Belőlem...

By 3:55 du. ,


Soha nem szerettem magamat reklámozni, és a gyengeségeimmel kérkedni, ám a mai napon egy bizonyos bejegyzés, amit Necromancica blogján olvastam, rádöbbentett, hogy feltárni a gyengeségeid a világ előtt, valójában nagyonis bátor dolog. Felvállalni önmagadat, pedig a legőszintébb, és nekem ez a két dolog a legfontosabb, úgy érzem. 

A gyerekes félelmeimet, és iszonyaimat már régesrég legyőztem. Nem félek az éjszakai árnyaktól, sötéttől, rovaroktól, de a sarki gyilkostól sem. Amitől félek, a magány. Az, hogy senki sem szeret, és a magam ürességében fogok elpusztulni mocsokul. Félek attól, hogy senki sem lesz belőlem. Hogy meghalok, és nem marad utánam semmi, még egy ócska kereszt sem a nevemmel.

Habár úgy teszek, mintha senki sem érdekelne, és szarnék mindenkire rá... valójában korlátoz, hogy mit gondolnak rólam az emberek, és ha elhatározom, hogy mától abbahagyom, és tényleg megcsinálom a magam őrültségeit, akkor egész éjszakákon át képes vagyok azon agyalni, hogy vajon okos dolog volt-e. 

Félek, hogy elveszítem az eszem, és elveszítem a dolgok irányítását, de egyidejűleg attól is félek, hogy valójában meg sem szereztem az irányítást. Szeretem mindig tudni, hogy mi a helyzet körülöttem, és mindent úgy irányítani, ahogy arról úgy gondolom, hogy rendjén van, de tudom, hogy mások szerint egy oltári idióta vagyok, amiért olyan vagyok, amilyen. Nem tehetek mást, nézem, ahogy mindenki szép lassan lemorzsolódik mellőlem, a legfontosabbak is, és mindenkivel elhitetem, hogy nem tartom a magam hibájának.

Tudom, hogy minden körülöttem élő ember lassanként megutál, mert elmarom őket magam mellől, és félek, hogy a minél idősebb leszek, annál erősebben érvényesül. Majd végül ott fogok állni egyedül, várva a halált, hogy szabadítson fel a mocsokból. 

Félek, hogy egy betegség az, hogy mindig úgy érzem, hogy senki sem szeret. Néha azt kívánom, ne szeressen tényleg inkább senki, csak ne elmebetegségem legyen. Mert ez marja el csak igazán még azokat is, akik egyébként el tudnának viselni. Olyan paranoiám van, hogy az ebből adódó gondolataimat az esetek 90%-ában meg sem merem említeni, így csücsülők rajta morcosan, csöndben. Csak elmebetegnek ne nézzenek azok, akiket szeretek. 

Félek, hogy túl sokáig fogok élni, olyan sokáig, hogy az a kevés ember is elfogy körülöttem, aki még néha megértést mutat. 

Attól tartok sosem tudok majd ezen változtatni, és az én esetemben nem érvényes az, hogy "Légy önmagad". Talán célszerbb lenne eljátszanom, hogy valaki más vagyok, és körülvenni magamat álkapcsolatokkal. 

Tudom, hogy változtatnom kellene saját magamon. De hogy változtathatnám meg, ami az évek során olyan mélyen rögzült?


You Might Also Like

0 megjegyzés