A mai magyar órán támad eme legújabb elgondolásom az emberről. Az ember valódi önmagáról.
Néhány órával ezelőtt ezzel az ábrával állított be az irodalom tanárunk. A Móricz novellákat próbálta magyarázni vele, egészen az alapoktól felépítve a témát, onnan, ahol az ember, emberré válik. Abban mind egyet értettünk, hogy mennyire fontosak az alapvető igények, azaz a piramis lila színű alapköve, hogy ez az élet alapja, és az állatok is ezen a szinten lehetnek körülbelül. Tudomásunk szerint. Arra épül a biztonságérzet, ebben sincs hiba. Azután belekötöttem a következő elrendezésbe. A szeretetet és az önbecsülést cseréltem volna fel személy szerint, ugyanis szerintem az önbecsülés alapvetően a legfontosabb összetevő ahhoz, hogy engedjük másoknak, hogy szeressenek. Az pedig ahhoz elengedhetetlen, hogy mi is tudjuk szeretni őket. Hiszen, hogyan szerethetne valaki, akiben nem bízunk, mert az alacsony önbecsülésünk miatt nem hisszük el, hogy tényleg szeret, és ilyenformán, hogy szerethetünk valakit, aki nem tud minket szeretni, mert nem hagyjuk neki?
Ez alaposan meg tud rontani egy kapcsolatot.
Végülis elmagyarázta, hogy ha érezzük azt, hogy minket tényleg szeretnek, akkor attól alakul ki az önbecsülésünk, ezért épül a szeretetre az önbecsülés.
Megértettem.
Majd az önmegvalósítás következett, a karrier, család alapítás.. stb.
A felső rétegeket együttesen civilizációs máznak neveztük, annak, ami civilizált emberré tesz minket, és, ami a legképlékenyebb rétegünket képzi. Leegyszerűsítve, ami legegyszerűbben lekopik rólunk szükséghelyzetben.
Legyen az egy koncentrációs táborban kialakult körülmények, ahol ténylegesen olyan körülmények uralkodnak, ami megfosztja az embereket ettől a fölösleges máztól, hiszen az életszínvonaluk visszabutul alapszintre, ahol már tényleg csak az életben maradásért küzdenek.
Vagy ilyen a háború, ahol szintén az életben maradás a cél, az ember egy új életformához szokik hozzá, ahol megmondják, mit és hogyan tegyen.
Innen jött elő a Szegény emberek című Móricz Zsigmond novella, melyben a főszereplő a saját eladósodott családját akarja megmenteni az éhen pusztulástól, így a jobb módú családtól igyekszik ellopni a dugipénzt. A lánygyerek azonban otthon van, sőt. Még a szomszédé is, mire az habozás nélkül lemészárolja őket.
És igen! Témánál is vagyunk.
A háború igaz, lebontja az emberről a civilizáció által rápakolt fölös rétegeket és előhúzza az igazi ént. Az az, az ösztönlényt. Az állatot. Mivel a kislányok meglátták, meg kellett ölnie őket, különben lebuktatták volna. A babát pedig nem ölte meg, hiszen azt fölösleges lett volna, nem tud még beszélni.
Ezen leírásom szerint az, amit tett, nem elítélendő.. hiszen két gyerek akkor is meghal, ha nem ő öli meg. Nem az a két kislány, hanem az övéi. Méghozzá éhen pusztulnának. Nem önző érdekből gyilkolt, hanem a gyerekeiért. Persze az ilyen a civilizációban nem való, és nem értek vele egyet. Le kell lőni az ilyet a picsába kérdés nélkül.
Mégis két szempont van. Az övé, és a másoké. Az övé az, hogy a családját meg kell menteni az éhhaláltól, a másoké meg az, hogy akár az ő gyerekük is lehetett volna, és legközelebb lehet, hogy az övéket öli meg. Vagy esetenként; Ha neki szabad, hát nekem is. Ez pedig káoszt szül, és a káosz nem működik egy országban. Meg kell akadályozni.
De ennek ellenére mondom, hogy a civilizáció tényleg csak egy olyasfajta luxuscikk, amit ránk húz a társadalom, és nélküle mi is csak állatok vagyunk.
Erre mondta a tanárunk azt, hogy; "Csak egyetlen dologban különbözünk az állatoktól. Mi tudjuk, hogy meg fogunk halni".
Akkor most kitérhetnénk arra, hogy ha tényleg az Isten kedvenc teremtményei vagyunk, akkor miért vert meg minket ezzel a tudással... de az egy másik bejegyzés.
Furcsa, ahogyan a dolgok vannak. Ahogy az emberek látják a világot, és ahogy ránk akarják kényszeríteni a maguk nézetét. Az, amikor sikerül, és mi is a hatása alá kerülünk a társadalomnak, az a civilizációs máz lényegében. A mindenki által elfogadott viselkedésforma, megfelelő öltözködés, megfelelő érzések, gondolatok. Az, ami birkává tesz minket, ugyan azzá, mint mások. Még a legegyedibb ember is sablon ebben a világban, és ezt a nézetet is a máz adja, hiszen az állatok is sablon szerint működnek, mégsem sablonosak. Pontosan azért, mert őket ez nem érdekli. Számukra ez nem létezik.
A végső eset, melyben levetjük a civilizáció által ránk folyatott, vékonyka réteget az, amikor rájövünk, hogy meg fogunk halni. Betegség miatt, vagy egyszerűen csak véget ér. Akkor jut először eszünkbe, hogy ha az életterünk egy 1×1-es kalitkára szűkülne, és éppen csak annyit ehetnénk/ihatnánk, ami feltétlenül szükséges az életben maradáshoz, akkor képesek lennénk inkább úgy élni, mintsem meghalni. Akkor döbbenünk rá, hogy minden, ami fontos volt, nem is számít igazán.
Illetve de. Van egy, ami mindig számít. Nem a pénz, jólét, vagy a ránk féltékenykedő tömeg. Hanem a szeretet. Hogy megtapasztaljuk azt, hogy valaki igazán szeret. Nem ezernyi barátra, és hatalmas családra kell ezalatt gondolni. Elég egy ember feltétlen szeretete, aki ott van a végén, és fogja a kezed, és nem ereszti.
