A lepkegyűjtő

2012. augusztus 8., szerda


Ma elolvastam a lepkegyűjtőt. 
A helyzet az vele, hogy általában szeretem a bomlott elméjű embereket. Olyan különlegesek, és ez néha már kedves. Vagy van benne valami, ami mókás. De ebben, már az elején is látszik, hogy nem épp. Nem kedveltem. 

Már az első este 100 oldalig eljutottam, és mivel késő lett abbahagytam. Valamiért érdekes lett a történet, pedig nem történt semmi, csak napról napra bámulta a lányt. Hihetetlen, hogy erről a semmiről mennyi mindent össze lehet írni, hogy még érdekes is legyen. 

Pedig általában inkább a viktoriánus regényeket és novellákat szeretem (Charles Dickens, vagy a Sárga tapéta), az azt idézőeket, mint az Elfújta a szél, vagy a horrort, mint a Ragyogás. De a régiségek, mint a Jane Austen féle például a Büszkeség és balítélet, vagy a Bronte nővéreké. Abból is az Üvöltő szelek leginkább. 

Szóval, bár untatott, mégis folyton érdekelt. Muszáj volt olvasnom, és gyorsaságban rekordot is döntött. A legjobban az tetszett, hogy egy számomra újszerű módon egy teljesen más szemszögből, az áldozatéból is bemutatta a történetet, és általa kissé ki is mozdult a rabságból. 

Végig tudtam, hogy a lány halott. Biztos volt, hogy élve nem jut ki, de volt mindig egy kis remény érzet, ami arra késztetett, hogy elolvassam, annak ellenére, hogy tudom. Annak ellenére, hogy csak egy módon végződhet. 

Csak azt sajnálom, hogy néhány oldalon nem mutatta be a hozzátartozók érzéseit, és hogy velük mi lett. 

Azt hiszem, most zavaros a fejem. Nem tudok többet írni. 

Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009.