Ma rájöttem, hogy idén vége ennek a tetves iskolának számomra. Lesz egy szakmám, amit nem szeretek majd.
Ígyhát tovább kell tanulnom, hogy ne éljem azt az életet, amit minden más ember, akire nem szeretnék ebből a szempontból hasonlítani.
Rájöttem, hogy nem az az ember vagyok, aki reggel felkel, dolgozik, aztán haza megy aludni. Egy évig sem bírnám ki. Tehát nem vagyok még átlagos beletörődött ember. Vannak még reményeim, amik lassan, de biztosan meghalnak. Dehát az élet az, amikor nem minden úgy alakul, ahogy terveztük.
Nekem mindegy hogy hogy alakul, csak hangya létet nem akarok. Nem mesterséges inteligenciának születtem. Sőt, még az inteligencia rész is megkérdőjelezem.
Az a fajta vagyok, aki nem igazán szeret előre tervezni, mert sosem úgy sikerül semmi, és így minek. De rájöttem, hogy kinőttem már abból, hogy minden az utolsó percben dőljön el, mert sajnos még lusta is vagyok és ezzel az utolsó perccel az a probléma, hogy keményen meg kell kűzdeni érte.
Inkább elképzelek egy listát, és felveszek néhány jó ötletet. Ez nem terv csak ötlet lesz. Aztán valamelyik csak bejön!
A lényeg az, hogy sok helyet szeretnék látni, meg akarok tanuni néhány nyelvet, aminek tetszik a hangzása, olyan munkát szeretnék, amitől nem unom szarrá az agyam, valamit amit szeretek csinálni. Aztán még fontos, nagy maradandó dolgokat akarok alkotni. Nem akarok úgy elpusztulni, mint egy kóbor kutya!
Tehát nem vagyok gyerek, mert rájöttem, hogy ha nem is tervezgetni, de ötletelni muszáj. Akkor is, ha a jelent akarjuk élvezni, hiszen a jelent úgy is élvezhetjük, ha közben vigyázunk, hogy a jövőben is legyen jelenünk. Viszont nem vagyok még felnőtt, mert nem tudom elfogani azt a robot életet, ami nekem olyan kevés boldogságot, és izgalmat kínál. Képtelen vagyok beletörődni, hogy úgyis átlagos leszek, mert egy cseppel sem érek többet bárki másnál.
