Higehiro - Megborotválkoztam és befogadtam egy szökött tinit

 Ma fejeztem be egy animét, amit tegnap kezdtem takarításhoz. Valami hosszú címmel, hogy megborotválkoztam és befogadtam egy szökött tinit, ez a Higehiro, és most így befejezve, kicsit többnek érzem, mint amit vártam tőle, szóval mindenképpen említést akartam róla tenni még frissen. 

A történetünk főszereplője Yoshihida, egy dolgzó férfi, aki szerelmet vall a főnökének, egy csinos nőnek. A nő visszautasítja, így Yoshihida jobb híján jól lerészegedik. Hazafelé aztán... 

és itt komoly párhuzamot fedeztem fel a kutyás sorozat és az anime között, ahol a nő ugyanezt tette, csak kutyának fogadta be a fiatal fiút, és nem szobalánynak. 

belebotlik ebbe a 17 éves lányba. Azért tegyük hozzá, hogy habár 17 évesen még gyerek a törvény szemében, de emlékezzünk csak vissza, hogy mennyire felnőttnek éreztük magunkat! Mert én nagyon... és már elég volt az iskolából, az életből és mindenből. Persze ez a lány nem olyan lány. Rövid beszélgetés után Yoshida megengedi, hogy nála aludjon, de szigorúan a padlón. Habár a lány ellenszolgáltatást is felajánl, hiszen Yoshida már nem az első, aki jószívűen befogadja, és eddig mindig vártak valamire cserébe. 

Yoshida nem kér mást, mint hogy minden nap főzzön és hogy foglalkozzon a háztartással. Minden mást, amit a kicsit sem ártatlan lány felajánl, elutasít. 

Eleinte természetesen azt hittem, hogy ennek a sztorinak annyi is, hogy csak itt ez a lány, beleszeretnek egymásba és akkor tisztességesen ki kell várniuk, mire felnő a lány. A történet azonban hirtelen fordulatot vesz valahol a közepén, és megjelenik a lány bátyja. Aki elől nyilván elbújik, mert nem akar haza menni. Végig van ez az érzésünk, hogy ki ez a gazdag fazon itt, és miért honnan, hogyan szökött el ez a lány. Persze nem teszik barátságosabbá a tesó figurát ezzel a misztikus aurával, amit köré kerekítenek. 

Itt végül megtudjuk a valódi szívszaggató okát annak, hogy miért is szökött el. Nekem egy kicsit erőltetett volt, de azt nem elemzem ki, hogy miért. Nézzétek meg!

Végül meglepetésemre tényleg haza is kerül a lány, és el is búcsúzkodnak. Már el is döntöttem, hogy írok egy nagyon negatív kritikát erről az érzelmi hullámvasútról, de aztán az utolsó öt perc az, ami igazán megváltoztatja a sztorit, ami 2 évvel később zajlik és a lényege annyi, hogy a lány ugyanaz alatt a lámpaoszlop alatt ücsörög, ahol első alkalommal, amikor találkoztak.  Már felnőtt nőként... 

Azt hiszem ez a vég szép keretet adott a történetnek, és végülis kivárták azt a két évet, de nem egymás mellett, hanem a lány is rendesen befejezve az iskolát. Érdekes még, hogy a történet nem volt unalmas, nyúlós nyers tésztaszerüen elhúzva. 13 rész és kész. Lehetett volna húzni, de nem akarták. Elmesélt egy sztorit, amit el akartak mesélni. Becsülöm az ilyen fajta animéket. Ott hagyják abba, ahol még hatásos az egész. 

Összességében érdemes megnézni, ajánlom mindenkinek, habár az elején én nem vártam sokat. 

Osamu Dazai könyvei utáni elmélkedések

A No longer human után elkezdtem olvasni a többi könyvet is. Ez az a hatás, amit egy jó író elér a közönségénél. Ahogy a többi könyvet olvasom, eddig még nem csalódtam.

 Osamu Dazai korunk egyik legelismertebb Japán írója. Megannyi ember üdvözíti csodálatos munkásságát. Az instagramon bukkantam rá nem is olyan régen, és csak azért olvastam el a könyvét, mert úgy reklámozták, hogy nagy hatású, főként mivel nem sokkal a megírása után az író végett vetett az életének. 

A könyv olvasása alatt én ezt a törénetet végig egy kis önéletrajznak tekintettem, és kb minden szót jól komolyan vettem és elgondolkodtam rajta, de a valóság igazából az volt, hogy az instás posztoló csak nagy hangsúlyt akart fektetni a könyvre, és a hangulatára. A valóságban ugyanis egy fikció egy olyan író tollából, aki nagy mértékben merített a magánéletéből az írásaihoz, ám a könyv nem önéletrajzi regény. 

Tény, hogy írónk véget vetett a saját életének, és szeretném körüljárni a témát, mert sokak számára érdekes lehet anélkül, hogy tundá. A könyvek még nincsenek magyarra fordítva, de nagyon remélem, hogy  legközelebbi jövőben készül hozzájuk fordítás, ahogy nyugaton népszerüségre tesz szert.

A No longer human azzal kezdődik, hogy főhősünk kinyilvánítja hogy az egész élete a kezdettől annak az árnyékában zajlott, hogy ő más mint a többi ember, és ráadásképpen az érzéseit sem tudja kimutatni, nem tud érdemben reagálni emberi interakciókban. 

Míg sokan közületek úgy érezhetik napjainkban, hogy igen! Én is így érzek! Nem, ez lehet annál valami több. Ennél a pontnál azért szeretnék megállni, mert sok probléma állhat a jelenség hátterében és az egyik ilyen, az autizmus. Az autista személy képtelen olvasni arckifejezésekből és eldönteni, hogy milyen reakcót kellene adniuk bizonyos dolgokra. Ennek a súlyossága pedig attól függ, hogy hol helyezkednek el egy bizonyos spektrumon. Az autizmus nem egy mentális betegség, hanem egy kis különbség az agyban, egy elváltozás ami miatt ők ugyanúgy teljes emberek, nem betegek de pl oktatásban és nevelésben sokszor másfajta bánásmódra van szükség, ugyanis a standard, az azokra specializálódott, akiknek nem ilyen módon müködik az agya. A másság lehet egy evolóciós folyamat is. Azaz lehet, hogy ahhoz, ahogy ezután fogunk élni, olyan agyra van szükségünk és egyre több lesz az ahhoz hasonló ember. 

Napjainkban már olyan gyorsan fejlődik minden, ahogy változhat a testfelépítése az emberiségnek, úgy az agy is változhat. Ahogy egyre több a felismert eset, láthatjuk, hogy az esetek száma nő. Talán pár év múlva már az lesz a normális, ami ma furcsa volt. De az is lehet, hogy az esetek száma nem növekszik, csak eddig nem ismertük ennyire és nem voltak megállapítva. Nem tudtuk, hogy valaki miért lett öngyilkos, vagy miért volt boldogtalan, mikor minden oka meg lett volna a szemünkben az örömre.

De persze ilyen érzelmek mögött állhat antiszociális személyiségzavar is. Ez nem mutatkozik túl kicsi korban, de ez a mentális különbözőség sokszor a pszichopátia alappillére. 

Nem ismerem az írót, és nincs is lehetőségem jobban megismerni, mint az írásait, amiből nem tudhatjuk, hogy mennyi őszinte szívből jövő érzés, amelyet megosztott velünk, és mennyi szolgál csak a szórakoztatásunkra. De az biztos, hogy ezen a világon sokan szenvedünk attól, hogy nem illünk bele a társadalomba. Nem tudjuk hogyan kell úgy örülni, hogy az másoknak is kielégítő legyen. Nem tudjuk, hogyan reagáljunk, hogy ne keltsünk nem tetszést és ezek az érzések kinőhetik magukat önutálattá is, amiért nem tudunk beilleszkedni. 

Osamu Dazai könyveiben mindig szerepel ez az alak, aki alkoholista és/vagy morfiumfüggő, akit kivetett a társadalom és most csak portyázik az éjszakában, nem tálálja amit keres. Amit keres az boldogság, megnyugvás, de ő maga sem tudja felcimkézni. 

Amire vágyik, az elfogadás, de nem másoktól és nem olyan áron, hogy neki kelljen megváltozni. Hiába fogadjuk el, hiába szeretjük. Egy dologra van szüksége és az az, hogy legyen egy biztonságos hely, ahol önmaga lehet. Ahol nem kell hazudnia, ahol nem kell színészkednie, maszkolnia. Ahol elfogadhatja saját magát olyannak, amilyen. De sokaknál el a hely sosem jön el, mert ez a hely mindenkinek saját magában létezik. Fejben. 

Azt hiszem valami ilyesmi zajlott az íróban. Képtelen volt elfogadni magát, mert más... képtelen volt felismerni a tehetségét mert egy olyan országban és egy olyan korban született, ahol ő nagyon más volt és ez nem volt ünnepelt, elfogadott tény. De hiába ismered fel a másságodat, magadon nem tudsz változtatni csak azon, amit kifelé mutatsz magadból. A viselkedésed, gesztusaid lehetnek megjátszottak és szerethetnek érte. Te mégsem leszel soha boldog elzárkózva egy ketrecben önmagadon belül valaki más ideáljának a határai által szabott örökös rabságban. 

Már megértem azt, amit Neji mondott a Narutoban a chuunin vizsga alatt. Akkoriban azt hittem, hogy jól értem, de valójában nem értettem olyan jól. 

''Látom nem vagy más csak egy elkényeztetett gyerek, és ezen sehogy nem tudsz változtatni. Aki egyszer elbukott, az bukott marad. Örökre értéktelen és haszontalan ember lesz. A születésünk pillanatában dől el, hogy melyik csapatba kerülünk, az elit harcosok, vagy az értéktelen hulladékok közé. Mindannyian elítélünk másokat, ahogy mi is elítéltetünk. A képességeink, a viselkedésünk, a kinézetünk alapján. Ahogy másokkal bánunk. Vannak bizonyos dolgok, amiket nem változtathatunk meg.'' 

A nyers szavak akkoriban váratlaul értek, ez valami olyasmi, ami nagyon jellemzi számomra a Japán kultúrát. Az a szigorú megfelelés egymásnak és a társadalmi elvárásoknak. Szerintem ebben sok ponton Magyarország is hasonló, és ez mindkét országban megmaradt a mai napig, így fokozottan nehéz nem olyanak lenni, mint a többi ember. 

De vajon van egyáltalán olyan? Vajon a többi ember biztos egyforma mása egymásnak, és nem csak maszkok mögött szenvednek ők is, hogy olyasminek feleljenek meg, ami valójában nem is létezik? 

Akármi is a válasz, egyre valószínübb, hogy a modern bélyezési mánia idővel feloldja az emberek közötti falakat, és egyszer békében élhetünk majd egymással, ahol John Lennon megénekelte. De addig még nagyon hosszú út áll előttünk, és talán nem fogjuk már a saját szemünkkkel látni. 

Osamu Danzai - No longer human

A mai könyvet a tavalyi év végén találtam az instán valaki posztjában. Az élénk rózsaszín borító nem keltette fel az érdeklődésemet, ahogy a furcsa arctalan emberszerű fantom alak sem. De elolvasva a kép leírását, azonnal meg akartam szerezni a könyvet.

A kép semmi konkrétat nem írt a könyvről a cikk szerzője, csak annyit hogy az író nem sokkal a megírása után véget vetett az életének. Vajon milyen lelki állapotban kell lenni ahhoz, hogy meg akarjunk halni?

A könyvet mindenki az önéletrajznak tekinti, de a valóságban fikció, ami esetlegesen sokszor merít ötletet az író valódi életéból. Valahol mindig azok az írások sikerülnek a legjobban, amelyekhez az író saját élettapasztalatokat vagy emlékeket használt fel. Az egyik barátnőm is gyakran csinálta ezt, és hosszú ideig nem jöttem rá, hogy az ő írásai miért jobbak mindig, mint az enyém. Persze nem mintha a felfedezés aztán fejlesztette volna az írói készségemet, de az övé attól volt mindig életszerű és könnyen olvasható, hogy sokszor belemosta a saját életét, de soha nem lehetett kivenni, hogy melyek azok a részek.

Ha Osamu Danzai is ezt tette, akkor neki bizony nem volt túl vidám az élete. Ha csak a fele is megtörtént vele, már borzasztó.

A könyvet az olvasó közönség persze nehéz olvasmánynak titulálta, amiért annyira sötét komor és minden a halál körül forog benne, de ezek az emberek nem úgy értelmezték a könyvet, ahogy én. A könyv alapvetően sosem szólt a halálról. Arról szólt, hogy ez a személy, sokáig próbált küzdeni, hogy normális életet élhessen, de mivel másként gondolkodott, mint mások, ez nagyon nehéznek bizonyult. Egyszer egy öngyilkossági kísérletet is megkísérelt, az igaz. De az állításokból, amiket elrejtve megtalálhatunk a könyv lapjain, tudhatjuk, hogy az élete egy kűzdelem volt és nem azért küzdött, hogy meghalhasson.

Yozo élete 2 füzetbe van rendezve a könyvben. Nincsenek benne fejezetek, csak a két füzet, egy prológus és egy epilógus. A prológusban megnézhetünk 3 képet, amelyeket Yozot ábrázolják. Az egyiken még kisgyerek, a másodikon diák, és a harmadikon már idősebbnek néz ki. A prológust egy külső személy szemén keresztül élhetjük meg, aki nézegeti ezeket a képeket. Valójában érdekes dolgot figyeltem meg a képek leírásánál. Az első képen a gyermek kitörő örömmel visított, míg a másodikon már komoly fiatalemberként feszített és a harmadikon megtört idős alak látható.

A képek elemzésénél számomra úgy tűnt, mintha maga az a kis jelenet, az író tudta nélkül vagy esetlegesen tudatában léve mintha kórképet adott volna. Azt még nem feltétlenül tudtam, hogy milyen fajta dologra gondoljak, de a prológus azon mereng, hogy vajon hogyan lehetett volna visszaadni ennek a megtört embernek a korai boldogságát. A füzetekben azonban megtaláltam a választ.

Sehogy.

Yozo szigorú apa mellett nőt fel egy olyan kor olyan társadalmában, ahol nem volt elfogadott másmilyennek lenni. Japánban most is nagyon nehéz egyéniségnek lenni. Nemrégiben néztem egy videót, amiben az 1600-as évek elejére teszik a döntést, ami miatt az emberek a mai napig visszafogottan élnek elrejtve a valódi személyiségüket és nem olyan kirívóan ahogy mondjuk Amerikában és Európában a gazdagok és híresek. Ezek szerint a Tokugawa sógunátus hozott olyan rendeletet, hogy az emberek nem pazarolhatják mértéktelenül a pénzt, amikor hangsúlyossá vált a gazdagok és a szegények közötti társadalmi szakadék. A kereskedők hirtelen megszedték magukat és vég nélküli költekezésbe kezdtek, ami egy hierachikus rendszer kialakulásához vezetett. Onnantól voltak a szegények, a gazdagok, magasrangúak és mindenki. A sógun aztán rendeletet hozott, hogy senki nem mutatkozhat jobbnak másoknál. Divattá vált, hogy a gazdagok aztán a drága dolgaikat a szegényes ruházat alatt viselték, és így élvezték ki a javaikat anélkül, hogy másokkal éreztették volna a különbözőségüket.

Ez vezethetett a manapság is divatban levő, "Mindig a legkiállóbb szögre csap a kalapács" mentalitáshoz. Ahol a kalapács feje a társadalom véleménye. Aki más, az nagy valószínűséggel ki lesz közösítve. Persze mindenki más. Mindenkinek van hobbija a munkája mellett és japánból indulnak a legőrültebb dolgok. Rengeteg a cosplayer és azok akik mangát olvasnak vagy rajzolnak a szabad idejükben, de mivel az emberek elrejtik ezt az érdekes oldalukat, nehezebb olyan személyeket találni, akikkel megegyezik az érdeklődési körünk. Talán ezért is olyan magányosak az emberek.

Egy ilyen társadalomban fokozottan nehéz másnak lenni, például autistának vagy pszichopatának éppen. Valószínűleg nagyobb eséllyel alakul ki depresszió. Amikor elkezdtem olvasni az első füzetet, volt az az érzésem, hogy a főszereplő talán autista lehetett. Ez nem egy hivatalos diagnozis, ugyanis még nem vagyok szakértő. Mára ennyi, a gondolatmenetet esetleg majd folytathatjuk a könyv folytatásáról írt bejegyzésemben, tartsatok velem akkor is!