforma mása egymásnak, és nem csak maszkok mögött szenvednek ők is, hogy olyasminek feleljenek meg, ami valójában nem is létezik?
Akármi is a válasz, egyre valószínübb, hogy a modern bélyezési mánia idővel feloldja az emberek közötti falakat, és egyszer békében élhetünk majd egymással, ahol John Lennon megénekelte. De addig még nagyon hosszú út áll előttünk, és talán nem fogjuk már a saját szemünkkkel látni.
