Régen nem volt már könyvbeszámoló, pedig szorgosabban olvasok, mint valaha. Talán ezért is nem jut időm egy igazi bejegyzésre. Dorian Gray úr arcképéről azonban szólnom kell. Megszállottjává váltam olyannyira, hogy a filmeket is megnéztem. Ámulatba ejtett.
Az a könyv gonosz, az a könyv egy méreg! Mielőtt a könyv bájos imádói elkapnák a torkom, gyorsan tisztázom magam. Néhol talán cselekmény leírást is tartalmaz!
Nos, a könyv egy igazán szép, mézesmázos kertben játszódik. Feltehetően tavasszal. Azok a gyönyörök, amiket az első fejezetekben irodalmilag átéltem, szavakkal leírhatatlanok. Nyilvánvalóan itt a fordító tehetsége sem vitatható, ugyanis az Kosztolányi Dezső. Nos nem tudom, hogy ennek van-e valami köze ahhoz, amit kezdetben érzékeltem... De éreztem, ahogy a méhek döngicsélnek az arcom körül, éreztem az orgona illatát, de még a verőfényt is a bőrömön. Soha nem olvastam még olyan csodálatos kertről, mint Basil Halwardé. Ez a gyönyörű leírás került azután éles kontrasztba a hideg, rút és zord téllel, és london leglepukkantabb csapszékeivel. Ahogy Dorian Gray züllik, úgy züllik a könyv tájleírása is, a környezet mutatja, és érezteteti velünk a változásokat, amik a fiú lelkében oly kegyetlenül mennek végbe. Ezek a zord szavak éppúgy mutatják nekünk Dorian züllését, ahogy számára a kép teszi.
Ott a könyvben valahol Dorian kap egy könyvet, s számomra az a könyv szimbolizálja a könyvben ezt a könyvet. Mintha csak az író beleírta volna a könyvbe azon tervét, amelyet könyvével szövögetett valójában. Mellesleg a beszélgetésekben annyiféle álláspontot feszeget, és mindegyik annyira igaznak tetszik. Egyszerűen mintha képes lenne elmagyarázni a saját, és más véleményét is egyidőben de úgy, hogy mi mindkettővel azonosulni tudjunk, anélkül, hogy bármelyikkel egyetértenénk. A fejünkben ott topog Lord Henry, Basil és Dorian. Micsoda szörnyűség! Mégis de csodálatraméltó játék. Minden könyvnek megvan a maga karaktere, akivel mindenki egyetért. Nos, ebben a könyvben számomra nem volt ilyen, mégis mindenki álláspontját a magaménak éreztem. Indokolt, elmés magyarázatokkal az életről, átéltem és élveztem az okfejtéseket, a túlzásba vitt okoskodást, melyet néha inkább el is szakítanak. Számomra egyszerűen olyan volt, mintha Oscar Wilde lenne Lord Henry, aki nem tagadja meg az élvezeteket, Basil Hallward a mindenki más, a kor embere. Egy normális, átlagos ember, aki mellesleg művész. Dorian Gray pedig az az áhított karakter, aki lenni kívánt volna. Még a gyilkosságot is elköveti. Lord Henry pedig minden szörnyűséget képes gyönyörű módon szavakba foglalni, mintha az élet egy nagy játék lenne a bűn pedig a legszórakoztatóbb élmény, minnél rémesebb, annál csodásabb. Persze Harry nem ismeri úgy a bűnt, mint Dorian, aki lassanként halad a teljes romlás felé, majd rádöbben, hogy mindent átélni mégsem olyan szórakoztató. S arra is, hogy megjavulni képtelenség.
Mellesleg a könyv egy átirat, melyet a nagy felháborodásnak köszönhetően maga Oscar Wilde írt át, kiszedve belőle a homoerotikus részleteket, úgyhogy aki látta a 2009-es filmet, és azt kérdezte magától, hogy "Mi a fene folyik itt?" Annak itt a válasz a kérdésére. Igen, az eredetileg benne volt.
Mellesleg a túlcsorduló imádat megrontotta kapcsolatukat minden feldolgozásban. Ez az imádat a piktor részéről igazán fellengzős és meggondolatlan, hiszen nem is ismeri a fiú belső értékeit, mikor elkezdi csodálni benne a szépet. Mikor találkoznak, ő egy öres bögre, abból a típusból, amelyiknek az oldalán megjelenik a minta ha forróval töltik meg. Itt még érthető, hogy a festő szereti, hiszen jó, és neki való. Dorian üres volt, mikor megismerkedtek, egyszerű és ártatlan. Lord Henry szavai azonban kíváncsivá és szomjassá tették. Szomjazta az élet minden apró örömét. Ékszereket, festményeket, irodalmat és a bűnt. Itt meg is romlik a kapcsolatuk, de nem a festő részéről, mert ő azután is hisz abban az ideálban, amit a fiú jelentett neki egykor. Ilyen az emberi szeretet és ezért nem működik sosem. Természetesen Dorian nem merte volna kivitelezni, vagy legalábbis feltehetően nem merte volna, ha rá nem ébred, hogy minden bűne a képre száll, s megőrizheti szépségét. Szavak indították meg belső romlását, végül mégis a kép lett a bűnös. Legfőbb bűnéhez is az vezette. Majdpedig életem egyik legjobb befejezését olvastam.
(Mivel a filmeket is láttam, szeretném azokról is megosztani a véleményem, de annyira átdolgozottak, hogy még a karakterek indítékai, vagy pl Gladys rokoni kapcsolatai sem ugyanolyanok, sőt 2009ben annak is szükségét érezték, hogy egy olyan jelentéktelen változtatást eszközöljenek, amilyen Rómeó és Júlia helyett például a Hamlet. Egy olyan produkcióban, ahol ennek semmilyen későbbi jelentősége nem lesz. 1945ben Angela Lansbury egy aranyos dallal jelent meg Sybilként, erre cserélve Shakespearet, mégis volt benne valami kis kedvesség, ahogy átszőtte az egész filmet. Viszont elvonatkoztatva az eredeti műtől és egymástól, mindkettő nagyon jó film, és csak ajánlani tudnám.)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése