Feltettük már valaha magunknak azt a kérdést, hogy; Miért él ilyen keveset az ember?
Hiszen lényegében, borzasztó keveset élünk, és a mai lehetséges élettartam, duplája, vagy triplája is annak, ami néhányszáz - vagy inkább ezer - évvel korábban lehetséges volt. Dehát miért él ilyen keveset az ember? Nem, hiszem, hogy azért, mert Éva megevett egy almát és Ádámot is rávette.
Mármint, én nem tudom, és nem is tartom magam olyan okosnak, hogy ezt eldöntsem. De gondolkodjunk kicsit logikusan. Mindenki a maga módján, aztán akinek van őtlete, az kommentben kifejtheti.
Az én véleményem akkor alakult ki, amikor valamelyik nap beléptem egy ismerős atmoszférájú szobába, és eszembe jutott róla a gyerekkorom. Az igazán kicsi gyerekkorom, amikor Marika néni nappalijában néztem a minimaxot, mert nekünk otthon nem volt előfizetve rá. A szoba egyáltalán semmiben nem hasonlított, de valahogy eszembe juttatta a közeget. Marika néni 2014-ben meghalt, az unokái pedig azonnal szétbombázták a házát, hogy új, kiadható házat csináljanak belőle. Marika néni nappalija örökre a múltban ragad, és ahogy ő sem, az sem jön vissza többé, hogy emlékeztessen rá. Sem a régi sötét fa bútor, aminek az egyik szekrénykéje mindig rejtett valami cukrot, negrót vagy ilyesmi öregeknek valót. Sem a régi kályha, de a szomszéd is lecserélte már a régi téglakerítést, ami a régi kilátás része volt. Nincs az ablak alatt az asztal, ahol káposztafőzeléket ettünk...ahol régen még teljesen le tudtam kopasztani a csirke combját.. a hűtő, amiben hideg teát tartott. Azt a finom teát, amit senki más nem tud úgy csinálni. Sem a borostyán, amire az az ablak adott kilátást. A kukacvirágok sem burjánzanak többé a kertben. A régi szőnyeg a nappaliban, amire a húgom, egy ominózus pillanatban leeresztette a potyadékát, de még a wc sem, ami csak később került oda, mert egészen hosszú ideig járt még a régi udvari wcbe. Ameddig a lába bírta - Amikor a házat építettünk, Marika néni az unokáihoz költözött. Csak, hogy mi lakhassunk a házában, ameddig mi nem tudunk beköltözni a miénkbe. Egy régi súlyzót tartottunk ott, apáét. Felemeltem a 10 kilós pirosat a magasba, és annyira kicsi és gyenge voltam hozzá, hogy a kezem hátra bicsaklott. Sehogysem tudtam letenni, ledobni meg nem lehetett. Végül az ágyhoz hátráltam, és rávetettem magam, így sikerült lerakni a súlyzót. Életem egyik legmegalázóbb élménye volt akkoriban. Még jó hogy nem látott senki. Immár 3 éve nem gazdagítja a világot, választékos akármilyen akcentusával, amit semmi nem indkol, mert amennyire tudom, mindigis a városban élt - s én kicsit sajnálom, hogy az utolsó években elég kevésszer jutott arra időm, hogy benézzek hozzá, és beszélgessünk. Azóta meghalt, és sosem tudunk többé beszélni... és a kis házikóját sem láthatom többé, mert immár megszűnt létezni. Illetve ott jártam márciusban, és az már nem ugyanaz a ház. Nem megyünk már temetőbe kapálni.
Márciusban, amikor otthon voltam, bementem a gyerekszobámba. Az a szoba van az emlékeimben, amelyiket otthagytam. A hatalmas aluminium ablakkal. Azzal az egyik oldalán kissé megtört, de rózsaszín reluxával, a rózsaszín falakkal, fehér bútorokkal a baloldalon, a fal mellett az ablakkal szemben levő falnál az ágy. Az ablak mellett a fehér íróasztalom, és amelett a későbbi generációs - már barna - számítógép asztalom, ahogy amellett a fehér könyvespoc, amit apa hagyott meg nekem a válásuk után. Földön a virágos szőnyeg, az egy ponton nyikorgó parketta - amit baráti áron csinált anya barátnőjének az akkori pasija, aki önmagát szakértőnek tartó kontár volt - Az L és Light rajzaim, amiket a szekrényre ragasztottam... A Sakura rajz másolata és az eredeti példány, amit az EUs térkép mintájú asztalvédőre rajzolgattam lemosható filccel.
Ezek már nincsenek ott. Beléptem, és nem találtam azt a helyet, ahol felnőttem. Ott van, ott áll a ház, és nincs meg a gyerekkorom, mert köddéfoszlott. Az ablak egyik fele ajtóvá alakítva, a gyönyörű kilátásba és az udvarra nyílik, műanyagra lett cserélve, más ágya van benne és más cucca, hiába az én bútoraim. Én már nem vagyok ott. Az emlékem sem. Ott álltam a házban, ahol felnőttem. A szobában, amit nekem építettek fel. A szobában, amit anya építész keresztapja épített, és aminek ezért első alkalommal ledőlt a fala. Marika nénivel ott játszottunk a fal tövében, és hosszas győzködésére indultunk el befelé, mikor a fal kiborult. Micsoda kalandok! Ott voltam, amikor épült, ott voltam megannyi átfestésnél. Ott voltam, amikor berendeztük mindannyiszor, és átrendeztem én is. Otthonszaga volt, ott volt a napfény, az élet. Az életem. Én. A ház már nem lakott, de még a családunké és talán egy napon visszaköltözik bele az élet. A családom élete. De nekem már nincs helyem ott többé. Hiába megyek vissza, nincs ott a kis otthonom, ahol nyáron 5-kor felkeltem, hogy edzek a kertben az ablak alatt - az ablakon kimászva -, és megnézhessem a napfelkeltét. Ahol egyszer dacból egy nap alatt kiolvastam a Ninja című könyvet, mert nem mehetettem a legjobb barátnőmmel a Sakura Con-ra a Petőfi csarnokba. A PeCsába, ami ha jól értesültem, azóta már szintén megsemmisült, vagy éppen megsemmisülőben van.
2010-ben eladtuk a nyaralónkat. Egész életemben minden nyaramat ott töltöttem. Az üvegfalú nappaliban, a virágos tapétával burkolt hűvös hálóban. A bordó fürdőszobában, a kis folyosón, ami a szobákba vezetett, a konyhácskában a két teraszon. A hátsó terasz szőlőlugasa alatt ebédeltem gyümölcslevest, az udvaron locsoltam és gereblyéztem a füvet. Ott rendeztem be az éttermemet, és ott zártam be a papát a kisházhoz tartozó vécébe, mert nem váltott jegyet mielőtt bement. Na és a kisház... ezek a dolgok mind-mind megváltoztak már, és vissza nem hozhatók. Sosem látom újra. Ahogy a hintaágyat sem, amiben Florence Litauer Személyiségunk rejtett tartalékait olvasgattam a délutáni napsütésben, és nem látom többé az udvari zuhanyzót, amit a papa eszkábált, és a tartálya miatt úgy nézett ki mint egy pók, így összesen egyszer sikerült becsalni. A mamával voltam bent, de akkor sem maradtam egy percnél tovább. Ezek a dolgok nem léteznek többé.
Még csak 23 éves vagyok, de már egy rakás olyan emlékkel vagyok terhes, amik hiánya keserűséggel tölthet el. Ezekkel még együtt lehet élni, de az idő mind többet és többet hoz, ahogy múlik.
Az idő elviszi a szeretteinket, de nem csak azt. A helyeinket is elviszi. Először a legkedvesebbeket, majd a megszokottakat, és aztán azt is, ami hátra maradt. Ahogy a korral haladunk, minden megváltozik, eltűnik és átalakul. Soha semmi nem marad az, aminek szerettük. S még ha tetszik is ez az átalakulás... örökké hiányolni fogjuk azt ami elveszett. Az élet során rengeteg ilyen hely, és személy gyűlik fel. Vénségünkre megkeseredünk, mert látjuk azt, amit elvesztettünk. Akkor is, ha közben elégedettek vagyunk a jelenünkkel, felbukkan egy emlék az agyunk hátuljából olykor.
Mennyi és milyen mértékű veszteség szükséges ahhoz, hogy az emberi lény elveszítse a józan eszét?
A papám testvére, aki a szomszédnénihez hasonlóan szintén Marika néni; Ott volt a második világháborúban tizenévesen. Kapott egy tüdőgyulladást. Azt hitték, nem marad meg. Végül túlélte. Aztán túlélte a férjét. Aztán az összes testvérét, még a nála 16 évvel fiatalabb papámat is. Ezalatt a hetvenes évei végén ő nyugdíjas otthonba vonult, és majdnem 20 éve minden nap látja a halált. Sosem hozzá jön, de mindig elvisz valakit. Azt mondta; "Én már szóba sem állok senkivel, ahányszor valakit megismerek, másnap vagy a jövőhéten úgyis meghal. Az én koromban már nem barátkozik az ember." Most 96 éves körül lehet. Hogyan képes feldolgozni ezt a sok változást, ami az élete alatt lezajlott? Megélte a háborút, az azt követő békeidőt, a rendszerváltást. Az ő tévéjén néztük a szeptember 11.-i terrortámadást. A teste is annyi, de annyi változáson ment keresztül az évek alatt. A tudatán kívül semmi nem maradt abból, ami valaha volt.
Biztos, hogy nem élünk így is többet, mint amennyit kellene?
(Nem, ez nem egy életunt, keserű bejegyzés, és NEM kérek pozitivitásra felszólító kommenteket. Ez csak egy megfigyelés, a véleményem és lehet álláspontot foglalni. Akiknek a témához van hozzáfűznivalója, azt szívesen látom!)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése