Úti beszámoló - emlékül az egy éves évfordulóra.

2016. augusztus 22., hétfő



 Mikor tavaly lehetőségem adódott kimenni a kis német falucskába, Wershofenbe, hatalmas reményekkel indultam neki az útnak. Csak dolgozni akartam, gyűjteni és felejteni. Mindig is terveztem elhagyni kicsiny országunkat, próbára tenni magam, utazgatni és alakítgatni az életem. Igaz, nem Német országban terveztem, de egy kezdetként nem tűnt rossz ötletnek. 
 Nyári kalandnak pedig kifejezetten jó volt, és minden egyes utat másként értékelek most, hogy ez az idő eltelt köztem és az emlékeim között. Köztem, és az egy évvel korábbi önmagam között. Nem is tudom, hogy az a sok szenvedés, búslakodás, értelem keresés megérte-e. Hogy van-e értelme az életünk nagy pillanatait olyasvalakire pazarolni, aki nem érdemel meg. Most azt mondom, nincs. Az életünket azért kaptuk, hogy egyedül élvezzük ki, és ha vagyunk olyan szerencsések, hogy valaki mellettünk akar lenni, azt hagynunk kell... ahogy azt is, hogy elmenjen és ha egyszer elment, ne nézz vissza. Soha ne nézz vissza. Az idő csakis előrefelé halad és magadtól lopod el az elkesergett időt. 
 Ahogy én tönkretettem azokat a kirándulásokat és a sok-sok lustizós, pihengetős napot abban az aranyos kisházban a húgommal. Most, a mai napon jár át először az érzés azóta, hogy egész éjjel írni akarok. Azt hiszem, ez jelenti, hogy végre visszatértem önmagamhoz. Több, mint egy év kellett, hogy visszaszerezzem azt, amim eddig is megvolt. Önmagamat. Igaz, kellett az a tapasztalat, és nem cserélném el semmiért. 

 Végül a munkát nem kaptam meg.. elegem lett az otthon ülésből, és az unatkozásból is. Nem voltak barátaim, vagy olyan emberek, akikkel lehetett volna barátkozni. Illetve egy, aki távozni készült. Nem tudtam, hogy alakul majd az életem, merre menjek, vagy mit csináljak, és a céljaim nélkül az amúgyis mélypontomon megtalált egy "barát". Egy "barát", aki segítséget ajánlott, hogy megtaláljam önmagam. Adott egy e-mail címet, egy sor kérdést, és sok sikert kívánt a továbbiakra. Dönthettem, hogy mit teszek a sorsommal, megpróbálom, vagy hagyom, hogy anya segítsen és terelgessen, mint egy kiscsibét. Még aznap leültem megírni az angol önéletrajzomat. 

 Átgondolva a dolgot, szükségem volt arra, hogy magamnak kelljen irányítanom a történéseket, és Német ország úgysem a szívem csücske. Mindig Angliába vágytam, és ha lehetőségem adódik oda jutni, miért ne ragadjam meg? - gondoltam akkor. Amint kész lett, megformázódott, és tökéletes állapotba került. Legalábbis, mikor annak találtam, elküldtem az e-mail címre. Egy olyan elutasító levelet kaptam, amiben az állt, hogy nincs most felvétel, de majd visszatérnek rám, ha lesz. Jellemző. Mégjobban kétségbeestem, volt is időm rá, forgolódni egész nap, keseregni és gondolkodni, agyalni és gyötörni önmagam. 
 Mikor egyik nap megnéztem az e-mailjeimet és újabb levelet kaptam a Skegnessi Butlinstól, amiben időpontot kértek egy skype interjúra. 

 Nem tudtam, hogy örüljek, megijedjek vagy csak vegyem lazán? Úgy döntöttem, lazán veszem, és kijelöltem egy napot, amit arra szánok, hogy átmegyek netezni - mert a kisházban, ahol ideiglenesen éltünk, az nem volt - a Hotel Kastenholz szállójára, bezárkózom az üres lakásba, amit anya előre lefoglalt, és lerendezem az interjút. Előtte persze napokig olvastam fel angolul a laptopom webkamerája előtt, és nézegettem vissza, hogy min kellene javítani, elképzeltem a kérdéseket, és próbáltam rájuk úgy válaszolni, hogy ne kelljen leírnom őket és betanulni, mert akkor végem. 

 Végtére is eljött a nagy nap. 12:00-kor kezdődött az interjúm, Magyarul sem szeretek skypeolni, utálok rajta beszélni, ahogy telefonon is, így mégnagyobb sokkot okozott a tudat, hogy ezt meg még angolul is kell csinálni. Ráadásul késtem, és mire beizzítottam a laptopot, azt gondoltam, már nem fognak foglalkozni velem, mire kiderült, hogy elszámoltam az időzónát, és korán érkeztem. Tehát minden a lehető legszerencsésebben ment. Lezajlott az interjú augusztus 13-án, és meg is mondtam anyának, hogy azonnal haza akarok menni, függetlenül attól, hogy felvesznek-e vagy sem. 
 Habár nem esett neki túl jól, felhívta Kittit, aki éppen másnap utazott, és elintézte, hogy az ő transportjával hazamehessek én is. Budapesten ért véget a 17 órás út. Másnap reggel már ott volt az üzenet, hogy augusztus 24.-ére legyek ott, amikor a tréningem megkezdődik.

 Egy tökéletes hetet töltöttem otthon. A Német időjárás után megváltás volt az a gyönyörű pár nap. Találkoztam barátokkal, meg ezzel-azzal. Azonnal elmentem a Margitszigetre, meg néztem a Parlamentet. Bepakoltam ez idő alatt, és úgy készültem, hogy januárig teljesen biztosan nem jutok haza, így igyekeztem minden fontosat berakni. 

 A reptéren minden olyan profin ment, mintha már milliószor csináltam volna. Apa korán odavitt, nehogy elszuttyogjam az időt, és elbúcsúzott a parkolóban. Igaz, az ellenőrzésnél elhagytam a jegyem, de utánam szaladtak, azután pedig a kabátomat veszítettem el, de aztán minden sima volt. Ültem egy padon és facebook messengeren kommentáltam a körülöttem folyó eseményeket apának. 

 Nem hogy féltem volna a repülőn, egyenesen élveztem. Imádtam, mikor néha kicsit hullámzott a gyomrom, és imádtam, ahogy leszálltunk. Imádtam a kilátást, és nagyon hálás voltam érte, hogy mellettem pont két magyar utazott, akiket csak a végén mertem leszólítani, de akkor is csak mert bepánikoltam, hogy a lutoni reptéren már nem fog olyan simán menni. Végén libuskaként követtem őket, és minden jól alakult. Segítettek megtalálni a buszom, majd később az átszállásnál egy fiú meghallotta egy telefonbeszélgetésem, és a megfelelő irányba mutatott, hogy megtaláljam a buszt. Onnantól már csak le kellett szállni. Hét óra múlva.
 Végtére is lecsippentettünk belőle egy órát, mikor egy kis leállás alkalmával a buszsofőr engem egy másik buszra szállított, így vendégekkel érkeztem, és a lovas körhintánál vártam a fogadóbizottságomra. Aznap éjjel, annak a bizonyos "barátomnak" az ajtajában ülve, a szürke foltok - nyuszikák - szaladgálását figyelve a csöndben, felnéztem az égre, a tűzijátékra, és éreztem hogy valami új következik...

 Következett is. Hamarabb, mint gondoltam.


 
   

Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése

Üzemeltető: Blogger.
Theme Designed By Hello Manhattan
|

Copyright

My own photos and words since 2009.