Reinkarnáció

2010. december 31., péntek

Tudom, hogy buta vagyok, ezt ne is kell mondani. Nem csak azért, mert műveletlen vagyok, vagy mert nem vagyok szín jeles tanuló. 

Buta vagyok, mert egy csomó mindent nem értek, és ez így van rendjén, hiszen még fiatal vagyok. De vannak olyan dolgok, amiket megértek, és mégsem tudom elfogadni őket. 

Megértem, hogy miért mondják rossz dolgokra, hogy ne tegyem, és mégis meg kell tennem. Megértem, hogy miért nem emlékezhetünk az előző életünkre, de mégis tudni akarom. 

Sajnos még nem jöttem rá, hogy ki is vagyok valójában, és az egyetlen lehetőségnek, hogy rájöjjek azt tartom, hogy megtudjam ki is voltam legutóbbi emberlétem során. Hogyan gondolkoztam, miként viselkedtem. 

Nem vágyom nagyra. Nem akarom tudni a jövőm. Nem akarok belenyúlni, mert tényleg nem érdekel. Lesz, aminek lennie kell. Lesz, amit kialakítok magamnak. Csak azt szeretném tudni, hogy ki voltam. 

Még kűzdök azzal, hogy ne legyek túl nagyravágyó, hogy ne érdekeljenek az anyagi javak. Kűzdök a korommal járó viselkedés problémáimmal, a sértődékenységemmel, a lekezelő stílusommal. Kűzdök a szürke kisegérség ellen is, és épp ez az ami a legnagyobb probléma. Hogy váljunk eggyé a természettel, ha ennyire eltaszítottuk azt. Hogy lehetünk ilyen hálátlanok. Ezt gondolom, és tudom, hogy igaz, de nem tudom megérteni. Pedig ezt nem mondták nekem, csak tudom, és mégsem értem. Sokszor nem értem magamat. Másokat hogy érthetnék? Nem értem a mai világot, de nem értem a múltat sem. 

Sajnos egy 17 éves átlagos lány vagyok, aki szereti a feltűnést. Szeretem megosztani életem minden egyes lépését az interneten, és szeretek lázadozni is. Pedig ez egyátalán nem kompatibilis azzal, amit hiszek. Amit gondolok, és amit ki is mondok. Tele vagyok ellentmondásokkal, és ezért akarok rátalálni az igazi énre. Hogy végre kiléphessek a mindenből a semmibe, mert az amit látunk semmi, a testünk semmi, a gondolataink semmi, csak a lelkünk van és ha sikerül végre megszabadulnunk tőle, az a valódi semmi, az örök világosság. 

Vagy nem, de már megfordult a fejemben... Ha viszont ez nem igaz, akkor csak egy dolog lehetséges. Eggyé kell válnunk a természettel, és vissza kell állítanunk azt a rendet és harmóniát, ami akkor volt, amikor ide kerültünk. 

Aztán felvetődik a kérdés, hogy miért is kerültünk ide? Vagy, ami mégjobb kérdés, hogyan? Honnan? 

Mi az ég akarata? Van-e akarata az égnek? Vagy minden, amit én gondolok butaság, és van egy nagy vezér, aki szórakozásból küldött ide, ami tiszta lököttségnek tűnik. Vagy lehet, hogy egy véletlen folytán alakultunk ki itt, a sok sok részecskéból, és minden tiszta tudomány? Hogy lehet az, hogy rajtunk minden ilyen tökéletes? Miért tudunk ilyen jó dolgokat ilyen ügyesen véghez vinni? Hogy működik a testünk? Hogy lehet, hogy nem tudjuk megbecsülni, pedig ez a világ legprecízebb szerkezete? 

Nem értem az egészet... Nem értem magamat, nem értem a többi embert. Nem értem a vallásokat. Nem értem, hogy miként működik a föld. Nem értem, pedig annyira akarom!!! De bármennyit is kutatok, bármennyit olvasok minden olyan homályos. Semmi sem biztos, nincs pontos adat. 

Na elég a bugyuta gondolatokból, még elmegyógyintézetbe kerülök...


Annyira jól érzem magam...

2010. március 10., szerda


Természetesen leszámítva, hogy semmire nincs időm, hogy délutánonként vissza kell járnom angolra, és hogy nem kerülhetek vissza sok-sok-sok évvel ezelőtti időkbe. Mondjuk...

A hétvégén volt az Elfújta a szél. A film. Ez tökéletes időzítés, mert épp most olvasom a könyvet. A ruhák annyira gyönyörűek! Főleg az a ruha, amiben Scarlett az 1. rész elején a Wilkes birtokon rendezett fogadásra ment. Nem tudom miért az tetszett meg, talán a szelíd kis mintái, szép vállcsipke miatt, vagy a szép harang forma? Mindenki tudhatja, hogy a film a Második rokokó idején játszódik így nem meglepő, ha ismerős formák tűnnek fel. S ahogy haladtunk az időben, felfedezhető volt a divat alakulása. Az elején a harang alakú krinolin viselése, majd később az elöl laposodó hátrafelé bővülő forma. Ebből a gyönyörű divatból juthattunk el a Turnűrig, ami zárta a filmet.

Annyira szeretnék visszavetődni az időben, hogy oda kerüljek, abba korba^^ 

Egy szörnyű nap

2010. március 2., kedd


Ma volt életem egyik legszörnyűbb napja... Hol is kezdjem? Tehát, itt a tavasz. Ezért is van, hogy megváltam a téli kabáttól. Sajnos ezzel együtt a bérlettől is. Meg a belépő kártyától. Szerencsére az ellenőrt lefoglalta egy alak, így sikerült "feltűnés nélkül" elosonnom anélkül, hogy megbüntetett volna. ^^ Micsoda szerencse. Mikor beérek az iskolába, jut csak eszembe, hogy nincs kártyám. Beengedtettem magam a portás nővel. Mivel nem volt még ilyen, elfelejtettem egy apróságot. Az, hogy "köszönöm" nem elég. De én szaladtam is tovább, hogy véget vessek a szenvedéseimnek és elmondhassam mindenkinek a történetet. Erre jön utánam a portásnő. Természetesen teljesen idegbajos, hogy írjam be, hogy nem volt kártyám. Nem győztem bocsánatot kérni erre, még azt se tudtam pontosan, hogy kell felírni magamat a listára. x)
Végül is, ha belegondolok annyira nem volt szörnyű, mert a történelem dolgozat elmaradt. Egy olyan nő jött be az órára, aki rendesen fegyelmezett. Mondjuk kicsit gyorsan diktált, de elviselhető. Aztán megírtuk a dolgozatot a Klasszicizmus, Restauráció, Biedermeier és a Második Rokokóból. Angolon meg megbeszéltem a tanárral, hogy holnap 7-8. órában vele megyek angolozni. A hülye általános miatt kell ennyit pótolnom, de nem baj. ^w^ Talán mégsem volt olyan rossz ez a nap. Persze azért holnapra előkészítettem a bérletet és a kártyát:D

Az élet olyan, mint egy busz utazás.

2010. február 21., vasárnap


Úgyértem…
Reggel, mikor felszállsz a buszra, csak az ajtóban férsz el, mert annyira tele van. Viszont, ha törekvő vagy és kivárod a sorod egyre beljebb juthatsz és talán még le is ülhetsz. Ilyen az élet is. A legalsó lépcsőfokról kezdődik, és törekvéssel, kitartással, akaraterővel (és persze tanulással) Egyre feljebb jutsz. Ha szerencséd van akár még le is ülhetsz. Mondjuk egy irodában. De ha félretesszük a munkát és csak a magánéletet vesszük akkor is így van. Az emberi kapcsolatokban, a tanulásban, a blogolásban. Szeretem az életet összehasonlítani egy teljesen hétköznapi dologgal, ami minden nap megtörténik, mert ezek nyitják fel az emberek szemét igazán.

Időzavar

2010. február 7., vasárnap


Az idő kevés. Az élet elszáll. Ma épp az jutott eszembe, hogy mennyire kevés egy nap, egy hét, egy hónap, egy év vagy esetleg egy egész évtized. Hiába telnek az évek, szinte semmit sem csinálok. Nincs időm semmire pedig nem is csinálok semmi lényegeset. Ha olvasni akarok, percre pontosan ki kell számolnom, hogy utána mit fogok csinálni, mert észre se veszem és a nap már lement. Soha semmire nincs elég idő. 1 percet sem vesztegethetek bamba bámulásra, mert úgy egy csomó idő veszett el. Mostanában blogot is alig írok. Reggel felkelek és mire észbe kapok, már este van. Mit is csináltam az elmúlt héten. Iskolában is voltam… Amúgy semmi lényegeset. Ha valaki, aki ezt olvassa jobban ki tudja használni a napját, az írjon nekem! Mert szörnyű, hogy megöregszem és rá kell majd jönnöm, hogy az egész életem elvesztegetett idő volt. Az élet rövid és ha nem használjuk ki tényleg nem is érdemes itt lennünk. Szerintem minden napra tűzzünk ki egy olyan elérhető célt, amit meg tudunk valósítani estére, hogy aztán csak az édes elégedettség érzése járja át a testünket, ne a “megint nem csináltam semmit”. Akármennyire is. Sajnos tudom, hogy kell beosztani az időmet… Csak nem sikerül. Nem tudom mi lesz később. Nem is szeretném. Csak azt, hogy egyszer elérjem, hogy a napom elég legyen mindarra, amit meg szeretnék csinálni azon a bizonyos napon.

Költözés

2010. január 17., vasárnap


Azt hiszem most megtaláltam a helyem a világban. Az iskola kezdése előtti napon átköltöztem Nagymami mézeskalács házikójába. Ez azt jelenti, hogy nem mézeskalács házikó többé. Nem olyan elérhetetlen. Nem olyan mesebeli. Most ez a valóság... Itt kicsit szabadabb vagyok, és most, hogy megszoktam, talán szó lehet arról is, hogy többet nem gyengül meg a hitem magamban és lolitaságomban(?) Mert itt biztatást kapok. (vagy nem) Eddig mindig a valóság és a tények voltak azok, amiket kaptam. Ha felvettem egy szép ruhát, akkor az ronda hatvanas évek volt. Most viszont, akkor is jól áll, ha valójában nem is áll jól. Sokat számít, hogy mit mondanak mások még akkor is, ha tiltakozunk. Ha állítjuk, hogy függetlenek vagyunk és nem érdekel más véleménye... Valójában nem létezik ilyen loli. Mind a szépségért és a ragyogásért vagyunk ilyenek. Kívülről belülről átjár a lolita szellemisége. Ezért is van, hogy sokan megkérdőjelezzük valóban jó ötlet-e ilyennek lenni. Az igazság az, hogy nem tudom mennyire vagyok teljes értékű loli, mert van egy olyan részem, ami vonzódik a szakadt, nem túl elegáns galhoz. Ha ketté tudnék szakadni valószínűleg az egyik énem gal lenne a másik lolita. Ez normális? Miért nem tudok teljesen megállapodni? Miért van az, hogy semmiben nem tudok 100%-ig egyetérteni magammal? Miért van egy belső énem, aki mindig mást akar?

Véleményem a magyar szinkronról

2010. január 12., kedd


Tudom, hogy már lerágott csont, de ez az én blogom az én véleményeimmel, így lesz itt is ilyen.

Először is szeretném mindenkinek a tudtára adni, hogy semmi bajom a magyar szinkronnal és én is nézek tv-t. csak… azért mégis.

A legtöbb magyar blogon a “legendás” magyar szinkront szidják. Miért is? Magyarországon szerintem a szinkronizálás meggyalázását a Jetix csatorna követte el. Szerencsére ez a probléma megszűnt, amikor a Jetixet a Disney váltotta fel. Milyen érdekes, hogy a Jetixen is csak az anime szinkront sikerült ennyire elrontani. (szerintem) Már nem csak a hangokkal. A helyenként béna szöveggel is. Szerintem ez azért fordulhatott elő, mert a magyar szinkron az amerikaiból készül és nem az eredetiből. Az én véleményem szerint, az amerikai szinkron a selejt a magyarok meg birkák. Ahelyett, hogy egy kicsit több időt szánnának az eredeti nyelv lefordítására inkább a sokkal egyszerűbb utat választják. Persze ez nem indok arra, hogy a Jetixen Sakura miért Urbán Andrea hangját kapta, amitől 30 éves lett 12 helyett. Meg arra sem, hogy időnként a háttérzaj helyett stúdió nesz szórakoztatja nézők millióit.

Ha viszont jobban belegondolunk. A magyar szinkron nem olyan borzasztó, ahogy azt állítjuk. Ott van példaképpen a Dae Jang-geum (dél-koreai) dráma. Elég jók a hangok, időnként viszont nagyon béna tud lenni a szöveg. A mellékszereplők hangja viszont tényleg katasztrófa.

A kínai, japán és koreai filmeket ajánlanám eredeti nyelven. Emellett felhívnám a figyelmet a koreai nyelv szépségére. A tiszteletteljes hangsúly és alázat. (történelmi)

Írjatok, ha van saját véleményetek!!! 

Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009.