Kelbimbó elmélkedések..

By 8:03 du. , , ,


Pár hete olyanféle megtiszteltetésben lehetett részem, hogy Angliában egy olyan gyárban dolgozhattam, ahol mindenki egytől egyig lengyel volt. Hirtelenjében egy kicsit úgy éreztem magam, mint aki megint országot váltott. Körülöttem alig hangzott angol szó, és ha hangzott, mind nekem szólt. 

Meglepő módon a váltás ahelyett, hogy zavart volna, üdítő újdonságként hatott rám. Habár az első napokban reszkettem az idegtől, azt tapasztaltam, hogy a lengyelek nagyon kedvesek velem. Ellenben a magyarokkal. Viszont teljesen normálisak, ellenben az angolokkal. Az egyik nő elhatározta, hogy Ada vagyok, és ő onnantól így is szólított, én pedig mindig elfelejtettem, és sosem hallgattam rá.

A feladat egyszerű, az érkező rossz kelbimbókat gyorsan le kell dobálni a szalagról. Azt gondoltam, ezt igazán nem lehet elrontani.. Aztán megjöttek a kelbimbók. Mind olyan kelbombók, amilyennek lenniük kell. Nem láttam különbséget, nem láttam jót vagy rosszat, kelbimbót láttam. Sok-sok kelbimbót. Az első napon a supervisor lebaszott, amiért lassú vagyok. A második nap reggelén elpanaszoltam a dolgot Czarek-nak, aki a munkát elintézte nekem, és aki nélkül ma nem lennék itt (Millió év alatt sem tudnám eléggé meghálálni, köszönöm.). Ő azt a tanácsot adta, hogy csak gyorsan dobáljam bele mindet, amit meg tudok fogni, és fuck off. Mindenki így csinálja. Második napon a supervisor megdicsért, hogy sokkal gyorsabb vagyok, de még mindig ellenszenvesnek tartottam, és már szinte alig mertem bemenni, vagy a közelébe kerülni. Az egész ember olyan tekintélyt parancsoló volt, mintha a katonasághoz álltam volna hirtelen. Végül a single line-hoz állított, ahol valamivel kevesebb kelbimbó közeledik, de nagyon alaposnak kell lenni. 

Onnantól kezdve, minden nap megdicsért, amikor nem hibáztam sokat. Mindig odajött, megkérdezte hogy vagyok, milyen napom van, milyen a munka. Néha odajött és rám szólt, hogy mosolyogjak, vagy éppen megcsapkodta a szalag oldalát, rám mosolygott és addig nem hagyott békén, ameddig nem mosolyogtam. Addig piszkált, hogy jobban érezzem magam. 

A single line mellett is kapkodtam össze-vissza, mire egyszer csak odajött, és közölte, ne kapkodjak, mert itt nem kell sietni. Ez egyszerű munka, nem kell aggódni. Akkor megmutatta, hogy nem baj, ha néha lemegy pár hibásabb kelbimbó is, a lényeg, hogy a feketék, és a nagyon rosszak kikerüljenek. Szóval néha hagyni kell a rosszabbakat elmenni, hogy a következő mégrosszabbakat ki tudjuk kerülni. 

Ahogy néha elfutott mellettem pár rossz, és én utána kapkodtam hogy le ne essen a szalagról a ládába, hamar rájöttem, hogy minél inkább kapálózóm a mellettem már elhaladt darabok után, annál valószínűbb, hogy soha nem érem be magam, soha nem tudok felegyenesedni, és ha hátrafelé kapkodok, a velem szemben levőt is mindig el fogom rontani. 

Akkor felegyenesedtem, és hagytam lemenni a rosszakat, de figyeltem a velem szemben levőekre. Rájöttem, hogy egy nagyon fontos dolgot tanultam meg az életről. A kelbimbók tanították nekem, és Andrzej a supervisor. Nagyon fontos, hogy az ember ne kapálózzon a múltja után, és ne a múltban elkövetett hibákat próbálja helyrehozni, lásd a jelent, hozd ki abból a legjobbat, akkor is ha kutyául érzed magad, mert az az érzés el fog múlni.. de az emlékek megmaradnak. Ne vedd el magadtól a lehetőséget, hogy gyönyörű emlékekkel gazdagodhass. 

Nekem gyönyörű emlék az az időszak, csak azt sajnálom, hogy nem tudom átadni a hely hangulatát, a picike öltözőt, ahol a sarokban kuporogva ettük meg a tízórait, és a kellemes napfényben úszó étkezőt, ahol a negyven perces szünet alatt még arra is jutott időm, hogy beleolvassak a Szép új világba, és felfedezhessem benne az a lengyel vonatkozást. Hogy a nehéz munka ellenére mindenki milyen vidám volt, és mennyire örültek, mikor végre végeztünk. Örülök, hogy átélhettem:)


You Might Also Like

0 megjegyzés