Az idén nem én voltam a leghűségesebb blogoló, de had védjem meg magam. Az idén rengeteg minden történt velem. Új munkahely, új hobby és új könyvek.
Most itthon ülök a tökéletes nyári melegben. A mai napom tökéletesen alakult, habár az elmúlt 2 hétben elősször nem volt semmi programom. Valahogy mégis boldoggá tesz a meleg levegő, az otthon illata és még az új szomszéd gyerekének a visítozása is, ami nyári hangulattal tölti be az utcát. Igen, biztos vagyok benne, hogy az egész utca hallja.
Ma békésen felkeltem. Szokás szerint az állatok megetetése volt az első programom, majd egy szerény reggeli, mosogatás, mosás, egy kis házimunka. Aztán befejeztem ezt a könyvet, amit nemrégiben egy instagram profil ajánlása miatt vettem meg.
Ennek a könyvnek még nincs fordítása így jobb híján angolul kellett megvennem. A szerző a japán Kawakami Mieko és a személy, aki ajánlotta, nagyon dícsérte a fordítást és hogy mennyire átadja az eredeti könyvben leírt érzéseket. Jópár pozitív és egyetlen negatív kritikát sem olvastam róla, ami nem jelenti azt, hogy nincs is, de sokkal bíztatóbb, mintha lépten-nyomon felbukkanna egy-egy elégedetlen olvasó véleménye is.
A könyv érdekesen indul, és érdekesen is halad. Két iskolás történetét mutatja be, egy fiú és egy lány életét, akiket zaklatnak és vernek az iskolában. A főszereplő, egy fiú egy napon egy levelet kap valakitől, aki az osztályába jár és találkozni szeretne vele. Nem tudhatja, hogy a levél igazi-e vagy csalás, és ismét csak az osztálytársai fogják csőbehúzni. A fiú mellesleg... névtelen? Ebben a pillanatban tettem le a könyvet és mikor a nevét akartam leírni, akkor jöttem rá, hogy nem is tudom. Nem is találom, szóval valószínűleg igazam van. Viszont ő a köny narrátora, akit az osztálytársai szemnek neveznek, mert a jobb szemgolyóját képtelen irányítani, és az állandóan másfele néz, mint a bal.
Maga a könyv a fiú érzéseiről szól, amik a zaklatás és verés köré épülnek, továbbá a két iskolás barátságának kialakulásáról. Jó indulattal nevezhetnék egy kezdődő szerelemnek is, de ahhoz túl kevés, mégis túl sok. A lány, Kojima új eszméket tár a fiú elé. Lényegében feltárja, hogy tetszik neki a szeme, mert ez egy jel. A lány szándékosan mártír szerepbe lép, és a gyengeségét, amellyel nem tud szembeszállni az osztálytársai bántalmazásával, erősségnek igyekszik feltűntetni. Mintha mindez az ő akaratából történne. Ez a fajta "idealista" gondolkodás pedig nem csak hamis, de veszélyes is. Lényegében ő feladta és a szenvedést választotta. Az élete romokban hever, pedig csak gyerek. Egy gyerek, akit egy önző és kevély pénzéhes szülő irányít, és kétségbeesésén túl még az iskolában sem lehet nyugodt. A történet egyszerűen mutatja be a bántalmazásokat, és az érzéseket, amelyek azokat követik. Továbbá a főszereplő útját, amelyen megpróbálja megérteni, hogy miért őt bántják, és rájön, hogy ő az egyetlen, aki ezen mindvégig változtathatott volna. A könyv úgy ér véget, hogy a fiú utat választ magának egy hosszú mérlegelés után, és habár a vége sem éppen vidám, mégis hoz egy kis reményt a narrátor és az olvasó számára. Hogy egy nap a szenvedés végre véget ér és egy új, egy más napra ébrednek,
Maga a könyv olyan mint egy nyári délután, amikor porzik a homok, a nap laposan és unalmasan süt, a nyáriszünet utolsó hete van, és a felnőtt valóság kilátástalannak és messzinek, de közben hihetetlenül közelinek is tűnik egyszerre. Könnyed, és keserédes.
Számomra a vége egy kicsit hirtelen volt és úgy érzem, mintha még akarnám tudni, hogy mi van ezután, hogy mi fog történni, hogy hogy alakul az életük. Teljesen biztos, hogy megvenném, ha lenne folytatás, habár lényegében az egész történet lezárult és nincs mit tovább magyarázni rajta. Kicsit most üresnek érzem magam, de ez a könyv tele volt, és mindenki másnak is ajánlom. Egyenlőre azoknak, akik nem bánják, hogy még nincs fordítás.
Mellesleg már sorban áll a következő regény,amit szintén egy japán szerző írt, és egy kávézóról szól, ahol vissza lehet utazni az időben. Legközelebb erről várjatok bejegyzést!
Addigis, legyetek jók, ha tudtok! xX
