Nem tudom, hogy csak a magyar óra hatása-e
hogy ilyen fogékony voltam erre a jelenetre, vagy egyszerűen csak ennyire
belefutottam, de ami tegnap a vonaton történt… mesélnivaló.
Egy nő felszállt a vonatra. Nem mellém ült le,
a másik sorban egy öregasszonyhoz, ez nem lepett meg. Pont a mellettem levő
négyesben ültek. A nő nem maguk fölé tette a táskáját, hanem fölém, és ez fura
is volt. Láttam, hogy felettük nincs táska tartóhely. Agyalni kezdtem, hogy
akkor minek oda ült, és nem hozzám. Logikátlannak tartottam a lépést. Rövidesen
azonban felfigyeltem a megoldásra. Valahogyan beszédbe elegyedett az
öregasszonnyal. Észrevettem, hogy azért hozzá ült, mert vele könnyebb lehet
társalgást kezdeményezni. A beszélgetést az öregasszony kezdeményezte, DE (!!)
a nő azzal érte el, hogy fölém rakta a táskáját, amivel egyébként ki is tágította
a köreit, így én is belekerültem, meg egy másik nő, aki később szállt fel, és
hozzám ült le. Az újonc kissé elzárkózott, olvasni kezdett, de főhősünk a sztorijaival
amibe belekezdett, kiharcolta mindkettőnk figyelmét – és mellesleg egy távolban
álló férfiét is, aki végül nem szólt hozzá a témához, csak érdeklődve figyelt –.
Észre se vettem, hogy a beszélgetés részesévé lettem.
Olyan interakciót indított el, aminek ő a
centruma, de az egyes elemek egymással is képesek kommunikációra úgy, hogy őt
nem ignorálják egy pillanatig sem. Hihetetlen. Véleményem szerint ez egy jól
megkomponált terv volt a kapcsolatteremtésre. Ugye, mint kiderült, ő Vácig
utazik, az úgy 30-40 perc. Gondolom, nem szeret egyedül utazni így mindig
átmeneti kapcsolatokat létesít, hogy elszórakoztassa magát.
Érdekes volt megfigyelni, ahogy
kibontakozik ez a furcsa helyzet négy teljesen eltérő korú alany között, eltérő
nézetekkel és stílusokkal, különböző valóságból.
Mégis összehozta, hogy mindenki
beszélgetni akarjon, és jól érezze magát a társaságában. Amikor leszálltam szívélyesen
búcsúzkodtak tőlem, mintha ezer éves cimborák lennénk. Példátlan energiája
volt. Egy nap én is ilyen akarok lenni. Elképesztő.
