Egyik lezárás a másik után, bezárt boltok, kávézók, éttermek. Így telt a tavalyi év. Legutóbb tavaly novemberben volt lehetőségem egy kicsit elkolbászolni a városban és bejárni a boltokat. Volt idő, amikor minden szabadnapomon vásárolgatni jártam, még ha nem is vettem semmit. Az a novemberi nap így aztán hosszú ideig volt az egyetlen, ami a régimódi életünkhöz kapcsolt, és kapaszkodóként időnként arra használtam, hogy ne felejtsem el, hogyan lehetnének és hogyan voltak a dolgok valaha. Az ember ugyanis hamar hozzászokik az új helyzetekhez és idomul a környezet adta lehetőségekhez. Ahogy hozzászoktam ahhoz, hogy Angliában nem tudok minden nap sült császárszalonnát enni reggelire és vacsorára, úgy lassan ahhoz is hozzászoktam, hogy az arcomon van a maszk, és néha el is felejtem. Lassan közeledik az idő, amikor talán újra nem lesz szükség maszkra, és az emberek ahhoz is hirtelen nehezen szoknak majd hozzá, miután ilyen hosszú ideig kényelmes volt maszk mögé rejteni az arcunkat, lesznek majd napok, amikor úgy érezzük magunkat maszk nélkül, mintha nem vettünk volna fel bugyit. Ez azonban ugyanolyan hamar el fog múlni, amilyen hamar hozzászoktunk a maszkunk állandó öblítő szagához, és ahogy hozzá szoktunk, hogy nincsenek nyitva a kedvenc boltjaink.
Az ember rugalmas élőlény, talán épp ez az, ami miatt a hosszú évezredek során ahelyett, hogy megtizedelődött és kipusztult volna, inkább elszaporodott a földön. Egy erős faj, talán erősebb a csótánynál, és ez nem inzultus, nem inzultus a világ legszívósabb, erősebb élőlényéhez hasonlítanom magunkat.
Hosszas huzavona után most újra kinyitottak a városunk központjának boltjai, éttermei, kávézói így Annával tegnap elhatároztuk, hogy ezúttal beülünk valahová és kiélvezzük ezt a valaha oly természetesnek tűnő örömöt, amelyet bármikor ismét újra elvehetnek tőlünk, amikor csak a kedvük tartja.
Anna nagyon független, és amikor vele beszélek, árad belőle a magabiztosság a vágy a szabadságra és arra, hogy a saját kezében tartsa az életét, és a lehető legjobban ki tudja azt élvezni. Mindig azt gondoltam, hogy az olyan fajta emberek, mint ő tudnak igazán szabadok lenni, mert bármikor beugorhat egy kávézóba, elmehet egy hétvégére vagy akár egy másik országba egyedül. Bennem nincs ennyi bártorság vagy legalábbis akarás. Jól megvagyok itthon, szívesebben olvasok a tó mellett a parton a kacsák társaságában, mert az idegen emberek társasága sokszor feszélyez. Ha megyek valahova, jobban szeretek valakivel menni. Ezért mindig irigyeltem azokat az embereket, akiket nem kötnek meg ilyenfajta érzések, azaz ők szabadok. Valahogy a vírus miatt a szabadságról alkotott elképzeléseim megváltoztak. Most hogy a város a lezárás alatt kiürült, most hogy nem ülhettünk be kávézókba, rájöttem, hogy az a fajta szabadság, amit a civilizáció adta környezetben kiélvezhetünk, mások által korlátozott, és a valódi szabadságunk az, amikor nem függünk már tőlük. Amikor az életemet ugyanúgy tudom élvezni a civilizáció nélkül, mint vele együtt. S habár nem utazhatunk haza, vagy legalábbis sokkal nehezebb. Nem nyaralhatunk külföldön akárhol, mert elég bonyolult és pénzigényes a vírus miatt, és be vagyunk zárva egy országba, ami nem a miénk és idegen... Valahogy az én életem nem változott. Lezárás ide, vagy oda. Abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy a munkahelyem nem zárt be, és a közeli kacsató mindig nyitva áll. Bármikor piknikezhetek, amikor nem kell dolgoznom, és bármikor sétálhatok a közeli parkban.
Szabad nem vagyok, hiszen nekem is dolgoznom kell, de most döbbentem rá, hogy mennyivel szabadabb vagyok, mint azok az emberek, akik azon sopánkodnak, hogy a lezárás miatt nem tudnak semmit csinálni...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése