Az e-book olvasóról.

2017. május 23., kedd


 Karácsony és Újév között úgy döntöttem, eladom a lelkem az ördögnek, és veszek egy e-book olvasót. Alapvetően az volt a véleményem, hogy olyan, mint a techno meg a disco, hogy megöli a művészet varázsát és mű. Nagyon nehéz elhatározás volt és csak azért született meg, mert 1 év és 4 hónap után angliában, úgy döntöttem, ez a legegyszerűbb módja az olvasásnak. 

 Korábban az egyik blogger instagramján láttam egy nagyon csinos darabot, amire azt mondtam, hogy talán egy olyan társaságában szívesen tölteném a mindennapjaimat, és meg tudnánk érteni egymást. Persze azt is kikötöttem, hogy mivel talán sosem fogom használni, ezért a legeslegolcsóbbat fogom venni akkor is, ha van annál szebb meg jobb masina. A Curry's PC World boltjában azt hiszem a legcsúcsabb olvasókkal ismerkedhettem meg, sosem felejtem el azt, amelyik 200 font feletti összegért még szemtelenül arra várt volna, hogy én töltsem fel könyvekkel, ráadásul a színe sem tetszett. Tudtam, hogy az Ebay tudja mire vágyom, így ránéztem az ott az olvasókra; már 30-50-100 fontokért is lehetett kapni, ami azért egy sokkal jobb ár. Többségük szürke, amitől nem voltam elájulva, talán fekete nem is volt. Sokat variáltam, mire megállapodtam. Nem tetszik a színe, nem tetszik a formája. Ezek fontos szempontok, ha valami olyasmiről van szó, amit órákon át fogsz bámulni az elövetkezendő években. Illetve reméljük, hogy évekig tudom majd használni. Csak ilyen alapelven vásárolok. 

 Megragadt az agyamban az a formatervezés. Tudtam, hogy a legújabbak az éritőképernyősek, de nekem olyan kellett, mint az amit instagramon láttam. Billentyűzettel és gombokkal. Az is szürke volt, de azzal a formával el tudtam volna fogadni, ígyhát elkezdtem csak azokat nézni, amelyiken még volt billentyűzet. Ez az árból is lefaragott, és a listát is leszűkítette, ugyanis csak kétféle Amazon kindle olvasót dobott. Nincsenek értesüléseim arról, hogy csak ezek léteznek-e, valószínűleg igen. 

 Tehát megtaláltam azt, amit kerestem, és rám mosolygott a szerencse, mert az eggyel korábbi verziónak fehér színe és arany háta van. Innentől csak ez érdekelt, és végül ő is lett a legolcsóbb, amit működőképesen hibátlanul árultak, nem alkatrésznek. Hamar érkezett, igaz elég rosszul csomagolták. Egyetlen végony kartonpapírba volt betekerve, kb úgy, ahogy a bookline rendeléseket kiküldik. Azt elfelejtették említeni, hogy töltő nem jár hozzá, de ezzel nem volt problémám, és a csomagolással sem, miután kibontottam és meggyőződtem róla, hogy nem költöttem 23 fontot valamire, ami eltört. Azaz éppségben megérkezett.

 Mostanában nem sok időm van olvasásra, így buszon és a melóban összegyűlt szabad percekben olvasgattam. Ezzel idén máris több könyvre jutott időm, mint akármelyik másik évben, mert az olvasó mindenhol velem volt, és azt teszek rá, amit csak megtalálok. Elolvastam a Gyertyák csonkig égnek című könyvet, A szép új világot, az 1984-et, A Veronika meg akar halni-t, mindezeket 2 hónap alatt, úgy hogy csak buszon olvasok reggelente meg délután fél órácskát. Persze azóta Elolvastam még a Stalker; Halálos zónát, A Dorian Gray arcképét és most olvasom a Tűzgyújtót, holott én néha tényleg nagyon nehezen ragasztottam le magam egy könyvvel. 

 Ugyanis én szeretek vigyázni a könyveimre, nem szeretem táskában hordani őket, folyton feszegetni, rakosgatni. Elkopnak. Ahogy az már egyszer meg is történt a Ninja című Eric Von Lustbader könyvvel pár éve. Teljesen kifakult és elrongyolódott az a rész, amit én magammal hordoztam, amíg olvastam. Így az olvasás számomra olyan dolog lett, amit egy helyben kell űzni, így hosszú időn át kell csinálni folyamatosan, hogy haladjon az ember, és ez kissé megölte a folyamatot. Hiába a régi jó könyvszag, vagy ellenkezőleg, a friss új. Hiába voltam ellene az olvasónak, ami megintcsak a szép új világ felé sodor minket, el kell ismernem, nagyon kényelmessé és veszélytelenné teszi az olvasást a drágáim számára.
Pozitívumok; Bármikor kinyitom, mindig ugyanott van nyitva, ahol abbahagytam. Ez is gyorsít az olvasáson. Elektromos tinta technológiájának köszönhetően nem roncsolja jobban a szemet, mint egy rendes könyv. Matt kijelzővel készül, így napfényben is jól látható. Akárhány könyvet magaddal hurcolhatsz attól függően hány giga tárhely van rajta. Az enyémen több, mint 300 könyv várja, hogy elolvassam, és még fér rá. Ez pedig azért hasznos, mert ha megunsz egy könyvet, bármikor kezdhetsz másikat, közben az olvasó nyitva tartja neked a könyved ott, ahol tartasz. 
Negatívumok; Időnként figyelni kell, hogy fel legyen töltve. Nem ugyanaz az olvasás élménye, mintha papírt lapozgatnál, nincs meg a régi papír fanyar szaga. Nem lehet vele könyvespolcokat telerakni. Ez egy elég komoly probléma számomra, hiszen a könyvek a szoba díszei. Sokkal szebbek, mint valami ócska váza vagy szobor. A legeslegnegatívabb, hogy mindennek ellenére teljesen felszámolja majd a valódi könyveket. Elszomorító gondolat, és nagyon remélem, hogy tévedek ezzel.

 Mindenesetre én azt gondoltam, hogy ez egy rossz dolog, és utálni fogom... De szeretem használni a negatívumok ellenére is. 

Dorian Gray arcképe

2017. május 21., vasárnap


Régen nem volt már könyvbeszámoló, pedig szorgosabban olvasok, mint valaha. Talán ezért is nem jut időm egy igazi bejegyzésre. Dorian Gray úr arcképéről azonban szólnom kell. Megszállottjává váltam olyannyira, hogy a filmeket is megnéztem. Ámulatba ejtett. 

Az a könyv gonosz, az a könyv egy méreg! Mielőtt a könyv bájos imádói elkapnák a torkom, gyorsan tisztázom magam. Néhol talán cselekmény leírást is tartalmaz! 

Nos, a könyv egy igazán szép, mézesmázos kertben játszódik. Feltehetően tavasszal. Azok a gyönyörök, amiket az első fejezetekben irodalmilag átéltem, szavakkal leírhatatlanok. Nyilvánvalóan itt a fordító tehetsége sem vitatható, ugyanis az Kosztolányi Dezső. Nos nem tudom, hogy ennek van-e valami köze ahhoz, amit kezdetben érzékeltem... De éreztem, ahogy a méhek döngicsélnek az arcom körül, éreztem az orgona illatát, de még a verőfényt is a bőrömön. Soha nem olvastam még olyan csodálatos kertről, mint Basil Halwardé. Ez a gyönyörű leírás került azután éles kontrasztba a hideg, rút és zord téllel, és london leglepukkantabb csapszékeivel. Ahogy Dorian Gray züllik, úgy züllik a könyv tájleírása is, a környezet mutatja, és érezteteti velünk a változásokat, amik a fiú lelkében oly kegyetlenül mennek végbe. Ezek a zord szavak éppúgy mutatják nekünk Dorian züllését, ahogy számára a kép teszi.
Ott a könyvben valahol Dorian kap egy könyvet, s számomra az a könyv szimbolizálja a könyvben ezt a könyvet. Mintha csak az író beleírta volna a könyvbe azon tervét, amelyet könyvével szövögetett valójában. Mellesleg a beszélgetésekben annyiféle álláspontot feszeget, és mindegyik annyira igaznak tetszik. Egyszerűen mintha képes lenne elmagyarázni a saját, és más véleményét is egyidőben de úgy, hogy mi mindkettővel azonosulni tudjunk, anélkül, hogy bármelyikkel egyetértenénk. A fejünkben ott topog Lord Henry, Basil és Dorian. Micsoda szörnyűség! Mégis de csodálatraméltó játék. Minden könyvnek megvan a maga karaktere, akivel mindenki egyetért. Nos, ebben a könyvben számomra nem volt ilyen, mégis mindenki álláspontját a magaménak éreztem. Indokolt, elmés magyarázatokkal az életről, átéltem és élveztem az okfejtéseket, a túlzásba vitt okoskodást, melyet néha inkább el is szakítanak. Számomra egyszerűen olyan volt, mintha Oscar Wilde lenne Lord Henry, aki nem tagadja meg az élvezeteket, Basil Hallward a mindenki más, a kor embere. Egy normális, átlagos ember, aki mellesleg művész. Dorian Gray pedig az az áhított karakter, aki lenni kívánt volna. Még a gyilkosságot is elköveti. Lord Henry pedig minden szörnyűséget képes gyönyörű módon szavakba foglalni, mintha az élet egy nagy játék lenne a bűn pedig a legszórakoztatóbb élmény, minnél rémesebb, annál csodásabb. Persze Harry nem ismeri úgy a bűnt, mint Dorian, aki lassanként halad a teljes romlás felé, majd rádöbben, hogy mindent átélni mégsem olyan szórakoztató. S arra is, hogy megjavulni képtelenség. 

Mellesleg a könyv egy átirat, melyet a nagy felháborodásnak köszönhetően maga Oscar Wilde írt át, kiszedve belőle a homoerotikus részleteket, úgyhogy aki látta a 2009-es filmet, és azt kérdezte magától, hogy "Mi a fene folyik itt?" Annak itt a válasz a kérdésére. Igen, az eredetileg benne volt. 

Mellesleg a túlcsorduló imádat megrontotta kapcsolatukat minden feldolgozásban. Ez az imádat  a piktor részéről igazán fellengzős és meggondolatlan, hiszen nem is ismeri a fiú belső értékeit, mikor elkezdi csodálni benne a szépet. Mikor találkoznak, ő egy öres bögre, abból a típusból, amelyiknek az oldalán megjelenik a minta ha forróval töltik meg. Itt még érthető, hogy a festő szereti, hiszen jó, és neki való. Dorian üres volt, mikor megismerkedtek, egyszerű és ártatlan. Lord Henry szavai azonban kíváncsivá és szomjassá tették. Szomjazta az élet minden apró örömét. Ékszereket, festményeket, irodalmat és a bűnt. Itt meg is romlik a kapcsolatuk, de nem a festő részéről, mert ő azután is hisz abban az ideálban, amit a fiú jelentett neki egykor. Ilyen az emberi szeretet és ezért nem működik sosem. Természetesen Dorian nem merte volna kivitelezni, vagy legalábbis feltehetően nem merte volna, ha rá nem ébred, hogy minden bűne a képre száll, s megőrizheti szépségét. Szavak indították meg belső romlását, végül mégis a kép lett a bűnös. Legfőbb bűnéhez is az vezette. Majdpedig életem egyik legjobb befejezését olvastam. 

(Mivel a filmeket is láttam, szeretném azokról is megosztani a véleményem, de annyira átdolgozottak, hogy még a karakterek indítékai, vagy pl Gladys rokoni kapcsolatai sem ugyanolyanok, sőt 2009ben annak is szükségét érezték, hogy egy olyan jelentéktelen változtatást eszközöljenek, amilyen Rómeó és Júlia helyett például a Hamlet. Egy olyan produkcióban, ahol ennek semmilyen későbbi jelentősége nem lesz. 1945ben Angela Lansbury egy aranyos dallal jelent meg Sybilként, erre cserélve Shakespearet, mégis volt benne valami kis kedvesség, ahogy átszőtte az egész filmet. Viszont elvonatkoztatva az eredeti műtől és egymástól, mindkettő nagyon jó film, és csak ajánlani tudnám.)


Köddéfoszló múlt, Tea idő

2017. május 1., hétfő



Feltettük már valaha magunknak azt a kérdést, hogy; Miért él ilyen keveset az ember? 

Hiszen lényegében, borzasztó keveset élünk, és a mai lehetséges élettartam, duplája, vagy triplája is annak, ami néhányszáz - vagy inkább ezer - évvel korábban lehetséges volt. Dehát miért él ilyen keveset az ember? Nem, hiszem, hogy azért, mert Éva megevett egy almát és Ádámot is rávette. 

Mármint, én nem tudom, és nem is tartom magam olyan okosnak, hogy ezt eldöntsem. De gondolkodjunk kicsit logikusan. Mindenki a maga módján, aztán akinek van őtlete, az kommentben kifejtheti. 

Az én véleményem akkor alakult ki, amikor valamelyik nap beléptem egy ismerős atmoszférájú szobába, és eszembe jutott róla a gyerekkorom. Az igazán kicsi gyerekkorom, amikor Marika néni nappalijában néztem a minimaxot, mert nekünk otthon nem volt előfizetve rá. A szoba egyáltalán semmiben nem hasonlított, de valahogy eszembe juttatta a közeget. Marika néni 2014-ben meghalt, az unokái pedig azonnal szétbombázták a házát, hogy új, kiadható házat csináljanak belőle. Marika néni nappalija örökre a múltban ragad, és ahogy ő sem, az sem jön vissza többé, hogy emlékeztessen rá. Sem a régi sötét fa bútor, aminek az egyik szekrénykéje mindig rejtett valami cukrot, negrót vagy ilyesmi öregeknek valót. Sem a régi kályha, de a szomszéd is lecserélte már a régi téglakerítést, ami a régi kilátás része volt. Nincs az ablak alatt az asztal, ahol káposztafőzeléket ettünk...ahol régen még teljesen le tudtam kopasztani a csirke combját.. a hűtő, amiben hideg teát tartott. Azt a finom teát, amit senki más nem tud úgy csinálni. Sem a borostyán, amire az az ablak adott kilátást. A kukacvirágok sem burjánzanak többé a kertben. A régi szőnyeg a nappaliban, amire a húgom, egy ominózus pillanatban leeresztette a potyadékát, de még a wc sem, ami csak később került oda, mert egészen hosszú ideig járt még a régi udvari wcbe. Ameddig a lába bírta - Amikor a házat építettünk, Marika néni az unokáihoz költözött. Csak, hogy mi lakhassunk a házában, ameddig mi nem tudunk beköltözni a miénkbe. Egy régi súlyzót tartottunk ott, apáét. Felemeltem a 10 kilós pirosat a magasba, és annyira kicsi és gyenge voltam hozzá, hogy a kezem hátra bicsaklott. Sehogysem tudtam letenni, ledobni meg nem lehetett. Végül az ágyhoz hátráltam, és rávetettem magam, így sikerült lerakni a súlyzót. Életem egyik legmegalázóbb élménye volt akkoriban. Még jó hogy nem látott senki. Immár 3 éve nem gazdagítja a világot, választékos akármilyen akcentusával, amit semmi nem indkol, mert amennyire tudom, mindigis a városban élt - s én kicsit sajnálom, hogy az utolsó években elég kevésszer jutott arra időm, hogy benézzek hozzá, és beszélgessünk. Azóta meghalt, és sosem tudunk többé beszélni... és a kis házikóját sem láthatom többé, mert immár megszűnt létezni. Illetve ott jártam márciusban, és az már nem ugyanaz a ház. Nem megyünk már temetőbe kapálni.

Márciusban, amikor otthon voltam, bementem a gyerekszobámba. Az a szoba van az emlékeimben, amelyiket otthagytam. A hatalmas aluminium ablakkal. Azzal az egyik oldalán kissé megtört, de rózsaszín reluxával, a rózsaszín falakkal, fehér bútorokkal a baloldalon, a fal mellett az ablakkal szemben levő falnál az ágy. Az ablak mellett a fehér íróasztalom, és amelett a későbbi generációs - már barna - számítógép asztalom, ahogy amellett a fehér könyvespoc, amit apa hagyott meg nekem a válásuk után. Földön a virágos szőnyeg, az egy ponton nyikorgó parketta - amit baráti áron csinált anya barátnőjének az akkori pasija, aki önmagát szakértőnek tartó kontár volt - Az L és Light rajzaim, amiket a szekrényre ragasztottam... A Sakura rajz másolata és az eredeti példány, amit az EUs térkép mintájú asztalvédőre rajzolgattam lemosható filccel. 

Ezek már nincsenek ott. Beléptem, és nem találtam azt a helyet, ahol felnőttem. Ott van, ott áll a ház, és nincs meg a gyerekkorom, mert köddéfoszlott. Az ablak egyik fele ajtóvá alakítva, a gyönyörű kilátásba és az udvarra nyílik, műanyagra lett cserélve, más ágya van benne és más cucca, hiába az én bútoraim. Én már nem vagyok ott. Az emlékem sem. Ott álltam a házban, ahol felnőttem. A szobában, amit nekem építettek fel. A szobában, amit anya építész keresztapja épített, és aminek ezért első alkalommal ledőlt a fala. Marika nénivel ott játszottunk a fal tövében, és hosszas győzködésére indultunk el befelé, mikor a fal kiborult. Micsoda kalandok! Ott voltam, amikor épült, ott voltam megannyi átfestésnél. Ott voltam, amikor berendeztük mindannyiszor, és átrendeztem én is. Otthonszaga volt, ott volt a napfény, az élet. Az életem. Én. A ház már nem lakott, de még a családunké és talán egy napon visszaköltözik bele az élet. A családom élete. De nekem már nincs helyem ott többé. Hiába megyek vissza, nincs ott a kis otthonom, ahol nyáron 5-kor felkeltem, hogy edzek a kertben az ablak alatt - az ablakon kimászva -, és megnézhessem a napfelkeltét. Ahol egyszer dacból egy nap alatt kiolvastam a Ninja című könyvet, mert nem mehetettem a legjobb barátnőmmel a Sakura Con-ra a Petőfi csarnokba. A PeCsába, ami ha jól értesültem, azóta már szintén megsemmisült, vagy éppen megsemmisülőben van.

2010-ben eladtuk a nyaralónkat. Egész életemben minden nyaramat ott töltöttem. Az üvegfalú nappaliban, a virágos tapétával burkolt hűvös hálóban. A bordó fürdőszobában, a kis folyosón, ami a szobákba vezetett, a konyhácskában a két teraszon. A hátsó terasz szőlőlugasa alatt ebédeltem gyümölcslevest, az udvaron locsoltam és gereblyéztem a füvet. Ott rendeztem be az éttermemet, és ott zártam be a papát a kisházhoz tartozó vécébe, mert nem váltott jegyet mielőtt bement. Na és a kisház... ezek a dolgok mind-mind megváltoztak már, és vissza nem hozhatók. Sosem látom újra. Ahogy a hintaágyat sem, amiben Florence Litauer Személyiségunk rejtett tartalékait olvasgattam a délutáni napsütésben, és nem látom többé az udvari zuhanyzót, amit a papa eszkábált, és a tartálya miatt úgy nézett ki mint egy pók, így összesen egyszer sikerült becsalni. A mamával voltam bent, de akkor sem maradtam egy percnél tovább. Ezek a dolgok nem léteznek többé. 

Még csak 23 éves vagyok, de már egy rakás olyan emlékkel vagyok terhes, amik hiánya keserűséggel tölthet el. Ezekkel még együtt lehet élni, de az idő mind többet és többet hoz, ahogy múlik.

Az idő elviszi a szeretteinket, de nem csak azt. A helyeinket is elviszi. Először a legkedvesebbeket, majd a megszokottakat, és aztán azt is, ami hátra maradt. Ahogy a korral haladunk, minden megváltozik, eltűnik és átalakul. Soha semmi nem marad az, aminek szerettük. S még ha tetszik is ez az átalakulás... örökké hiányolni fogjuk azt ami elveszett. Az élet során rengeteg ilyen hely, és személy gyűlik fel. Vénségünkre megkeseredünk, mert látjuk azt, amit elvesztettünk. Akkor is, ha közben elégedettek vagyunk a jelenünkkel, felbukkan egy emlék az agyunk hátuljából olykor.

Mennyi és milyen mértékű veszteség szükséges ahhoz, hogy az emberi lény elveszítse a józan eszét? 

A papám testvére, aki a szomszédnénihez hasonlóan szintén Marika néni; Ott volt a második világháborúban tizenévesen. Kapott egy tüdőgyulladást. Azt hitték, nem marad meg. Végül túlélte. Aztán túlélte a férjét. Aztán az összes testvérét, még a nála 16 évvel fiatalabb papámat is. Ezalatt a hetvenes évei végén ő nyugdíjas otthonba vonult, és majdnem 20 éve minden nap látja a halált. Sosem hozzá jön, de mindig elvisz valakit. Azt mondta; "Én már szóba sem állok senkivel, ahányszor valakit megismerek, másnap vagy a jövőhéten úgyis meghal. Az én koromban már nem barátkozik az ember." Most 96 éves körül lehet. Hogyan képes feldolgozni ezt a sok változást, ami az élete alatt lezajlott? Megélte a háborút, az azt követő békeidőt, a rendszerváltást. Az ő tévéjén néztük a szeptember 11.-i terrortámadást. A teste is annyi, de annyi változáson ment keresztül az évek alatt. A tudatán kívül semmi nem maradt abból, ami valaha volt. 

Biztos, hogy nem élünk így is többet, mint amennyit kellene?


(Nem, ez nem egy életunt, keserű bejegyzés, és NEM kérek pozitivitásra felszólító kommenteket.  Ez csak egy megfigyelés, a véleményem és lehet álláspontot foglalni. Akiknek a témához van hozzáfűznivalója, azt szívesen látom!)



Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009.