Lucky strike, avagy új kihívás angliában #1

2016. április 16., szombat


 Valami nem fogadott hívás csücsül a híváslistámon. Nem igazán tudtam mire vélni, így visszahívtam, és csak reménykedni mertem benne, hogy munkával kapcsolatos, nem megint a lihegős zaklató. 

Egy nő szólt bele kedves hangon, interjút szeretett volna egyeztetni a következő hétfőre. Körülbelül az első napokban néztem ki a játéktermet, ahonnan a hívás érkezett, de csak most kaptam jelentkezési lapot. Pontosan pár nappal a hívás előtt.

Az interjú eredménye az lett, hogy szeretem a gyerekeket, és amúgy takarítani is tudok, meg bármi, amit csak kell... Csak kapjam már meg, könyörgöm. Be is hívtak már szerdára próbanapra. A feladat; gyerekekre figyelni. 

Bevallom, kissé be voltam tojva, hogy 

  • kiközösítenek, mert én nem vagyok gyerek. 
  • rágót ragasztanak a hajamba
  • csoportosan megtámadnak, karmolnak és harapnak
  • valaki kitöri a nyakát 

 Ehhez képest pozitív tapasztalatokkal tértem vissza kis szobácskámba. Amikor besétáltam a gyerekek közé egy flakon fertőtlenítővel, meg egy kék tekerccsel takarítani, az első élményem az a kedves arcú szőke kisfiú volt, aki megkérdezte, hogy nem tud-e valamiben segíteni, vagy ha a későbbiekben esetleg mégis kellene segítség, megtalálom majd a trambulinon. 
 Miközben lemostam a nagy labdákat, egy kislány mászott be hozzám az apukájával. Amikor az apuka észrevett, mondta a kicsinek, hogy hagyjanak engem dolgozni, inkább menjenek máshová.. de a gyerek nem követte az utasításokat, egyszerűen csak odatotyogott a kis pelusos hátsójával, egészen közel sétált, és megállt mellettem. Mélyen belenézett a szemembe... Először átfutott az agyamon a gondolat, hogy mindjárt leköp, vagy jól szétkarmolja az arcom. Pillanatokkal később, már csak vékony hangon üvöltöztem magamban, hogy de cuki, de cuki és megdöbbentett, hogy milyen gyönyörű nagy kék szemei vannak, milyen angyali az arca és milyen huncut kis fürtös. Ekkor fogta magát, és puhán megölelt. Annyi szeretet volt abban az ölelésben, hogy még az apja is elérzékenyült, én pedig majdnem elbőgtem magam, ugyanis egyáltalán nem érdemeltem meg mindazt, amit az az ölelés képviselt.

 Később a nap folyamán, a csövön át bemásztam egy kézi porszívóval oda, ahol leginkább senki nem szokott lenni, ha kevesen vannak. Egyszeriben néhány gyerek csúszott ki a másik csövön is, én pedig hirtelen ötletnél fogva, beszippantottam a ruhájukat a porszívóval.. Mind elcsodálkoztak, sikítottak, és tudni akarták, hogy mi az. Egyikük bátran kijelentette, hogy ő bizony ki akarja próbálni azt, én pedig egyszerűen nem éreztem úgy, hogy nem kellene odaadnom. Utána mindenki sorra lövöldözött vele kicsit... Három másodperc alatt lettek boldogok egy tárgytól, ami nekem egyszerűen csak a munka része volt. Ami egyszerűen csak egy unalmas tárgy lett volna nélkülük. 
 Egy kislány állt meg mellettem aztán, miközben a többiek meséltek nekem. Szomorúnak tűnt az arca, így megböktem. Meglepődött, de nem szólt semmit, így megint megböktem. Aztán addig böködtem, ameddig mosolyogni nem kezdett, azután meg is csikiztem, mire visítva-nevetve közölte, hogy a talpa csikisebb. Nem telt bele sok idő, egy másik lány is követelte a csikizést, aztán egy kisfiú is. 

 Ezek után az élmények után kicsit megkedveltem a gyerekeket, és a munkát is. Kb ennél jobb munkám még sosem volt én pedig csak megalkuvásból mondtam rá igent.. 



Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009.