13 óra...

Ha a kocsiban ülsz, kérlek tedd ezt most le, és várd meg az olvasással a hazaérkezést. Ma egy korábbi, 8 nappal ezelőtti esetről szeretnék írni, ami nagyon megérintett és egy napra kicsit a munkámat is megzavarta. Egy hete írtam, de csak ma javítottam. Helyezzétek magatokat biztonságba, s most kellemes gondolkodást!

„Ma reggel, 13 órával Scott Williams halála után tudtam meg, hogy már nem él. Scott Williams átlagos, nagyon fiatal, de mosolygós fiú volt. 23 évesen gyereket várt a 19 éves barátnőjétől, és a rangeben dolgozott. Tegnap délután kettőkor végzett, kettő óra és fél három között hazafelé indult, ahogy mi is. 

Amikor hazaérkeztem, megtaláltam a csomagot, amiben egy csomó magyar kolbászt és szalonnát hozattam. A holnapra becsomagolandó ételt, sült kolbászt csináltam, mialatt Scott az életéért küzdött. 1 ével fiatalabb nálam. 

Ötre elkészült az étel, becsomagolva a táskába tettem. Nagyjából ötkor kezdtem el sminkelni és öltözni. Moziba készültem, amikor ő meghalt. 

Minden nap láttam, de sosem beszéltünk, pedig ugyanaz a korosztály lennénk. Csendes, de mosolygós fiú volt. Állítólag udvarias, de számomra csak az a tipikus, "Még a sarkon sem futunk össze.". Most mégis róla írok. Rá gondolok. Csak meg szeretnék emlékezni erről a fiatal fiúról, aki babát várt és boldog volt. A fiúról, aki annyira sietett haza, hogy előzött, megcsúszott, kipördült és egy RoyalMail-es kamionnak csapódott, majd az árokba zuhant. Szeretném méltó módon kifejezni, mennyire szörnyű az, ami vele megtörtént. Jó lenne tudnunk, mennyire szerencsések vagyunk, hogy nem mi feküdtünk ott az árokban, hogy nem a mi családunk kapott telefonhívást arról, hogy meghaltunk. Vagy, hogy nem az egyik rokonunkkal történt meg ugyanez. Mert ennyik vagyunk. Egy rossz mozdulat, aprócska baklövés. Egy lépés, vagy kézmozdulat, és mi is lehetünk a következők. Ennyi egy emberi élet. Ma még kiírta magát, leolvasta az újlenyomatát... Dolgokat fejezett be és hagyott félbe, amik már sosem lesznek befejezettek általa. Vezessetek óvatosan!”

Sajnos csak most tudom megosztani, remélem elgondolkodtok kicsit, hogy mennyire kevés egy élet, hogy mennyire könnyű elveszíteni, és mennyire szerencsések vagyunk, hogy mi kaptunk lehetőséget most itt lenni, és önmagunknak lenni. Tenni dolgokat, elkezdeni őket és befejezni. Szeretni és szeretve lenni, törődni másokkal és őszintén haragudni. Ez a miénk, mi kaptuk és a mi dolgunk vigyázni rá.