Végre Bristol. Végre munka, méghozzá az a munka, amit elvártam magamtól. Végre eljött a pillanat, hogy haza mehetek két hétre, megnézhetem a családom otthon élő tagjait, és a barátaimat, akik még nem széledtek szét a nagyvilágban. Végre beköszöntött az anyagi biztonság, és kijelenthetem így több, mint másfél áv után, hogy Igen! Megcsináltam. Végre leülhetek este, hogy megírjak egy novellát, vagy egy újabb fejezetet a könyvembe, amit egy napon ki akarok majd adni. Végre meg tudnám venni a laptopot, amit kinéztem. Egy mozaikszemet kivéve végre minden a helyén van. Minden, ami a helyén tud lenni a saját energiámból, ott is van. Elégedettnek, és büszkének kellene lennem, emelt fővel járni az utcán.
Erre mit csinálok? Telefonomba burkolózva kullogok, még a gombot is elfelejtem időben megnyomni a buszon, mert... nem elég. Nem elég jó. Mert jobb vagyok, tudok jobbat. Pörög az agyam, peregnek az oldalak. Hogyan lehetne több órám, több pénzem, jobb munkám, képzettségem, tapasztalatom.
Igen. Elértem a stabilitást, és most tartok ott, hogy tovább akarom fejleszteni. Hirtelenjében észbekapok, hogy örököltem anyától az "Adj Uramisten, rögtön!" attitűdöt. Nem is tudom, hogy ez rossz-e vagy jó, de ma bementem oda ahol kurzusokat lehet csinálni, és feliratkoztam IT-re meg angolra.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése