Viccelődik a tavasz

2012. február 28., kedd

Vagyis nem is akart még jönni. Bedobott egy buta viccet. 
Kicsit magamra emlékeztet, mikor reggel felkelek a telefoncsörgésre, felülök, aztán meggondolom magam és engedélyezek még 10 perc alvást. :D 

Már épp belekezdtem volna a ruhatáram tavasziasításába, és felkészültem a tavaszi nagytakarításra is, de nem jön ez a buta tavasz!!! 

Helyette ismét a hideg, pelyhes és hamarosan lucskos havat köszönthetjük köreinkben. 

Pedig már kezdtem a végét érzeni. Nemcsak a télnek. Az iskolának is. Nagyon várom! Ez az eddigi legrosszabb osztályfőnök, akit valaha megismertem. Leírnám itt a véleményem a munkájáról, meg a hülye viselkedéséről, de ez nyilván senkit sem érdekel. 

Lehangol a rossz idő, várom már, hogy süssön a nap, hogy zöldüljön. A tél olyan, mint a halál. Most halottak vagyunk, de hamarosan feltámadunk. Remélem hamar, mert nekem lassan végem. 

Télen nem lehet semmit csinálni. Nincs idő és tér semmire. Ez az iskola meg a rohadt utolsó évével még rövidebbé és gyötrelmesebbé varázsolja az amúgy is utálatos telet, a tanévvel együtt. Pedig idén rövidebb lesz. A vizsga után ugyanis nekünk nem kell bejárni. 

Csak átmenjek rajta!!! 

Na jó, ma ennyi. Holnap utálatos egésznapos, keserű komédia vár az osztáylfőnökkel. Csak a csalódottságomat akartam megosztani, hogy még mindig nem jött ez a buta tavasz!!!

Charles Dickens 200 éve...

2012. február 7., kedd


Ma lenne 200 éves Charles Dickens. Nemcsak korának legnagyobb írója, "az angol nyelv legkiválóbb művelője". 

Első Regénye a Pickwick klub. 

"Az öregúr ünnepélyes hangon elmondta mindezt, aztán az arcvonásai kezdtek mindinkább elmosódni, s az alakja árnyékká halványodott. Tom szemére fátyol ereszkedett. Az öreg alakja mintha lassanként összefolyt volna a székkel, a virágos damasztmellény visszaváltozott párnává, a piros papucsok pedig kis piros szövetrongyokká zsugorodtak össze, melyekbe a szék talpai voltak csavargatva. A világosság szépen kialudt, Tom visszahanyatlott párnájára és álomba merült.

Aztán a Twist Olivér ... 

... "A régimódi bútorzatú, kedves kis szobában két hölgy ült egy gazdagon terített reggelizőasztal mellett. Giles úr szolgált fel nekik, gondosan kiöltözve, fekete ruhában. Körülbelül középen foglalt helyet a reggelizőasztal meg a tálaló között. Ahogy most ott állt, derekát kihúzva, hátraszegett és kicsit féloldalt tartott fejjel, egy lábát előrevetve, jobb kezét mellénye nyílásába dugva, a másikban, könnyedén tálcát tartva, valóságos megtestesülése volt az olyan férfiúnak, aki jó véleménnyel van saját érdemeiről és személye jelentőségéről.
A két hölgy közül az egyik idősebb volt már, de majdnem olyan egyenes, mint a magas támlájú tölgyfa szék, amelyen ült. Rendkívül gondos öltözéke régimódi volt ugyan, de apró engedményeket tett az uralkodó divat ízlésének, úgyhogy a kettő nem rontotta; hanem inkább kellemesen kiemelte egymás hatását. Nyugodtan ült, ölbe rakott kézzel az asztal előtt, és szeme, melynek csillogását alig fakította meg az idő, figyelmesen csüngött fiatalabb társán.
A másik hölgy élete tavaszán volt, női szépségének ragyogó virágában. Ha az isten angyalai valami jó okból halandó formát öltenének egyszer - szentségtörés nélkül mondhatjuk -, az ő szakasztott másai lennének."

érdemesnek tarom megemlíteni a Karácsonyi éneket. 

"Szavaira, mint egy varázsigére, a "kisfiú-Scrooge" valamicskét megnőtt, a szoba sötétebb lett és még sokkal elhanyagoltabb. A padozat fája megrepedezett, az ablaküvegek megpattantak, a tetőről a vakolat nagy darabokban hullott alá és csupasz gerendák álltak ki helyén. Hogy mindez miért és hogyan ment végbe, azt Scrooge nem tudta volna megmondani, annyit azonban biztosan tudott, hogy színhely tökéletesen élethű volt. Az elárvult iskolában ismét csak önmagát látta, most már mint nagyobbacska fiút. Társai elszéledtek, ki-ki boldogan sietett haza, hogy a szentestét övéivel töltse.
Most nem olvasott, hanem nekibúsultan járt fel és alá. Az öreg Scrooge bánatosan nézett a szellemre, majd kinyílt az ajtó és egy kislány - jóval fiatalabb a fiúnál - jött be rajta. A kisfiúhoz lépett, átölelte, csókokkal halmozta el, édes-kedves bátyámnak nevezte.
- Érted jöttem, hogy hazavigyelek, édes bátyám, - mondta a kislány. Hangja olyan volt, mint az ezüstcsengetyű. Csilingelve kacagott, kis kezével tapsolt, folytonosan ismételgetve. - Igen, hogy hazavigyelek, hogy hazavigyelek!

és eddig a kedvencem a lista végére hagytam. Az Örökösök, melyből angol sorozat is készült a BBC által, a Pusztaház örökösei címen. 

"Mióta csak az eszemet tudom, a keresztanyám nevelt - legalábbis én a keresztanyámnak tartottam. Nagyon jó asszony volt, nagyon szigorú és erkölcsös. Háromszor ment templomba minden vasárnap, reggeli misére minden szerdán és pénteken, minden szentbeszédet meghallgatott, ahányat csak tartottak; soha el nem mulasztotta. Szép volt; ha mosolygott volna (gondoltam magamban gyakran), olyan lett volna, mint egy angyal: azonban soha el nem mosolyodott. Ő maga olyan jóságos volt, úgy képzeltem, hogy a többi ember rosszasága megbotránkoztatta őt, és megkeserítette az egész életét. Én annyira különböztem tőle, még ha leszámítjuk is azt, hogy gyerek voltam, ő pedig felnőtt; olyan hitványnak, olyan jelentéktelennek, hozzá képest olyan csekélynek éreztem magam, hogy sosem tudtam elfogulatlan lenni vele szemben - sem nem bírtam őt úgy szeretni, ahogyan kellett volna. Elszomorított, ha arra gondoltam, hogy ő milyen jó, és hogy én mennyire méltatlan vagyok hozzá; s mindig reméltem, hogy megjavulok majd egyszer; és sokszor beszéltem is erről az én kedves, régi babámnak; de sohase szerettem a keresztanyámat úgy, ahogyan szeretnem kellett volna és ahogyan érzésem szerint szeretnem illett volna.

(Az idézeteket véletlenszerűen választottam ki.) 

Dickens Hampshire-ben született, ötévesen költözött Kentbe, tíz évesen Londonba a családjával. A korai évei szépen, jómódban teltek, sokat olvasott, különösen a pikareszk regényeket szerette. Azonban amikor tizenkét éves lett, apja, a tengerészeti pénztár kistisztviselője, eladósodott és börtönbe került. Dickens egy fénymáz műhelyben kezdett dolgozni. Gyermekkori élményei, a látott nyomor visszatérő elemeivé váltak regényeinek. Heti hat shillingből tartotta el magát és támogatta családját.

Pár évvel később a család anyagi helyzete egy örökségnek köszönhetően ismét jobbra fordult, elhagyhatták az adósok börtönét, de Dickens anyja nem vette őt egyből ki a műhelyből, amit a fiú soha nem bocsátott meg neki. Ügyvédbojtárkodás és egy gyorsírói állás után újságíró lett, parlamenti vitákról tudósított, és járta az országot a választási kampányok időszakában. Huszonnégy éves korában jelent meg első regénye, a Pickwick Klub, amellyel azonnal nevet szerzett magának.

1836. április 2-án feleségül vette Catherine Thompson Hogarth-ot, aki tizenöt év alatt tíz gyereket szült neki. 1842-ben együtt Amerikába utaztak, az utat az Amerikai jegyzetek című leírás örökíti meg. Dickens három újság számára írt, az egyiknél szerkesztőként is dolgozott 1839-ig. 1856-ra annyi pénzt gyűjtött össze, hogy megvehette a Gad's Hill Place nevű villát Kentben, melyről gyerekkora óta álmodozott.

1858-ban Dickens és felesége szétköltöztek. A válás akkoriban skandalum számba ment volna, így Dickens haláláig gondoskodott a feleségéről. A szakítás hátterében többek között alighanem Ellen Ternan színésznő állt, aki feltételezhetően Dickens szeretője volt.

1865. június 9-én Dickens a Staplehurst vonatszerencsétlenség túlélői között volt. Egy pályafelújítás miatt a vonat kisiklott egy hídon és a vagonok a patakba potyogtak. Dickens első osztályon utazott a szerelvény elején, az ő vagonja nem zuhant a mélybe. Sértetlenül megúszta az incidenst, de a lelkében mély nyomott hagyott az eset. Ezt követően már csak egy regényt fejezett be, a Közös barátunkat. Idejét főleg nyilvános felolvasásai töltötték ki.

A szerencsétlenség ötéves évfordulóján hunyt el otthonában. Kívánsága ellenére (miszerint a rochesteri katedrálisban temessék el) a Westminster-apátságban helyezték örök nyugalomra. 

Forrás: Wikipedia 

Befejezetlen The Mystery of Edwin Drood című regényéből 2012 január 10.-én BBC-s sorozat indult.

Üvöltő szelek (lebutított verzió)

2012. február 5., vasárnap


Végre befejeztem az Üvöltő szeleket. 

Eleinte nem értettem, mert azt hittem a főhős egy nő. Mármint maga a levél írója. Az elején olyan megszállott imádattal részletezi a gazdát, akitől lakhelyét bérli, hogy teljesen azt hittem egy nő. Eleinte azt feltételeztem, hogy erről fog majd szólni, ahogy egymásra talál a kettő. Nem is vettem észre, hogy nem egy nőről van szó, amíg fel nem figyeltem rá, hogy rendszeresen úrnak szólítják. Ez volt gyanús. 

Mikor rájöttem, hogy a főszereplő férfi, (Néhány fejezettel később, mikor századszor szólították úrnak.) az egész más megvilágításba került, és őszintén megrémültem. De azután megjelent kedves mesélőnk Ellen Dean, vagyis Nelly. Ő az egész történetet Heathcliffről, és az Earnshaw családról, majd Lintonékról elejétől a végéig elmesélte. Nem volt pörgős, sőt elég vontatott végig. Szinte semmi érdekes nem is történt benne, mégis olyan volt, mint mikor valaki mesél valamit, és akarom hallani a végét, akkor is, ha nem érdekel. 

Valamiért talán Catherine Earnshaw emlékeztetett magamra, és talán így lehet, hogy annyira szerettem Heathcliffet, pedig ő volt a gonosz lelkű. Akár milyen rossznak, csúfnak írta le a könyv mégis annyira kedves volt nekem. Bár szerintem maga Emily sem érezte át a karakter szenvedéseit és lelki világát, pedig ő találta ki, én másképp láttam őt. 

Emily eleinte együttérzően írta le, hogy miken ment keresztül, aztán utálnivalónak tekintette már ő is. Nem tudom, hogy személyes tapasztalat-e, vagy csak kitalálta, de én szerettem Heathcliffet. 

A végén először szomorú lettem, hogy ő is meghalt, de mikor megtudtam, hogy emberek látni vélték őt és Catherinet együtt a hegy lábánál, rájöttem, hogy az élet nem volt boldog neki Catherine nélkül. Illetve arra, hogy a halál több boldogsággal kecsegtetett számára. 

De nem volt teljesen szomorú az a könyv. Végül szegény Hareton is boldog lett, és az ifjabb Cathy. 

Szóval az a helyzet, hogy olyan volt az egész, mintha valaki elmesélne egy történetet az életéről, amiben egyre szerethetőbb részvevők bukkannak fel, és már muszáj egyszerűen kivárni a végét. Azt leszámítva, hogy maga az elbeszélés is egy levél leírásából kerül a kezünkbe lényegében.

Mai butítáás POWAAA.. avagy, hogy lehet ilyen lökött stílusban elemezni egy klasszikust? További szép napot!:D

Pandorum, tömören.

2012. február 3., péntek


Csak most van időm ilyesmiről írni. Talán nem lesz olyan bőbeszédű, de megpróbálom hozni a formám. 

Tehát. Néhányszáz évvel később vagyunk. Az Emberek felfedeztek egy bolygót, a Tanist. Ezen a bolygón hasonló a légkör, mint a földön, így az emberek egy Elysium nevű űrhalyót küldenek oda. Az út nagyon hosszú. Hosszabb, mint az emberi élet, vagy mint több emberi élet. Így az emberek találékonyan legénységet toboroznak, kiképzik őket, és a csapatuk számát rájuk varrják. 

A hatalmas legénységet altatásba helyezik, néhányak családtagjait is, és így indul az Elysium a Tanis felé. A terv az, hogy a legénységet időnként cserélni kell. A csapatok hármasával következnek egymás után. 

Az első jelenetünk Bower, amint felébred az altatásból. Mellékhatásaként semmire sem emlékszik, csak idővel térnek vissza foszlányok a múltból, amik lassan egy egésszé állnak össze. Majd Payton ébredésének lehetünk tanúi. Tehát ők ketten az új csapat próbálnak rájönni kik is ők, és mi történik a fedélzeten. Mert ugye valami nincs rendben. 

Szóval Bower elindul, hogy kiderítse mi is a probléma. Egy rettenetesen szoros szellőző rendszerre emlékeztető, drót lepte labirintusban látjuk csak viszont. Itt beszorul, és megpillantja csapatuk harmadik, kevésbé szerencsés tagját, csontvázként. Végül kiszabadul, egy szobába vezet az út, ahonnan egy sötét folyosóra. Foszforeszkáló pálcák segítségével tájékozódik. Itt találkozik egy elvadult, bizalmatlan nővel, és új ellenségeivel. Az éhes lényekről kiderül, hogy valaha emberek voltak, csak mutálódtak valahogy. Érdekes. Szóval, hogy ne részletezzem annyira Bower megismer két embert, akiket nehezen kibékít egymással és csapatként mennek tovább. 

Együtt egy helyre tévednek, ahol egy flúgos az úr. Előbb meg akarja enni őket, de amint megtudja, hogy a generátornak baja van, és Bower az egyetlen, aki meg tudja javítani, megkegyelmez. Együtt indulnak el, persze találkoznak ilyen lényekkel is. De ennyire nem akarok bele menni. Közben Payton talál egy fiút a négyes csapatból. Idővel a pandorum (az űrhalyóban bezártság érzet, remegés, menekülési késztetés. Esetleg öl is, akinél ez kialakul. Másszóval bedilizik.) jelei mutatkoznak a fiún. 

Közben a másik csapat már megtudta, hogy időközben a föld elpusztult, így ők az utolsó emberek.

Payton számára pedig világossá válik, hogy a fiú valójában ő sok évvel ezelőtt, mikor lemészárolta a csapatát a pandorum következménye képpen. A tünetek újra jelentkeznek, és megpróbálja megölni a többieket, akik időközben megérkeznek. 

A csapat megfogyatkozik, ketten maradnak. A hadakozás közben rájönnek, hogy valójában már rég Tanison vannak. Kilövik magukat és sok embert, aki még él, de altatásban van. Payton pedig megfullad. 

Lényegében ennyi. Érdemes megnézni, de tipikusan az a film, ami sem a rémisztő, de nem is a mészárló jelenetek miatt került a horror kategóriába. Nem tudom, hogy kerülhetett oda egyébként. Mindegy, ha nem akarjuk kategorizálni, akkor jó film. Horrornak meg nem az.


Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009 MARIONETTANNIE.