Egy csepp Itália vol 3. - Ételkritika

 Hihetetlen öröm ért, mikor anya mintegy mellékesen megjegyezte, hogy Olaszországba mennek, és négy személyre foglalt szállást. Talán már említettem, de nem tudok betelni a hangsúlyozásával hogy jobban választotta ki ezt a nyaralást, mintha engem is megkérdezett volna. Hónapok óta lebegett előttem az olasz konyha, az ízek a temperamentum. Volt egy tervem,hogy talán néhány hónapra át kellene ugrani egy étterembe dolgozni, hogy ellessek ezt-azt. Végül egyenlőre nyaralás formájában valósult meg az álmom. Ha már az ember olaszországban köt ki, illik minden nap étteremben ennie, mi ezt meg is tettük. Az utolsó nap kivételével, mert akkor a török büfében ettünk, ahol nem tudtam dönteni a kecskesajtos spenótos, és a sültkrumplis pizza között, így az amúgy kedvesnek tűnő figura a pult mögött, masszív pofavágásba kezdett. Mivel nem olasz, ezt nem is véleményezném.

1. Nap:

 Az első napon a Ristorantino Baby nevezetű étterembe keveredtünk. Mindenhol elképesztő sor várt arra, hogy egyáltalán asztalhoz kerüljenek. Elképedtünk, hogy emberek a fél estét a sorban töltik, csak hogy asztalhoz kerülhessenek, és addig sétáltunk, amíg olyan helyet nem találtunk, ahol nem vár a sor. Nem akartunk sem várni, sem pedig azt, hogy kinézenek. Az olasz nyelvű étlapot átfutva, hosszas tanakodás után végül amellett döntöttem, hogy szétnézek magam körül és kinézet alapján választok. Nekem az volt a célom, hogy olyat egyek, amit eddig még talán nem. Anyáék célja az volt, hogy olyat egyenek, amit már ismernek, és van összehasonltási alapjuk. Míg anya a penne arrabbiata mellett döntött, húgom egy egyszerű bolognait rendelt. Én a tengergyümölcsei tálat választottam. Nem mintha találtam volna rajta ismeretlen élőlényt, vagy elkészítési módot, de reméltem, hogy az olasz, mégiscsak olasz. Számít, hogy hol fogják, és mennyire friss. A polip nem volt finomabb, mint a görög, de nem is volt ugyanaz a fajta. A tintahal ugyanolyan, viszont a többi; emlékezeteim szerint a királyrák volt legfinomabb. Összességében nemigen érzem úgy, hogy az ételt osztályoznom kellene. A kiszolgálás viszont kicsit fejetlen volt. Az első pincér egy keves fiatal, mosolygós fiú. Igazi vendéglátós alkat. Azt leszámítva, hogy sem németül, sem angolul nem értette a rendelésünket. Üdülővárosban voltunk, így meglepett, hogy rajta kívül is többen egyáltalán semmilyen idegen nyelvet nem beszéltek. Ő aztán küldött maga helyett egy idősebbet, aki álltólag értett németül, mégis elég nehékesen ment a rendelés felvétele. A Bor nagyon finom és édes volt, sokkal jobb, mint amire számtottam. Nem is tartott sokáig. Aztán anya kezébe nyomott egy rózsát az - egyik pofátlan - utcai árus, amit meg is kapott. Már az első estén átéltük az olasz életérzést, nekem nagyon tetszett a hely. A egyetlen negatívum, amit fel tudnék emlegetni, hogy a pincérek folyamatosan idegesen rohangáltak, és lesték mikor ürül ki a tányérunk, poharunk. Számomra olyan volt, mintha sürgetni akartak volna, pedig még csak nem is volt zárás. Ráadásul mindezt mégcsak nem is kedves mosollyal. 

2.Nap:

 Második esténken, próba szerencse, az ellenkező irányba indultunk. A La Brace nevű helyre tévedünk, mert otthonosnak tűnt, és a pincérek azonnal ránk startoltak. Kiválasztottam a legjobban kinézőt, a homárt. A pincér olyan arcot vágott, mintha Victoria királynő rendelne. Nos, be kell ismernem, akkor még fogalmam sem volt a képen látható eszközökről, és használatukról. Mikor kihozták, arra lettem figyelmes, hogy az összes alkalmazott minket - leginkább engem - bámul. Drukkolnak. Amikor valamit nem egészen úgy csináltam, ahogy kellett, a cuki idősebb pincér folyton odarohant, és segteni akart. Eleinte aranyosnak, majd kínosnak talátam. Mikor ellőtte az ollóját, azt meg felettébb viccesnek, szerencsésnek mégis extém cikinek éreztem. Hozott helyette egy tál garnélát, ami azért kiadósabbnak bizonyult, mint maga a homár ollója. Nagyon jól éreztem magam a kiszolgálás kedves, figyelmes ám roppant kínos volt. Mégis ezen a helyen, ahol a bor édes volt és házi, ezúttal fehér, a homár pedig királyi... nos az egész nyaralás alatt ez volt a legjobb étterem élményem. Kedvenc. 

3.Nap:

 A nyaralás legnagyobb hibáját valószínűleg akkor követtük el, mikor kissé megkésve már, egy olyan éttermet választottunk, ahol kevesen voltak.  A sétállóutcán ritka az ilyen, akkor is nyüzsögnek az éttermekben, ha rossz az étel. Valószínűleg nem örültek nekünk az O Sole Mio nevű étteremben, mert két kelletlen pincér is megindult felénk, és nem tudták eldönteni, melyik kísérjen egy asztalhoz. Nem azért, amiért a korábbi napon, hanem mert egyik sem akart. Engem személy szerint ledöbbentett, hogy a La Brace-ban mindenki annyira kivételesen kedves volt, és a jelző egyöntetűen mindenkire vonatkozott, itt pedig egy egyzerűbb, a bunkó szót tudtam volna mindenkibe belevésni. 

 Habzóbort hozott, és megsértődött, hogy extra vizet nem kérünk. Anya éleslátóan megjegyezte a bort kortyolva, hogy ennek olyan íze van, mintha beleöntötte volna az extra vizet, ami nem kellett. Szóval a boruk sem volt túl jó. Aztán megkaptam a már nem is tudom milyen nevű tésztaételemet, ami látszólag csak egy rakás maszatos tészta volt. Húgom lasagneja pedig egy nagy tányér közepébe vetett kicsi, sötét, nyúzott daraka. A férfi adag bizonyult a legkisebbnek és a carbonara olyan volt, mintha itthon készítettem volna porból. Legalábbis kinézetre. Anya egy 5 csillagos szállodában szakács, és kiakadt a tálaláson. Anya nem az a típusú szakember, aki mindenhol mindenért kiakad, és aki mindig mindent jobban tud. Ezen a helyen mégis, és nagyon lelombozódott. Az egész estéjét tönkretette az eset. Még a kedves harmonikást sem vette/tük tudomásul pedig megállt az asztalunk mellett és vagy 10 percen át rendületlenül zenélt. Engem kicsit felvidított és számomra a harmonikás volt az este csúcspontja. Hát nem is a tésztám, amit miután bepakoltam a számba, kiderült, hogy a kupac alatt volt a szósz, és benne a garnélák - amiket hiányoltam - mind a hatalmas kupac tészta alatt. 

 Nem egészen ide tartozik, de utána beültünk egy koktélbárba, ahol épp egy kis helyi mimi koncert ment. Ők még közel sem álltak a zárás gondolatához sem, mi pedig daiquirit kértünk különböző ízekben.

 Amit kaptuk, felháborító. Nem is értem, azon a ponton, miért nem húztunk el otthagyva az "italt". Az én epresemnek valami gusztustalan hab úszott a tetején, ettől frisebbnek tűnt, mint a többi. Két banános jött egy ananász és egy banán helyett. Az egyik úgy nézett ki, mintha két korty hiányozna belőle, és az alapvetően jégkása állagú ital alig volt hideg. Díszítésnek egy hurkapálcára aszott gyümölcsöket tűztek és a dinnyéből kifelejtették azt a minimális alkoholt is. Meglepett, mert előző éjjel szemben koktéloztunk, és gyönyörű, igényes italokat kaptunk. Meglepett, mert itt és otthon magyarországon azért minden igényesen megdíszítve érkezik és adnak a vendégátásra,. Olaszországban pedig a szökőkút egyik oldalán elképeztően jól éreztem magam, a szökőkúton túl, pedig horror várt.

4.Nap:

 Miután a harmadik estén csúnyán felsültünk, letettük a sétálóutcáról, és beütünk egy kellemes szálloda különálló éttermébe. A pincérek ugrásra készen a helyünkre vezettek, de nem volt bennük semmi ügybuzgás vagy sietség. Éppen csak éreztették, hogy mi vagyunk a vendégek. Nehezen tudtuk elmagyarázni, hogy édes vörösbort szeretnénk inni, mert nemigen beszélt senki németül vagy angolul. Mikor megkaptuk a finom, agyondicsért bort azonnal rájöttünk, hogy mégsem sikerült annyira elmagyarázni. Száraznak is száraz volt, és nem tudom szárazból mi számít finomnak, de én nagyon nehezen küzdöttem le. Ez nem rontott a hangulatomon. Végre újra megbecsültnek érezhettük magunkat, és az étlap is külföldibarát volt. Azonnal kiválasztottam ezt a jópofa spenótos cannelonit, és az adag méretén kívül tényleg száz százalékosan elégedett voltam. Habár végül nem maradtam éhes, szerintem ez csak a forró olasz nyár okozta étvégytalanságomnak köszönhető. Ez volt a Hotel Astro, és összességében nagyon elégedettek voltunk.

5.Nap:

 A pizza a kedvenc ételem. A pizza olasz. Ezen a logikán felbátorodva, egy elegáns kinézetű étteremben a pizza oldalon nézelődtünk. Egyszerű Margharitát akartam, ahogy szinte mindig, de a Marinara mégegyszerűbbsége megfogott, és eltévelyedtem. Nem akartam semmi extrát, fel akartam fedezni az egyszerű alapízeket. Ez a fokhagymás paradicsomszószos pizza jó ötletnek tűnt. Valószínűleg eltévedtem egy sorral, amikor mozzarellát láttam a hozzávaló listán. Nem tudtam, hogy ezen nem lesz sajt, de nem vette el a kedvem a dolog. A nehezen szeletelhetősége annál inkább. Mármint, igazán felszeletelhették volna egy ilyen elegáns étteremben. Végtére is én elégedett voltam, habár utólag azt mondom, inkább maradhattam volna a margharitánál a sajt miatt! Az pedig, amit sok ember hangoztat hogy a vastag tésztás pizza az igazi, az ezen a ponton végre meghalt és örömmel tapasztaltam, hogy az olasz pizza igenis vékony. Pontosan annyira betegesen, amennyire mindenki állítja, akinek már volt dolga olasz pizzával. Talán egy kicsit ennél még lehet vastagabb számomra is, de nekem nagy örömet okozott. 

 A pizza olcsó volt, a számla meg ennek ellenére irreálisan magas. Az az ötletünk támadt, hogy esetleg elcserélték a számlát. A pincér, láttam, valamelyest beszélt angolul, így magamra vállaltam hogy megkérdezem a dolgot. Kissé égő volt, hogy azonnal azt gondolta, a boravalót akarjuk visszakérni... Végül sikerült rávezetnem őket, hogy mutassák a számlát. Az irreális összeg egy kis terítés volt, meg például az hogy nem azt az üdítőt kaptuk amit kértünk. Plusz rászámolás egy kicsi snack az asztalról, és talán egy kis extra borravaló. Az olasz vendéglátás nem bizonyult túl nyaralóbarátnak ezen a téren.

 Összességében nem nyűgözött le, hogy még én is megtaláltam a hibáikat, mármint nem a vendéglátás hibáit, hanem az ételét. Azt hiszem, talán cseppet igényesebb dolgokra számítottam, nem maszlagban odadobált tésztára. Azt hiszem meg kell látogatnom még néhány várost, és éttermet hogy végleges képet alakíthassak ki az igazi olasz ételekről. Mindenesetre örültem, hogy ott lehettem, és kóstolgathattam.