Hamis ábrándok karneválja..

By 7:42 du.


Soron kívüli, nem tervezett bejegyzés!

Mikor az életed a tetejéhez ér... legalábbis a körülményekhez képest, ahhoz, amit a jelen helyzetedben el lehet érni, ott vagy a városban, ahol akartál lenni, azzal vagy ott akivel akartál lenni, végre anyagi stabilitásban vagy, és elkezdhetnéd építeni a jövődet, egy szép életet, amire vágytál, vagy amire mindenki vágyik. De az egész üres, hiányzik belőle az, amire a legnagyobb szükséged lenne. Ő. 

Nap, mint nap melletted bújik a paplan alá, nap mint nap, vele ebédelsz.. belemosolyogtok egymás arcába, és ostoba dolgokat vitattok meg attól kezdve, hogy a kukát kifújta a szél az útra, egészen a szomszéd fiú hanyagságáig. Minden nap, reggel felkelsz azzal a tudattal, hogy hazamész és újra láthatod, hogy megnéztek egy filmet, amin úgyis elalszol, mert másnap reggel dolgozol.

Ebben a szürke monotonitásban rá sem eszmélsz. Nos, SZINTE rá sem eszmélsz, hogy valójában nem együtt éltek, csak egymás mellett, hogy valójában nem is ismeritek egymást, hogy nem is tudja, ki vagy, hogy rossz úton jár, hogy sosem fog szeretni. Szinte minden nap pityeregsz egy sort amikor elképzeled a napot, amikor a szürke hétköznapok véget érnek, és ő megint kiszakad a világodból, és eltűnik, ahogy már egyszer megtette korábban. Te pedig üres maradsz, és megtört. Sikítani akarsz egy mezőn tisztaszívből, vagy addig futni, ameddig el nem felejted még a létezését is. De haza kell menned, kivenni a narancslevedet a kecsapja mellől, amit annyira szeret. Ahogy belököd az ajtót, az nyitva marad, ő pedig rád szól, hogy ne hagyd úgy, mert kihűl... vagyi felmelegsik. Leülsz az asztalhoz, de megkérdezi, hogy nem ülsz-e mellé a kanapéra és azonnal arra gondolsz, hogy nem mondasz nemet, mert ki kell használnod a vele tölthető időt. Ügyelsz, hogy ne érj hozzá, vigyázol, hogy ne tedd az ölébe a lábad, hogy ne simítsd végig a tarkóját, amikor felállsz teát csinálni. Hogy ne próbálj meg az ölébe ülni és jónagy cuppanóst nyomni az arcára, mert megesküdtél magadnak, hogy nem teszed ezt magaddal. De nem megy. 

Elfáradtál... Meg akarod nézni vele azt a filmet, de inkább felmész aludni és alvás helyett kettőig bömbölsz, mint egy csecsemő, aztán amikor végre álomba sírod magad, ötkor bebújik melléd, felébredsz és hangtalanul könnyezel tovább. Csak megfogod a kezét. Csak mégegyszer utoljára aludjunk így... gondolod. Aztán két órán át vigyázol, hogy ne engedjen el, azután kezdhetsz készülni egy újabb munkanapra. Mintha mi sem történne. S mi sem történik. Csak a lelked ürül ki lassan. 

Tudtad, hogy mi lesz a következménye. Tudtad, hogy jobb lenne nem beszélni. De kellett, most pedig nem tudod vissza csinálni, mert nem játszhatod meg hogy nem hangzott el az a sok kiábrándító szó. Bárcsak visszamehetnél az időben és megváltoztathatnád. Elkerülnéd a találkozást... vagy nemet mondanál az első baráti kimozdulásra. Vagy csak soha többet nem találkoznál vele újra. Vagy ha már mégis megtetted, mert megtennéd, amilyen ostoba vagy, határozottan kijelentenéd, hogy többé nem találkozol vele... De ugyan, ha ugyan eddig ostoba voltál, most is az leszel. Tagadd hát meg az összeköltözést barátként. Állj a sarkadra. -Én nem vagyok a barátod, Nem akarok a barátod lenni!! - mondd csak meg bátran. Vagy ha már legalább voltál olyan hülye, maradj kussban. Tartsd a kezed a zsebedben, és szenvedj csendben, ahogy az úrilányokhoz méltó. 

De az idő visszatekerhetetlen, megmásíthatatlan. Kőbevésett keserű alkotás. Hánynod kell attól az embertől akivé váltál. Akivé a szemében váltál, csakmert minden napod utolsó volt.. olyannyira komolyan véve a szabályt, hogy kiharcoltad az utolsót. S habár minden nap melletted alszik el, valójában nem ott van, hanem egy másik dimenzióban egy párhuzamos síkban. 

S a lelketek messzebb van egymástól, mint valaha. Messzebb, mint mikor még azt sem tudtad hogy ő létezik. Egymástól 1 centire, mégis oly távol. 

Megértetted már, hogy örökre elveszett számodra? Egy labirintusban, amelynek a két vége a kettőtök lelke, és a közötte húzódó zsákutcák a te személyiségjegyeid, amiket magadra öltöttél az együtt töltött idő alatt. Nem ismersz magadra és rá. Csak két idegen. Annyi közös nevetés után. Csak két idegen maradt egy közös ágyban. Két kihűlt lélek. Sem barát, sem ellenség, sem szeretet... Semmi sem igazán. Csak közöny. A legrosszabb, amit ember érezhet egy másik iránt. Közöny. Közönbösség. Semmi. 

- Eszembejut, hogy még a földönkívülis pólót is szakadatlanul hordja, rongyos már, de le épp nem szakadt. Addig kell hordani, ameddig lehet, ameddig még használható. Mindenből kihozza a maximumot, csak belőlem nem sikerült... -


You Might Also Like

0 megjegyzés