Az emberi lélekről, és az ő magányáról

By 11:46 du. ,


Egy nagyon kedves barátom mesélte, hogy boldogtalan, mert nem szereti saját magát. Ennek a kedves barátomnak azt feleltem, hogy én sem. Majd pedig megosztottam vele a titkom; Én megpróbálok elmenekülni előle - mondtam egyszerűen magam elé meredve, majd felszegtem a fejem, nehogy eleresszek egyetlenegy könnycseppet is a társaságában. 

- Saját magad elől nem tudsz elmenekülni - mondta szárazon, mintha az élet legnagyobb bölcsességét adta volna át. Nem mérte fel, hogy egyszerűen csak kiábrándító volt. 

- Én azért megpróbálkozom vele - kötöttem ki, és nagyon büszke voltam rá, hogy félig-meddig már sikerült is. Nem is értettem, hogy miért gondolkodik ilyen pesszimistán. Már hogyis ne lehetne elmenekülni. Egy mosoly, egy új ruhatár, egy hajszín, vagy valami, amit eddig nem tettél és most mégis úgy teszed. A dolog, ahogy máshogy viszonyulsz az emberekhez, amitől ők is hozzád. Más ember leszel, más mint addig, és ez örömet okoz. 

Beválik, gondoltam, és elástam magamban ezt a negatív jellegű hozzáállást. Örültem neki, hogy túlléptem egy bizonyos időszakon. Úgy éreztem, nekem megy a dolog. Elfutottam önmagam elől, elmenekültem. A régi énem nem fog rám találni, de ha megtalálna sem nyitnék neki ajtót, ha a küszöböt kaparná sem! 

Aztán megváltozott a véleményem, amikor ez az igen kedves barátom eltűnt az életemből. 

- Muszáj lesz eltűntetnem. Őt senki sem szereti. Halottnak kell maradnia - ecseteltem még azon az estén. 

- De önmaga elől senki sem tud elmenekülni. Előbb-utóbb utoléri az embert - mondta, és elnézett a játékgépek irányába. Én is azokat figyeltem, a villódzó fényeket, és a szövevényesen futkosó rendszerüket. Egyre belesavanyodtam abba, amit mondott. Nem is mertem az arcára nézni, nehogy átadja azt a kesernyés öngyűlöletet, amit magából sugárzott. Azt a mindent átható szomorúságot, amit ő azon az estén önmagának okozott azzal, hogy ő az, aki.

- Remélem, hogy velem ez nem lesz így. Ha ez megtörténne, te sem kedvelnél többé, mert megismernéd azt, akit én is megvetek. Nem beszélgetnénk többé, nem találkoznánk többé, nem érdekelnélek többé, mert ő nem jó ember. Nem akarnál a barátom lenni. 

- Ez hülyeség - mondta akkor. 

Könnyek gyűlnek a szemembe, ahogy rá gondolok. Nem is emlékszem a dátumára, hogy mikor írta legutóbb; Jó reggelt! Vagy egyszerűen csak azt; Na, hogy vagy? vagy Mizu? 

Megszámlálhatatlan alkalommal kértem, hogy ne kérdezze meg ennyiszer, és ne tegyen úgy, mintha érdekelné. Ő mindig annyit reagált, érdekli. Néha direkt várakoztattam, amíg még meg tudtam állni. De aztán megszerettem az üzeneteit, meg azt, hogy bármit el lehet neki mondani. Hogy bármiről küldhetek snapshotot... a reakcióit. 

Akkor jöttem rá, hogy utolért. Méghozzá jó hamar utolért... a régi énem. Illetve az, ami valójában vagyok. A bizalmamba fogadtam, elmondtam neki a legféltettebb titkomat is, ami talán nem volt annyira optimista vélemény, amilyennek mindig igyekszem mutatkozni, de őszintén így éreztem magam a nehéz helyzetben. Abban a helyzetben, amikor az embernek a barátaira van szüksége, meg arra, hogy elhessegessék a legnagyobb félelmeit, az aggodalmait, és pozitív töltésű gondolatokkal próbálják teletömni az agyát. 

Akkor történt meg, amitől legjobban féltettem. Amitől óva intettem, amiről előre figyelmeztettem. Megismerte a másik oldalamat is. Azt, amelyiket én magam sem szeretem, és amelyikről úgy ítélkeztem, hogy ő sem szeretné, ha ismerné. Igazam is lett. Közölte, hogy megváltoztam, és már nem akar inkább írni, mert teljesen más vagyok, és inkább nem is válaszol ő ilyen üzenetekre. Aztán már hiába írogattam akármit. Semmire nem akart válaszolni, vagy csak valami rövid bugyuta dolgot, amiből aztán nem tudott beszélgetés kialakulni. Netalán még azt is beismerte, hogy; "Igazad volt." 

Aztán őt is felírhattam arra a listára, amitől a legjobban fétettem. Azoknak az embereknek a listájára, akikkel valaha mindent megosztottam, és akik mindent megosztottak magukról, most pedig azt sem tudom róluk, hogy aznap reggel felébredtek-e vagy egyáltalán hogy alakult a sorsuk az elmúlt években. 

Annyit meséltem neki erről a listáról, és ő annyit bizonygatta, hogy ettől őt nem kell féltenem. Most mégis ott díszeleg a neve, szép vaskos vörös betűkkel. Bár eltörölhetném... Ne is lássam, csak ne fájjon, kérem!

Megint valaki űrt hagyott. Megint be kell tömni, és annyi ember van, aki be akarja tömni, és ilyenkor az ember gyorsan körülveszi magát különféle embertípusokkal, hogy eltereljék a figyelmét. De minél több ember van körülötted, annál magányosabb vagy. 

Kapaszkodót nyújtott a szükségben, én elfogadtam... - pedig az agyam jól tudta, hogy mi lesz ebből, de a szívem elbotlott, és beleesett a verembe, mert a szívek olyan kétballábasak - majd szépen kihúzta a kezemből, és én megint zuhanni kezdtem abban az űrben, ami a lelkemben keletkezett őutána. 

De hiába mondom, nem érti, hogy;

"Egyszer s mindenkorra felelős lettél azért, amit megszelídítettél."


You Might Also Like

1 megjegyzés