Parti gondolatok.

Cezary egyszer azt kérdezte, hogy melyik a kedvenc helyem Skegnessben. Kicsit gondolkodtam a válaszon, majd rávágtam azt, amit a magam köré felépített fal diktált. A "stílus", amibe belebújtam valamikor. Azt válaszoltam neki, hogy a temető. Döbbenten nézett, mintha azt hinné, nem vagyok tisztában a grave yard szó jelentésével, visszakérdezett. "A temető? Nem a part?". Nem mondtam arra semmit, de elgondolkodtam rajta, hogy mennyire nem is vettem tudomásul, hogy a városban ahol élek, tengerpart van. Eddig mindig annyira hideg volt, hogy sosem jutott eszembe a parton sétálni, vagy leülni egy kőre. Sosem jutott eszembe képet készíteni vagy egyszerűen csak kimenni és bámulni "Hollandiát a túloldalon". 

Amint azt kimondta, vissza akartam fordítani a válaszomat - a parkot akartam mondani. Szívből - ,de már nem lehetett. Azóta nem voltam a temető környékén. Tudjátok, ha az ember el akar bújni a világ elől, a temető tökéletes hely. Békés, magányos és... beteg. Beteg lelkű embereknek. Elgondolkodtam a parton, de az időjárásra való tekintettel továbbra sem mentem ki. Nem tettem semmit, csak ültem és túlagyaltam azt a beszélgetést, amit ő már régen elfelejtett. Egyik nap sörözni hívott, és a partra vitt. Ahogy ott ültünk csendben az éjszakában, és a fényeket néztem, hallgattam a tenger morajlását... osztottam szoroztam. Magamon gondolkodtam, meg azon, hogy milyen a lelkem. 

Hogy vajon a lelkem pont olyan mocskos, fekete-e, amilyennek láttatni akarom, vagy én is csak elbújok valami mögé. Hogy vajon belőlem mennyi vagyok én és mennyi a showműsor. Hogy vajon a valóságban léteznek-e azok a különbözőségeink, amik miatt eleinte azt gondoltam, hogy nem tudnánk hosszútávon működni, vagy csak... nem ismerem önmagam? 

Azután rájöttem, hogy szeretek ott ülni a parton. Hogy vele vagy sem, de szeretek ott ülni a parton, és ha most rajta nem fehér zokni lenne hanem fekete és nem valami fehér póló tengerpartos képekkel, hanem fekete egy metál banda albumborítójával, és nem gyümölcsös cidert, hanem valami ócska kannás bort vedelnénk a temetőben, akkor nem biztos, hogy így érezném magam. Akkor ő sem az lett volna aki, és attól én tudtam volna az lenni, aki akartam. De vajon jó nekem az? 

Ki vagyok én? Van egyáltalán olyan, hogy én? Vagy egyszerűen csak attól függök, hogy hogy érzem magam, vagy éppen ki miatt vagyok/voltam csalódott? Számít az, hogy ki hagyott el, amikor önmagamat is mindig elhagyom? Hogy várom el, hogy valaki ne hagyjon el, mikor még én sem tudok helyrejönni saját magammal?

Végig néztem a fehér nadrágomon - amit azért vettem fel, mert Cezaryval találkoztam - és döntöttem. Változtatni kell. Életmódot, ruhatárat, gondolkodásmódot. Mindent.

De ezegyszer nem megváltoztatni. Megtalálni.

... Azután egyik nap a tengerrel álmodtam, és a partra vágytam benne. Másnap kimentem, és órákon át ücsörögtem ott a laptopomba pötyögve. Angliában először írtam. Igazán írtam. ...