Szívemnek nagyon kedves személy jutott ma eszembe, aki a tél országában született. Szeretném ma mindenek elé helyezni ezt a bejegyzést, és a vele kapcsolatos emlékeket. Nem hittem, hogy ilyen jól fog esni, amikor aztán tényleg leesik a hó.
Ülök a szobámban, és az ablakon keresztül mélázom a rakoncátlan hópelyhek táncán. Nosztalgikus emlékeket dédelgetek. Egy letűnt kor emlékeit, amely elszállt, s most mégis itt bújkál valahol egy ideje. 10 éve halott, s mégsem fog soha meghalni, amíg én létezem, mert mindig ott lesz a lelke minden egyes hópehelyben, a kora reggeli ködben, a csípős hidegben a vérköd emléke. Valami tiszta, minta az első hó, valami jóságos, amely csak azért élt hogy más álmát megvalósíthassa. Mégsem az a legszomorúbb ahogyan élt, hanem az ahogyan együtt meghaltak még mielőtt ez az álom megvalósult volna, ezzel értelmetlenné téve a létüket.
Mintha itt ülne mellettem és ő diktálná a soraimat az akkori énemnek, mintha én újra ugyanaz lennék, s mi együtt ugyanazok.
Ugyanazt olvasom, ugyanazt írom, és ugyanaz jár az eszemben. Lehull a hó, s az ő könnyei betakarnak mindent. Újra együtt vagyunk. Két külön világ, de ugyanaz az út, s habár az idővel letért párszor... tanösvényeket taposott az a két láb, mely az övéit követte. Mindig tudja, merre tart, s fáj a lelke, amikor látja, mennyire kitért azelől, amit tervezett. Mintha most a fülembe búgná, hogy haladjak tovább, s ő ott áll, hogy támogasson. Hogy örül az utamnak. Mintha csak örömében sírna, amiért valamelyest megszabadultam a terhünktől. Nekem mégis olyan érzés, mintha ott kéne lennem, ahová együtt tartottunk egykor. S megvalósítani egy nagy álmot.
Itt vagyok, s mégis mintha ott lennék egy kicsit, 10 éve. Mintha együtt néznénk a hóesést. Soha ne add fel - mondja - Tarts ki az álmaid mellett, és soha ne válaszd a könnyű utat, mert az a lustáké, a céltalanoké.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése