Amikor blogolni kezdtem, majd rátaláltam a bloggerre még csak hármasával lehetett képeket feltölteni, amiket egyenként lehetett tallózni és a sarkokban ülő kis kockákkal lehetett állítani a méretet. Az egyik legjobb bejegyzésem 2009ben még az állneves blogomon született, a mamáéknál töltött öt napról, amit akkor nagyon élveztem. Amolyan fotóblog bejegyzés formában raktam össze egy éjjel valami tetoválós műsor közben. A blogomat senki nem nézte, és mindig arról álmodtam, hogy egyszer gyönyörű helyekre fogok utazgatni, és azokról töltögetek képeket ilyen kínkeserves tempóban. Szerencsére azóta lehet korlátlan mennyiségben kijelölni, és rengeteg gyönyörű helyre eljutottam. Most vagyok ott, hogy azt érzem, tényleg van értelme blogolnom. Habár szeretem a társadalom kritikát és az elmélkedős bejegyzéseket, valójában a blogolásom igazi csúcspontja, hogy ezekre a helyekre eljutottam. Ami pedig a leghihetetlenebb, hogy ott voltam VELENCÉBEN. Láttam mielőtt elmerülne, pózoltam a Sóhajok híjdjával, ettem a gyümölcsből, vettem egy maszkot, csokit és ültem gondolában. Gondolából láttam Casanova házát, és átmentem a Rialto híd alatt. 2009-ben az a kislány, aki voltam nagyon boldog lett volna - a világon a legboldogabb - ha tudja, alig néhány évet kell kiszenvednie szabó iskolában, aztán gyorsan átszenvedni magát az érettségin, kicsit kockáztatni angliában, hogy udvarházakat lásson és VELENCÉT! Büszke vagyok anyára azért, amit elért Németországban, és kicsit magamra is, mert nem olyan rossz teljesítmény ez. ( Anya, tudom, hogy ezt olvasni fogod, úgyhogy köszönöm ezt a szép nyaralást!:) )
Ahogy Velencébe értünk, kissé csalódottan álltunk a tény előtt, hogy a város nincs is teljes széltében-hosszában víz alatt. Az információspultnál pedig nem kaptunk semmilyen használható eligazítást, amíg ki nem fizettük a hajó jegyet, ami fejenként 15 euró. Kissé nevetségesnek éreztem, hiszen az utat gyalog, vagy akár kocsival is megtehettük volna. Mindezek után adott 3 euróért egy térképet is (Tavaly nyáron a húgom Budapesten ingyen térképet kapott, pedig otthon sincs kolbászból a kerítés :D ).
Ahogy leszálltunk a hajóról, ami a Canal Grandén közlekedik, kerámia maszkos, hűtőmágneses szuvenír standok álltak egészen a Piazza San-Marcoig, a piactérig. Az egyik standnál egy eladó megkérdezte, olaszul, németül vagy spanyolul beszélek-e. Már majdnem kiböktem, hogy egyiket sem, mire rávágta, hogy; Olaszul? Jól van. Aztán a lehető legegyszerűbb szavakkal elmagyarázta, hogy velence a színházak otthona, hogy az a sok steampunk pestismaszk és minden ehhez hasonló valójában az olasz színházból származik, és ez az ő büszkeségük. Olyan körültekintően mesélt, hogy szinte minden szavát gond nélkül értettem, és amit nem azt egyszerű volt kikövetkeztetni.
Nagy élmény ezek után a kirakatok között sétálni.
La frutta, avagy fagyis standnál a csinos fiú sem beszélt nyelvet, de ez valahogy nem okoz hánytrányt nekik. Angol szót például nemigen hallottam, aki tudott nyelvet, az németül és/vagy spanyolul próbálkozott.
Egy gyönyörű éttermi kirakat. Vérzik a szívem, hogy nem jutott időnk egy szép vacsorára, szívesen írnék egy ilyen kalandról is.
Nem tudom, ki olvasta Színi Gyula Rózsaszínű hó című 1913-as novellás kötetét, de nekem nagy kedvencem, és otthon eredeti első kiadásban van meg. Sóhajok hídja című novellája után másra sem vágytam, mint egy napon elgondolázni a híd alatt. Ez továbbra is tervben van, ugyanis a gondolautunk egy másik vonalon vitt, ahol sok-sok más érdekesség is a látnivalók közé keveredett. Legközelebb majd remélhetőleg romantikus hangulatban csoboghatok el a híd alatt.
Sokan azt képzelik, valamiféle romantikus háttere van a híd elnevezésének, mások szerint a palotából a börtönbe tartó foglyok sóhajairól nevezték el - illetve itt bánhatták meg a bűneiket. A valóságban a kifejezés az angol költőtől, Lord Byrontól származik.
„Ott álltam Velencében, a Sóhajok hídján, egyik oldalon palota, a másikon börtön.”
 |
| Ponte dei sospiri |
 |
| Piazza San Marco |
 |
| Ponte di Rialto |
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése