Túlontúl személyes poszt

By 11:31 de.


Soha nem szerettem kiadni magam, de a mai posztot mindazoknak szánom, akik nem értik, miért vagyok megsértődve a világra újra, miért nem szólok hozzájuk, miért nem örülök, mosolygok, nevetek stb. 

Nem értem, miért lenne okom örülni... Az életem épp most csúszott ki a kezem közül, és vált pernyévé, belekapott a szél, és millió felé vitte az ábrándjaimat, a vágyaimat, az érzéseimet, a bolgoságomat. 

Ez a bejegyzés csakis azért születhetett meg, mert ez nekem tényleg fontos volt és sokat adott.

Soha többet nem tudom már úgy nézni a The Walking Deadet, ahogy azelőtt.. mert a vele töltött időre fog emlékeztetni, a pusztában, a ropógó tűz melletti összebújásokra. Soha nem tudok többé facsoportra úgy nézni, hogy ne az jutna eszembe, amikor füstbombát gyártottunk, vagy romos épületet látva ne bukkanna fel a kép, amikor öt centin múlt az életünk az omladozó szálloda hátsó bejáratánál. Soha fekete baseball sapkás férfit nem tudok majd úgy megnézni az utcán, hogy ne ő jutna róla eszembe,,, Soha többé nem tudok majd rádiót hallgatni úgy, hogy ne az ő hangját várnám megszólalni, és örökké a szívemet facsarja majd a véletlenségből rámszállt cigi füstjének szaga. Vagy a sötétségből kimagasló fák tekintélyt parancsoló sziluettjei a téli estékről, amikor vele mentem cigizni. Az erdő őszi látványáról pedig örökké eszembe jut majd, amikor ő gépfegyverrel rohangált egy terepmintás egyenruhában, airsofton. De többet még a jóreggelt üzenet sem jön már, és nekem nem lesz kinek puszikákat adnom reggel.

Anya németországba költözött, és így azt sem tudom neki beismerni, hogy mennyire igaza volt, amikor nem támogatta azt a kapcsolatot, amit én életem végéig akartam csinálni. Bár valószínűleg úgysem vallanám be neki. Itt állok az érttségi vizsgák előtt, és az amúgy is hiányos tudásomat esélytelen, hogy bővíteni tudjam, mert az eszem arrafelé jár, hogy mi a francért vagyok annyira értéktelen ember, hogy még az is kiszeretett belőlem, akit a világon mindenkinél jobban szerettem, és magam elé helyeztem még akkor is, amikor nyilván a határaimat súrolta. 

Egy évet már így is halasztottam az érettségivel, így imádkozom majd valami bálványszerű izéhez, hogy ezegyszer sikerüljön, mert soha többé nem lennék képes nekifutni. 

Az életem romokban hever, és mindez azért van, mert bizalmat szavaztam egy olyan embernek, aki már a bemutatkozó szövege alapján sem érdemelte meg azt. 

Bíztam benne, és ott voltam neki, amikor heti 11 ezret keresett, a nagyikájánál élt, és nem volt semmije a ruháin kívül. Ott voltam neki, mikor az élete még mélyebb pontra került, munkanélküli lett, és még arra sem mindig volt pénzünk, hogy találkozzunk. Hónapokon keresztül igyekeztem tartani benne a lelket, támogató kezet nyújtottam, amikor arra volt szüksége, szerettem, ahogy csak az erőmből telt. 

Mindkettőnk részéről valóságos volt a dolog, ezt elhiszem, mert én még soha ennyi szeretetet nem éreztem magam körül, és olyan önbizalmat adott, amim sosem volt meg. Még akkor is, amikor három műszakban kezdett dolgozni, és soha nem találkoztunk, beszélni is ritkán tudtunk csak, ugyanúgy szerettem, soha nem kértem tőle a szeretetén túl mást. 

Na jó, egyszer kiharcoltam egy tengergyümölcsés pizzát, amit aztán meg is bántam, mert ezzel rám költött vagy 1500 fölösleges forintot, amikor neki is alig volt. Pedig nekem annyira nem számított a pénz.

Akár egy napra, akár kettőre vagy négyre vagy egy hétre tudtunk találkozni, én mindig megbecsültem, ha időt kerített rám, és látszólag ő sem volt ezzel másként. 

Aztán márciusban valamelyest összekaparta magát, megvoltak az összebútorozós terveink, a meló, amire vágyott, és egy lakás, ami belefér a keretbe... Egy hetet töltöttem ott, és már nem éreztem, hogy az érzései ugyan azok lennének. Majd egy hétvégét, amikor szinte nyilvánvalóvá vált, hogy már nincs szüksége rám. 

Kezet nyújtottam valakinek, aki igényelte, ő elkapta, megcsókolta azt, és lelökött a mélybe. 

Soha nem fogom elfelejteni életem legboldogabb 8 hónapját, amikor annyi szeretetet adhattam, amennyit soha a büdös életben nem fog újra senki kiérdemelni. De soha nem fogom elfelejteni életem legrosszabb éjszakáját, mikor az akit életemben először tényleg szerettem, férfiként és mindenhogyan felhívott, és szánva-bánva szipogva közölte, hogy már megunt, és ha nem fejezzük be most, akkor meg fog csalni. 

Ami azért fura, mert az utolsó ottlétemig örökké tartó szerelmet ígért, közös életet, és akárhányszor rámutattam, hogy nekem ne hízelegjen, mert tudom, hogy egy nap rám fog unni, és még annyi bőr sem lesz a képén, hogy ezt személyesen közölje, újra és újra esküdött rá, hogy ez sosem fordulhat elő velünk. Még azt is beismerte, hogy már hónapok óta kiheréltem, mert egy kurva pornót sem tud megnézni, úgy, hogy ne érezze megcsalásnak.

Tudom, hogy nem egyedi eset, de nekem még soha nem fájt így senki közönye. Soha nem fájt így, amikor rájöttem, hogy szeretnek, de már nem úgy. Mert én soha nem hagytam magam becsapni, soha nem adtam bizalmat senkinek... csak egyszer. Egyetlen egyszer. De akkor is eljátszották. Épp tegnap éjjel.

A legjobban az fáj, hogy soha nem fogom megérteni, mit rontottam el, mit kéne máshogy csinálnom, mert volt képe saját magára tolni a balhét, és állította, hogy NEM ÉN VAGYOK A HIBÁS... 

De igen. Én vagyok, mert én vagyok az, akit még ő sem tudott szeretni. 

Vagy talán, ami még rosszabb, hiába tenném fel az egyre előbuggyanó kérdéseimet; hogy vajon akkor sem szeretett már, amikor múlt hónapban meglátogattam, és bemutatott az új barátainak, és mindenkinek a munkahelyén? Akkor sem szeretett, amikor melót akart szerveztetni nekem is, hogy le tudjak költözni? Vagy már akkor sem szeretett, amikor elhoztam bemutatni apának? Soha nem mutatok be senkit apának, mert csak akkor fontos, hogy ismerjék, ha együtt leszünk és tartósnak tervezem. Örökké tartónak. Ez az egyik elvem. Vajon akkor szeretett még, amikor a múlt hónapban ázott verébként talált rám az utcán, és a szemembe nézve közölte, hogy többé nem tehetem ezt vele, mert ő belehal, ha valami bajom lesz? Vagy, amikor kijöttem a zuhany alól leázott sminkkel, kirázta a hideg, és kedvesen dörzsölgette az arcom, mondván, hogy nem bírja nézni, mert olyan, mintha lesírtam volna miatta, és ő soha, de soha nem akar nekem fájdalmat okozni... Hát most sikerült. De már biztos nem érdekelné, hogy a sminkem ma tényleg miatta olyan.

Vagy csak azóta nem szeret, mióta április 17.-én este buliba ment a barátaival, és korlátozva érezte magát, hogy miattam nem dughat meg azt, akit akar? Plusz még írogatott is nekem, hogy hú most buli van, meg dejó stb, és majd később ír. Vajon a múlthéten azért nem sürgette péntekre a leutazásom, mert már nem is akart annyi időt rám pazarolni? Vajon mielőtt kitakarítottuk a lakást, és főzöcskéztünk egy sort, azért még el akarta mondani, hogy nem lesz már rám szüksége? Mkor cuki videókat csinált rólam? (és én még azt hittem, az a baja, hogy nem én mosogattam a főzés után) Miért vitt el a barátai közé még vasárnap is, mutatott be új embereknek és szervezett be a programjaiba? vagy hétfőn, amikor a plafont bámulta, és megkérdeztem, hogy velem van-e a baja, miért nem mondta meg, hogy igen? Miért próbált meg engem paranoiásnak beállítani? Vajon, ha fogtam volna a kulcsait - amikor vasárnap a barátaihoz tartottunk, és hirtelen felindulásból közölte, hogy nem kell mennem - és eljöttem volna az első busszal, szólt volna, hogy nem is én szakítottam, hanem lekoptatott szótlanul? Vajon már akkor is ezt akarta elmondani, mikor közölte, hogy; Úgy viselkedsz, mint anyád (akivel egyszer találkozott, és nem is ismeri)? Vajon tényleg a távolságot unta meg, ahogy tegnap egy mondatban próbálta beállítani, vagy csak korlátozza, hogy mással nem feküdhet le, amíg velem van? Vagy mindkettő egyszerre?

Akárhogy is van, remélem egy nap még lehetünk legalább barátok, mert egyszerűen túl jó ahhoz, hogy nélkülözzem az életemből. Túl sok bennünk a közös.

Még elsírni sem tudom a bánatom senkinek.. mert nincs senkim, aki ezt értené.. Aki ezt tőlem értené, és felfogná a súlyát, hogy miért folynak a könnyeim, mikor ilyet még soha senki nem látott tőlem. Egy olyan embert kerestem fel ezzel a problémámmal, akivel a kapcsolatunk egymás képeinek lájkolására redukálódótt, mert egyszer elbasztam még gyerekként azt is. Ő visszakérdés nélkül felajánlotta, hogy feljön hozzám, pedig annyira meg sem érdemlem... mert úgy nyolc-kilenc év után csak ezzel tudtam megkeresni.

A legrosszabb, pedig az, hogy ha felhívna és közölné, hogy megbánta, simán folytatnám ott, ahol abbamaradt. Szánalmas vagyok. Még a szürke táska is itt áll bepakolva..

Úgyhogy köszönöm szépen. Jól leszek... de csak holnap. Vagy holnap után, Köszönöm, a feledhetetlen boldogságot, amit nyolc hónapon keresztül átélhettem mellette, és köszönöm az elmúlt éjszakát, amikor olyan fizikai gyengeséget tapasztaltam a lelki törés mellé, amilyet nem szerettem volna. Életem legszarabb éjszakája volt. Az ellenségemnek sem kívánom... De köszönöm, hogy vége az estének, és halad az idő. 

Egyet jegyezzetek meg. Az idő nem javít meg semmit. Az idő elsorvaszt és megöl. 

You Might Also Like

2 megjegyzés

  1. Szia! Kitartást, tudom, nagyon rossz átéltem ezt én is, csak engem el is jegyeztek és utána megcsaltak... Az idő segíteni fog, addig is sírd ki magad és próbálj az érettségire koncentrálni, ha az megvan már több leszel mint most vagy, eltudod mondani, hogy megcsináltad ő nem kellett hozzá, ha akarsz beszélgetni nyugodtan írj :) Sok sikert és erőt a felálláshoz

    VálaszTörlés
  2. amúgy se illett hozzád ;)
    100x jobb pasit fogsz találni, kitartást.

    VálaszTörlés