Ha a kocsiban ülsz,
kérlek tedd ezt most le, és várd meg az olvasással a hazaérkezést. Ma egy
korábbi, 8 nappal ezelőtti esetről szeretnék írni, ami nagyon megérintett és
egy napra kicsit a munkámat is megzavarta. Egy hete írtam, de csak ma javítottam.
Helyezzétek magatokat biztonságba, s most kellemes gondolkodást!
„Ma reggel, 13 órával
Scott Williams halála után tudtam meg, hogy már nem él. Scott Williams átlagos,
nagyon fiatal, de mosolygós fiú volt. 23 évesen gyereket várt a 19 éves barátnőjétől,
és a rangeben dolgozott. Tegnap délután kettőkor végzett, kettő óra és fél
három között hazafelé indult, ahogy mi is.
Amikor hazaérkeztem,
megtaláltam a csomagot, amiben egy csomó magyar kolbászt és szalonnát hozattam.
A holnapra becsomagolandó ételt, sült kolbászt csináltam, mialatt Scott az
életéért küzdött. 1 ével fiatalabb nálam.
Ötre elkészült az
étel, becsomagolva a táskába tettem. Nagyjából ötkor kezdtem el sminkelni és
öltözni. Moziba készültem, amikor ő meghalt.
Minden nap láttam, de
sosem beszéltünk, pedig ugyanaz a korosztály lennénk. Csendes, de mosolygós fiú
volt. Állítólag udvarias, de számomra csak az a tipikus, "Még a sarkon sem
futunk össze.". Most mégis róla írok. Rá gondolok. Csak meg szeretnék
emlékezni erről a fiatal fiúról, aki babát várt és boldog volt. A fiúról, aki
annyira sietett haza, hogy előzött, megcsúszott, kipördült és egy RoyalMail-es
kamionnak csapódott, majd az árokba zuhant. Szeretném méltó módon kifejezni,
mennyire szörnyű az, ami vele megtörtént. Jó lenne tudnunk, mennyire
szerencsések vagyunk, hogy nem mi feküdtünk ott az árokban, hogy nem a mi
családunk kapott telefonhívást arról, hogy meghaltunk. Vagy, hogy nem az egyik
rokonunkkal történt meg ugyanez. Mert ennyik vagyunk. Egy rossz mozdulat, aprócska
baklövés. Egy lépés, vagy kézmozdulat, és mi is lehetünk a következők. Ennyi
egy emberi élet. Ma még kiírta magát, leolvasta az újlenyomatát... Dolgokat
fejezett be és hagyott félbe, amik már sosem lesznek befejezettek általa. Vezessetek
óvatosan!”
Sajnos csak most tudom
megosztani, remélem elgondolkodtok kicsit, hogy mennyire kevés egy élet, hogy
mennyire könnyű elveszíteni, és mennyire szerencsések vagyunk, hogy mi kaptunk
lehetőséget most itt lenni, és önmagunknak lenni. Tenni dolgokat, elkezdeni
őket és befejezni. Szeretni és szeretve lenni, törődni másokkal és őszintén
haragudni. Ez a miénk, mi kaptuk és a mi dolgunk vigyázni rá.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése