Szomorúság

2009. december 7., hétfő



Sziasztok!

Jang-geum megszökött. Csak benyúltam, hogy megsimogassam, már egészen barátságos volt. Úgy tűnik mégsem én idomítottam be őt, hanem ő engem. Amiko már elhittem hogy jóban vagyunk, simogatásnál felkapaszkodott a kezemen, és végig rohant a karomon egy pillanat alatt. Nem tudtam elkapni. Mindig mondtam, hogy okos. Most diókat rakosgattam szét a házban, hogy ne haljon éhen. Végül szombatoon megtaláltam, és sikerült kiűznöm a konyhaszekrény mögül. A fürdőszobába menekült a mosógép mögé, és onnan egércincogással sikerült előcsalni. Nagyon szakadt kinézete van, remélem meggyógyul.

Bobo pedig, a legjobb kutya a világon, nagyon beteg lett. Kiderült, hogy a pufadás az orrán, ami egy szájpadlásából indult sebecskéből indult, rák volt. Hosszas kínlódás után a mamával úgy döntöttünk, hogy jobb lesz neki ha elaltatják. Az orvos is ezt javasolta. A gyógyíthatatlan betegség iszonyatos fájdalmakat okozott neki, közben minden nap valami büdös barna lé folyt a sebből. A mama alázatos gondját viselte hónapokon keresztül. Azt hiszem, kutya ennél jobbat nem is kaphatott volna. 

Együtt nőttünk fel a kis Bobival. Anya nagyon ellene volt, hogy kutyánk legyen, így apa egyszercsak beállított ezzel a baba kutyával úgy 8 évvel ezelőtt. Még egészen kisgyerek voltam, és anyának volt elég baja velünk a kutya nélkül is. Végül a kis szeleburdi kinti kutyát, éjszakára bent tartottuk az egykori kiságyam keretein belül amit a földre tettünk. Szegény olyan panaszosan sírt egész éjszakákon át. Anya pedig mindig felkelt hozzá. Mérgesen, de mindig megtette érte. 
Mire nagyobbacska lett, már kint mertük hagyni egyedül. Mindig nagyon édes, hízelgő kutya volt. Tanítottam, ülni, feküdni, pacsit adni. Anya és apa válása után sokáig az én dolgom volt az etetése is, mert anya rengeteget dolgozott. Végül elköltöztettük ide a mamáékhoz. A szeleburdiság nem tűnt el, így még további nevelésre szorult. Hamarosan megtanult viselkedni a mama irányítása alatt, és akkor már a mama is azt gondolta, hogy Bobikám egy nagyon rendes kutya. 

Idén nyáron észrevettem azt a fekete pontot a száján, ami a napokkal egyre dagadt. Én azonnal szóltam mamának is apának is, de szerintük nem volt baj. Amikor az orrán is meglátszott csak akkor vitték orvoshoz, de az orvos szerint nem számított volna, hogy mikor viszik mert a betegsége gyógyíthatatlan volt. Maximum előbb megtudtuk volna, hogy biztosan meg fog halni. Így legalább élvezhettem ezt az elmúlt pár hónapot a társaságában.

R.I.P. Sosem felejtelek el..


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009 MARIONETTANNIE.