Magyarul olvasok...

2020. június 22., hétfő



Olvasok. Valahogy mindenki tudtára akartam adni, hogy hosszú idő után ismét olvasok úgy igazán. Eddig is olvastam, de mindig csak bele- bele olvasgattam valamibe, amihez éppen kedvem volt. 


Az elmúlt hétvégét megelőző hétvégén egy munkatárssal találkoztam egy társaságban, aki büszkén kijelentette, hogy nem él a facebook lehetőségeivel, nem használja és - talán - törölte is magát. Megütközve kérdeztem, hogy miért? Nem vagyok nagy facebook függő. Nem érzem, hogy az életemet befolyásolná az, ami ott zajlik. Néha magával sodor egy cikk vagy egy kérdés alatti beszélgetés, de a magam részéről már csak azt osztom meg, ami nekem igazán fontos. Képeket az életemből, és azt is leginkább akkor, ha házon kívül történik. Minden más életképem az instagramon, a blogon vagy a vlogon végzi. Nekem mostanában a videó szerkesztés, a filmezés és képek készítése - főként mindenféle általam alkotott finomságról - tölti ki a szabad perceim, amikor éppen nem dolgozom. 

Szóval a fiú azt mondta, ő úgy érezte a facebook túl sok időt nyel el az életéből, és nem jut ideje arra, amit igazán szeretne csinálni. Kérdeztem, hogy mit csinál a felszabadult időben, és azt válaszolta, hogy olvas. A szemem elkerekedett, és hirtelen eszembe jutott, hogy mennyire imádok olvasni. A kedvenc íróm neve futott átt az agyamon. STEPHEN KING. Az utolsó könyv címe, amit tőle olvastam. CUJO. Rájöttem, hogy ezt a könyvet még 2017 tavasza és nyara között olvastam a másik munkahelyemen, ahol olvastam a buszon odafelé (napi 120 óra), minden órában 15 percet, amikor korábban kész lettem az általam előre beosztott munkámmal (napi 120 perc), és a fél órás szünetemben (amit napi 40 percre is kihúztam). Szóval napi 280 percet, azaz 4 órát és 40 percet, majdnem 5 órát olvastam csak házon kívül - és legtöbbször otthon már nem is. Aztán az agyam töredék másodperc alatt felidézte az utolsó olvasmányomat, amit legutóbb áprilisban vettem elő 3-4 fejezet erejéig. A pacsinkót. 

Szóval megkérdeztem hogy mit olvas, és beszélgetésbe elegyedtünk arról, hogy nekem sajnos manapság nagyon kevés időm marad hobbira és nem tudok olvasni. Róla kiderült, hogy a munkahelyünkön a szigorúan 30 perces szünetben is olvasni szokott, még akkor is, amikor eszik. Amikor azzal érveltem, hogy evés közben én nem tudok koncentrálni, ő azt felelte; 

"Mindenkinek arra van ideje amire időt szakít." 

A fájdalmasan őszinte mondat a velőmig hatolt. Mert igaz volt. Dacolni akartam vele, mert nekem nagyon sok hobbim van, és lényegében a saját fotóalbumommal is le vagyok maradva a fentebb említett tevékenységeim miatt. Átértékeltem a szabad időmet. Naponta 1 órát utazunk oda-vissza összesen a munkahelyre, és van egy félórás szünetünk. Az napi másfél óra olvasás is lehetne. Ha csak ennyit tudok is olvasni, úgy éreztem érdemes újra elővenni a kis Georgie halála után lerakott Az című könyvet, amiből tavaly új film jelent meg a moziban, és azonnal meg is néztük. Elkezdtem olvasni, mert egy Stephen King könyv sem érdemli, hogy a filmverziót ismerjem a könyv helyett. Maximum mellette.

Szóval tegnap munka után még mindig nem volt kedvem a videómmal foglalkozni a könyvem helyett, amit Stephen King-hez híven elég neház lerakni. Szép napos idő volt, így kiültem a közeli tóhoz olvasni egy új twix és egy energiaital - amit sosem szoktam inni - társaságában. Az ámokfutást végült itthon folytattam és este nyolcig le sem tettem.

Korábban, még a munkahelyen tegnap rákérdeztek, hogy mit olvasok. Mondtam, hogy Az-t. Mármint King - Az című könyvét. Egy női munkatársam kerek szemei meglepettségről árulkodtak. 
- Horror könyvet olvasol? - A hangjában az a kis meglepettség csengett, amit akkor hallatunk ha valami őszintén valószerűtlent hallunk. Márpedig nemhogy a kedvenc íróm, de egyben a kedvenc műfajom is a horror. Kristálytiszta és megkérdőjelezhetetlen tény. A munkatársaim számára mégsem volt annyira evidens. Pedig már majdnem 3 éve együtt dolgozunk. 

Rádöbbentem, hogy mennyire elhagytam önmagam ebben a 3 évben. Mintha nem is én lennék. Valahogy minden porcikámat felőrölte ez a munkahely. Az élet, amit éltünk. Ez az ideiglenes élet, aminek csak a végét vártam, hogy a boldogság - egy másik munkahely képében - egyik nap csak félbeszakítsa az egészet, mint amikor valaki valami unalmas dologról beszél és valaki más üditően közbevág valami egészen más témával kapcsolatban. 

Igen. Horror könyvet olvasok. Mindigis horror könyvet olvastam, klasszikust és szépirodalmat. De máskülönben szinte bármit szeretek elolvasni, csak legyen magyarul. Nekem a magyar nyelv nagyon fontos. Nem zárkózom el az angoltól. Minden nap angolul beszélek a munkatársaimhoz és vannak angol nyelven könyveim is. De magyarként az angol nyelv úgy tűnik, egy lebutított verziója a beszédnek. Egy elkorcsosult forma, ami próbálja felemészteni a világ ősszes nyelvét, és uralomra törni a népek felett. 

A magyar nyelv gyönyörű, fordulatos, széleskörű és fifikásan művelhető. A magyar nyelv különleges, nincs párja a világon. Kifejező. Nehéz a látásmódommal angliában minden nap szembenéznem azzal, hogy a magyar nyelvet már milyen kevesen műveljük. Habár talán mindig is ilyen kevesen műveltük. Magyaroszág kis ország.

Elnézem ezeket a magyar családokat, akik felnevelik ezeket az angol gyerekeket, akik talán nem is fognak vagy nem fognak JÓL megtanulni magyarul... Itt angliában az embernek van egy olyan érzése, hogy a magyar nyelv még különlegesebb. Nagyon kevesen beszéljük, és legtöbben csak köznapian kommunikálunk egymással. Az a cirkalmas gyönyörű magyar nyelv, amire felnézek és amit magam is könyvekben terjeszteni szeretnék, oly szenvedélyesen... itt a letűnt múlt kísértetének hat. Mintha latin volna, s kihalt volna de még nem igazán. Hátrahagyott egy fakó árnyat, a kortárs irodalom és a köznapi nyelv képében. Ahol már minden olyan egyszerű. Ahol a facebookon szocializálódó gyerekek nem tanulják meg leírni a szavakat helyesen. Pontot, vesszőt mellőzve, csupa kisbetűvel, tagolás nélkül írnak. Ez már nem Anglia, hanem Magyarország. A világ legbámulatosabb nyelvének hazája. Ahol az angol nyelv előzetes megtanulása nélkül kiszorul a nyelv. Ahol az emberek úgy felejtik el a saját anyanyelvüket, hogy nem is tanulnak helyette másikat. Mert egyszerűbb azt írni, hogy h-h, mint azt hogy; Hogy-hogy.

Fakulunk.

Kikopunk.

Ebben a szomorú világban aztán én is lassan elfelejtettem, hogyan kell igazán írni. 




A témával kapcsolatos egyéb cikkemet ajánlom:
http://www.marionettannie.co.uk/2015/11/a-magyar-nyelv.html

(Nyilatkozat: Szeretem az angol nyelvet, és hasznosnak tartom. Angliában élni nagyon jó. Jó lehetőségekkel, és gyönyörű élményekkel. Sok barátunk van, akik nem magyarok. A cikk lényege nem szól másról, csakis a magyar nyelv méltán túlmagasztalásáról. Azért, mert szeretem. )

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009 MARIONETTANNIE.