A Kis herceg - Emberi kapcsolatok konklúzió

Csak most, most kaptam kedvet hozzá, hogy azt a bugyuta kis könyvet elolvassam. S csak most sikerült megértenem, hogy miért kellett volna már sokkal régebben elolvasnom. 

" — Nem lett volna szabad meghallgatnom – vallotta meg egy napon. – A virágok szavát sosem szabad meghallgatni. Nézni kell őket, beszívni az illatukat. Az enyém egész bolygómat elárasztotta az illatával, mégse tudtam örülni neki. Annyira bosszantott az a tigriskarom-história, holott inkább meg kellett volna hatódnom rajta…

Aztán:

— Bizony, nagyon értelmetlen voltam én akkor! A tetteiből kellett volna megítélnem, nem a szavaiból. Beburkolt az illatával, elborított a ragyogásával. Sosem lett volna szabad megszöknöm! Szegényes kis csalafintaságai mögött meg kellett volna éreznem gyöngéd szeretetét. Minden virág csupa ellentmondás. De én még sokkal fiatalabb voltam, semhogy szeretni tudtam volna!"

Olyan sokszor éreztem. Éreztem, ahogy valaki, aki nem érdemelte meg, fölös érzéseket váltott ki, és rosszul ítéltem meg valami felszínes indok alapján. Azután éreztem még azt is, hogy valakibe túl sokat szerettem volna látni, mert nem akartam felszínes indok alapján megítélni. S olyan is megesett, hogy akaratom ellenére máshová került érzelmileg, mint ahova való volt, és talán nem tudtam eléggé becsülni. Úgy ahogy érdemelte volna. Ahogy a virág. 

Fájdalmas, mikor elveszítesz valakit az életedből, aki fontossá vált, csak azért, mert képtelen vagy a helyére tenni. Szeretnéd elengedni, de nem megy... mert tudod, hogy a te hibád az egész. Ahogy az összes, az összes személy, akit becsültél és sokra tartottál. Még rosszabb az egész a felismeréstől, hogy a te hibád volt az egész. Szinte mindenki, aki felszívódott és elmenekült azok közül, akik számítottak. 

Emberek jönnek-mennek.. soha újra elő nem kerülnek. 

Hiányoznak. 

"Mit jelent az, hogy „megszelídíteni”?
— Olyasmi, amit nagyon is elfelejtettek – mondta a róka. – Azt jelenti: kapcsolatokat teremteni.
— Kapcsolatokat teremteni?
— Úgy bizony – mondta a róka. – Te pillanatnyilag nem vagy számomra más, mint egy ugyanolyan kisfiú, mint a többi száz- meg százezer. És szükségem sincs rád. Ahogyan neked sincs énrám. Számodra én is csak ugyanolyan róka vagyok, mint a többi száz- meg százezer. De ha megszelídítesz, szükségünk lesz egymásra. Egyetlen leszel számomra a világon. És én is egyetlen leszek a te számodra…
— Kezdem érteni – mondta a kis herceg. – Van egy virág… az, azt hiszem, megszelídített engem…
— Lehet – mondta a róka. – Annyi minden megesik a Földön…" 

Valahogy az emberek... megszelidítenek. Az embereknek egy különös rétege. Általánosságban azok, akik később nem bírnak elviselni, és hátrahagynak az útjukon. Azok, akikkel csak keresztezzük egymás útját, majd tovább állnak, mintha ez lenne a sorsom. Olyan embereket szeretni, akik már nincsenek ott, és nem azért, mert meghaltak... simán csak elmentek, mert elég volt belőlem, és nem is hiányzom nekik. 

Fáj. 

Legalább, ha az ember tudja, hogy hiányzik annak a valakinek, aki után ő maga is sír, nem olyan fájó az elvesztése... mint valaki olyan után folyatni a könnyed, aki meg sem érdemli. Aki nem hiányol, aki nem szeret. Mert nem hagytad, hogy úgy szeressen, ahogy neki jó. 

"Az emberek egyetlen kertben ötezer rózsát nevelnek. Mégse találják meg, amit keresnek. Pedig egyetlen rózsában vagy egy korty vízben megtalálhatnák… Csakhogy a szem vak . A szívünkkel kell keresni. Jól csak a szívével lát az ember. Ami igazán lényeges, az a szemnek láthatatlan." 

Megmagyarázhatatlan, mégis érthető idézet. Akárhogyan értelmezhető. A felhalmozott jótól, a sok-sok fától nem látjuk a fát. Csak egy erdő tárul a szemünk elé, de hol vannak a fák? Egyénileg. A sok ember között csak egy nagy társaságot látunk, és nem az embert magát. Hogyan tudnánk hát szeretni valakit, amíg meg nem szelidítettük? Hogyan tudnánk szeretni valakit, amíg tudjuk, hogy ő is ugyanígy érez irántunk? Egy a sok közül... hát van ennek értelme?

" – Hát te mit csinálsz itt? – kérdezte tőle. – Iszom – felelte gyászos képpel az iszákos. – Miért iszol? – kérdezte a kis herceg.
– Hogy felejtsek – felelte az iszákos.
– Mit? – tudakolta a kis herceg, mert máris megsajnálta.
- Azt, hogy szégyellem magam – felelte az iszákos és lehajtotta a fejét. A kis herceg szeretett volna segíteni rajta.
– Miért szégyelled magad? – kérdezte. – Mert iszom – vágta el a további beszélgetést az iszákos, és mélységes hallgatásba süllyedt. "

 Mégis... hiába döbbensz rá, újra és újra elköveted ugyanazt a hibát.

Olyan embereknek hagyod, hogy megszelidítsenek, akik számára egy vagy a sokból, vagy ha mégsem, eltántorítod őket azzal, aki vagy. Mert félre ismernek, nem lelnek örömet benned, miután meglátnak a szívükkel. Nem nekik való vagy. Kevés. Pedig neked úgy hiányzik az, akinek az ő társaságukban érezted magad.. Talán az a szeméy tényleg valami jobb volt, mint te önmagad, gondolod. 

„Az ember olykor-olykor figyelmetlen, és máris kész a baj! Egy este elfelejti föltenni az üvegburát, vagy éjszaka nesztelenül kiszökik a bárány…” És ilyenkor a csengettyűk mind csupa könnyé változnak. Nagy rejtelem ez. Mert ti szeretitek a kis herceget, nektek se mindegy, mint ahogy nem mindegy nekem sem, hogy valahol a mindenségben, ki tudja, hol, ki tudja, merre, egy bárány, akit nem is ismerünk, lelegelt-e egy rózsát, vagy sem… Nézzetek föl az égre. És tegyétek föl a kérdést: megette vagy nem ette meg a virágot a bárány? S aszerint, igen vagy nem, meglátjátok, egyszerre megváltozik minden… És soha, egyetlen fölnőtt sem fogja megérteni, hogy ez milyen rettentően fontos!

Pedig ők olyan sokat jelentettek neked, és fognak is mindig.