Talán tipikus gyűjtögető hozzáállásnak tűnik. Talán úgy tűnhet, azért gondolkodtat el, mert később még hasznomra válhat ha éppen pont erre meg arra ilyen-olyan kütyüre van szükség. De nem.
Egyszerűen csak olyan valaki volt jelen, amikor azt vettem, akivel már talán sosem fogunk ugyanúgy besétálni együtt a boltba, vagy úgy alapjában talán sosem látom már többé.
Elgondolkodtatott, hogy hiába veszek még húsz ugyanolyan dezodort. Az az egy a különleges. Nekem nem kell az a doboz. Csak az az egy. Azzal az emlékkel, amit magában hordoz. Ugyanígy van azzal a konzerv dobozzal, vagy;
A fésűm kitört fogával. Ami... Ki sem tört igazán. De megfogta, és majdnem kitörte valaki. Akkor aztán az is örök emlék maradt volna róla azon a fésűn, amit 3 éves korom óta hurcolok magammal hűségesen, és továbbra sem tervezem abbahagyni a hozzá való ragaszkodást. Az anyai papa biztos örülne neki, ha látná; még mindig azt a macis fésűt hurcolom, amit ő adott a halála előtt, amikor még csak három éves voltam. De megvan a foga. Minden egyes foga. Senki sem tört ki egyet sem, mégis emlékszem arra, hogy ő azt majdnem kitörte. Mégis örökké emlékeztet majd rá az a fésű? Még a foghíja nélkül is?
Vagy ott vannak a pólóim. Mind valami emlék, és amint szeretett személyhez köthető, az fáj. A lelkem mélyén tudom, hogy meg kell szabadulni tőle, de a szívem addig ragaszkodik hozzá, ameddig az emlék édessé nem válik az idő rozsdás kerekei alatt. Kínszenvedésemet súlyosbítva addigis a folyamat alatt.
De a dezodoros flakon. Ő csak áll ott. Porosodik, mígnem elég fakóvá nem válik az emlék, hogy meg lehessen szabadulni tőle.
Miért ragaszkodik az ember olyasvalaki halovány emlékfoszlányához, aki még a jelenben sem becsülte eléggé ahhoz, hogy a közösen eltöltött idő ne válhassék egyszerű emlékké? Elgondolkodtató.
Nincsenek megjegyzések:
Új megjegyzések írására nincs lehetőség.