Egy falat Magyarország #1 - Az út

By 10:47 de. ,



 A mai kellemes reggelen kedvet kaptam egy új sorozat közzétételéhez. A sorozat mellett döntöttem, mert jelen cikkem olyan hosszú lenne, hogy még egy elkötelezett, sőt! Megrögzött olvasó is félbehagyná terjedelme miatt. 

 Másfél év után végre lehetőségem adódott hazautazni. Egy hónapra előre lebeszéltem mindenhol, egyeztettem mindenkivel. Pár nappal előtte lecsaptam a jegyre, és aznap 3 órával előbb már a reptéren várakoztunk a bőröndöm feladására. Minden tökéletesen rendben haladt, annak ellenére, hogy a taxi igencsak pontban érkezett, én meg szokás szerint pontatlanul, még a bőröndöm cipzárját húzogattam, a zoknikat hajtogattam, és az edényeket dobáltam a szekrénybe de szélsebesen, amik előző estéről maradtak a szárítóban... Az ágyat nem húztam fel, csak letakartam, és úgy rohantam a taxi elé. 23 kilóra elegendő, de csak félig megrakodott bőröndömmel (a lépcsőn.), amit aztán elsőként adtam le. Becsekkoltunk, még mielőtt nagy sor duzzadt volna. Siker!

 Éppen elő akartam készíteni a szükséges irataimat, mikor belém hasított, ahogy a munkahelyi fénymásolás során a személyim a mappámba tűzik, és úgy adják vissza. Azt hiszem, levert a víz, vagy talán elhültem. Kicsit lezsibbadt az agyam, de végig szenvedtem a butikos folyosót a maga hányingertkeltő, olcsó kölnik keverék szagával, és az idegtépően rámenős kínálgatónőivel. Miután utitársamat összefújták, fuldokolva haladtam végig mellette a csarnokon tekintetemmel valakit keresve, aki elmondja, mi a teendő. 

 Közölték, hogy a személyi nélkül nem tudok felszállni. Kész, vége! - gondoltam. Nem tudok haza jönni. A saját hülyeségem miatt, a koránjövés miatt és a hülye munka miatt. Végtéreis engem is beleértve mindenki hibás volt a földön. A személyitől kezdve, a zoknijaimon át, egészen a taxisofőrig, akinek csupán annyi volt a bűne, hogy időben érkezett. 

 A kedves férfi átvezetett a becsekkoláson csak inverzben, Kiengedett a kapun, és böködött az újával, hogy arra vannak a taxik, persze merre meg hogyan képzeljem el, hiszen onnan jöttem, és egyet sem láttam abban az irányban. Leszámítva persze azt, amelyikből kiszálltam. Kifelé úgy  rohantam, mintha egy röktönzött akciófilmet forgatnánk, és én lennék benne az egyetlen, aki komolyan veszi a szerepét. Aláfestésnek a Karibtenger kalózai dala borzolta az amúgyis viharos kedélyeket, s én közben stílusosan kiszivárogtam az ajtón a tömeg között, mint valami kósza kis molekula egy folyékony halmazállapotú elegyben. 

 Egy bódéban rákárdeztem a taxira, hogy valaki végre pontosabb információkkal lásson el. Az alapján, amit mutogatott a bódés, egy kis házikóban kiépített iroda tűnt logikus megoldásnak. Sietve berohantam, elhadartam, hogy taxi kell, hova és kártyával fizetek (mert a bódés szerint ez drága lesz, nagyszerű). Majd sietve hozzátettem, hogy vissza is szeretnék jönni.

 - Nagyszerű, mikor? - kérdezi a nő gyanútlanul. 
 - Most azonnal. 
 - Ó szóval csak oda és azonnal vissza - pontosít, fizetek. Közli, hogy a taxi már az ajtó előtt vár. 

 Egy kedves arcú bácsi fogadott, a nevemen szólított. Bólintottam, és beültem a hátsóülésre, vázoltam a helyzetem, hogy apa a reptéren fog várni, mikor a gép leszáll, a bőröndöm a gépen van, és el kell érnem, mert olyan nem lehet, hogy nem. Nem lehetek én a világ legrosszabb gyereke, hogy megígérem, aztán mégsem jövök el. Pláne nem másfél év után. 

 Szerencsére nem ütköztünk dugóba, habár az utazás minden pillanata egy idegcsomó volt az első pillanattól az utolsóig. A bácsi igyekezett, és néha talán át is lépte a sebességkorlátot, de végülis megcsináltuk. Odaértünk, rohantam a lépcsőn, kicsaptam a mappát, és rohantam vissza is, a taxi már előre elhelyezkedett menetirány felé. Csak be kellett szállnom, hogy végig izguljam a visszautat is. 30 perccel korábban értem vissza. Megköszöntem, őszintén gondoltam, hogy ő a legjobb. Hálásan.

 Nem engedtek be a beszállókártyám nélkül, ami útitársam telefonján volt az alkalmazásban. Fel kellett hívni és odarendelni, mert hiába beszéltem nekik, nem akartam ezen elbukni az utat. Végül, mikor az sem engedett be, kiegyeztek azzal, hogy már bent voltam, és biztos azért. A nő elmondta, hogy kerülhetek a gyorsított soron, majd mikor követtem az utasításait, egy inges férfi az utamat állta, hogy újabb perceket raboljon el fölöslegesen, és végül rájöttem, hogy hiába magyarázok.. Az egyetlen megoldást választottam, ami angilában mindig célra vezet. Buta arccal, eljátszottam, hogy egy szavát sem értem, így két további mondat után utamra engedett. 

 Onnan kikötött cipőfűzővel elvakultan rohantam a kapuhoz. Éppen időben érkeztem, hogy kivárjam a repülő 45 perces késését...


You Might Also Like

0 megjegyzés