Egy falat Magyarország #2 - Pesti élmények

 Nem akartam volna kiemelni valaki napját, de Virág barátnőmmel töltött napom, emlékezetesre és mindenképpen említésreméltóra sikeredett. Becsültem, hogy egyike volt azonak (a kettőből), akik szabad napot vettek ki, hogy az egészet velem töltsék. Már reggel kilenckor vonatra szállt, hogy tíz óra hat percre itt lehessen, mire kiderült, hogy a vonat nem itt áll meg.. Benéztem. Fárasztó. 

 Hamar feltalálta magát ahogy mindig, felszállt egy ide tartó egy percen belül induló vonatra, nem is vártam sokat. Rövid ügyintézés után otthon mamával társalogtunk ebédig, ebéd után neki indultunk a West Endnek. Átlagos hétköznapot töltöttünk együtt. Benéztünk majdnem minden, de legalábbis minden kedvenc márkaboltomba, és miután megállapítottam, hogy itthon irreálisak a ruha árak, és idén már nem is jobb a divat, mint Bristolban, inkább nem vettem semmit. Ruhát legalábbis nem.

 Helyette elsétáltunk egy cukrászdába, ahol Virág esküdni mert volna, hogy az Eszterházi, nem Eszterházi. Az ott töltött idő alatt végig a sütit bombázta elmés megjegyzésekkel, mivel én Panna cottát kértem, azt nem találtam rossznak. Dehát a Panna cottát nem lehet elrontani. A jeges kávém viszont sima jegeskávé ízű volt, pedig ír jegeskávét kértem. Van vajon valami különbség, vagy csak azért szerepel így, hogy többen kérjék? Sajnos az eperleves kimaradt, nem mintha magamba tudtam volna erőszakolni. Éppen elsétáltunk a kedvenc antikváriumom előtt, így egy mondattal rábeszéltem - hamar ráment a dologra -, hogy bemenjünk. Icipici könyveket néztem. Annyira imádom őket, nagyon cukik. Vettem is négyet. Az egyik orosz, a másik annak a magyar megfelelője, a másik kettő egy két részes regény. Virág egy egész zacskó könyvvel távozott. Azt hiszem, ez az egyik dolog, amit szeretek benne.

 Az átlagos hétköznapunk megkoronázásául, elsétáltunk a parlamentig, hogy csináljak néhány képet Tashanak, aki kifejezetten kérte, hogy küldjek képet a szülővárosomról ha lehet. Igaz, Dunakeszin nőttem fel, és nem hivatalos ügyekben ezt is jelölöm meg szülővárosomnak, de hivatalosan egy Pesti kórházban születtem, és nyilván egy angol lánynak egy mutatósabb, szebb várost fogok mutatni, habár volt eszemben, hogy Dunakeszit is meglátogatom, de nem jutott rá annyi idő, hogy még sétálgassak és fényképezgessek is.

Tasha az, akivel a Lucky strikeban dolgoztam a gyerekekkel. Ő volt az egyik olyan ember, aki színessé tette Skegnessi életem, és neki köszönhetem, hogy nem keserűséggel emlékszem a városra. Ezekkel a képekkel zártuk az egyébként átlagos napot, mert amit ezután csináltunk...

 Virág többször említette, hogy egy koreai étterem az új törzshelye. Magam is érdekelt vagyok a témában. Egyik évben meg is tanultam koreaiul olvasni, sajnos a nyelv elsajátításáig nem jutottam el, és főzni sem tanultam meg, továbbá évek óta nem néztem egy koreai drámát sem, de a kíváncsiság fúrta az oldalam, és még mindig bennem van az az édeskés szeretet, és vágy a koreai kultúra megismerése iránt... Virág már enni akart, én pedig felajánlottam, hogy mutassa meg azt az éttermet, ami szerinte annyira jó. Itt kezdődött a görbe - persze nem hagyományos értelemben - este.

Nem gyakran megy az ember másfél évnyi Anglia után az egyik legfontosabb barátnőjével étterembe, így gondoltam, kirúghatunk a hámból. Azt rendeltem, ami legjobban tetszett, és olyasmikkel egészítettem ki a tálat, amiket meg akartam kóstolni. Nem számoltam, csak rendeltem. Lesz, ami lesz... nem egy vacsorától fogok tönkremenni, gondoltam naivan. A marhahús életem legjobbja volt. Ha eddig nem szerettem, hát ez hirtelen elmúlt. Soha életemben nem ettem még ennyire jó marhát. A kiszolgálás kifogástalan, kedves, és családias volt. Mindent finomnak találtam, és nem tudtam belekötni semmibe. Tudtam, ez a vacsora megéri az árát. Virág aztán előállt azzal, hogy kóstoljuk meg a shoju nevű italt, ami valamiért közkedvelt. Nos. Bevállaltam még azt is, hogy kikérem.

Egy egész üveggel a kezembe nyomott a bácsi valami euforikus örömmel az arcán, én kis buta pedig azt gondoltam, örül az olyan vendégnek, aki érdeklődik a kultúrája iránt. Poharat is kértem, meg is kaptuk a gyönyörű kis feleseket a 350ml-es üveg mellé. Kiöntöttük a 18%-os csodát, és...

 - Te, ennek vodka íze van.
 - Aha - mondja fancsali képpel.
 - Vettem 350 ml 18%-os vodkát... - mondtam csalódottan, mire mindketten kinevettük a helyzetet.

Záróra lévén, eltettem az üveget fizettünk, és sietve továbbálltunk. Miután Virág rákérdezett, hogy mennyit is fizettünk azért a borzasztó, rizses édesburgonyás vodkáért, kiszámoltattam vele a menü eredeti árát, elmondtam mennyit fizettem, s ő gyors fejszámolás után kijelentette;

 - 3200.

Szóval én kifizettem 3200 forintot 0.35 liter 18%-os édesburgonya vodkáért! Soha nem nevettünk még annyit egyhuzamban, de azért megjegyeztem, hogy sohatöbbet nem követem el ezt a gyermeteg hibát. Ugyanis tudtam, hogy felesben fogják mérni, azaz már mesélte valaki, hogy ennek ez a módja, csak valahogy nem gondolkodtam ezen aznap. Csak nem jutott eszembe.

De a történet nem ért véget. A lötty annyira rossz volt, hogy Vettünk hozzá másfél liter kólát, elbandukoltunk az Adrássy útra, leültünk egy padra, és leittunk azaz sunyiban leöntöttünk a kólából, és beleborítottuk az italt.

Semmi íz. Hideg van. Na induljunk mostmár inkább.

Így esett, hogy a pénztárcámból 

kiesett 3200 forint, és elfújta a szél.