Rádöbbenés az önzetlenségre

By 4:48 du.


Sok éven át hittem azt, hogy az ember semmit nem képes önzetlenségből csinálni. Már nem csak azért, mert önző.. De önző. Ha adunk valamit is mindig csak azért tesszük, hogy a másik szeressen minket, vagy, mert bűntudatunk van valamiért, és a bűntudatunkat próbáljuk enyhíteni. Legtöbbször, amikor másért teszünk valamit, az vagy a saját magunk reklámozása hogy; Látod, én megtettem érted, így te most tartozol nekem! Vagy egyszerűen a saját bűntudatunk enyhítése a cél, ha valami rosszat tettünk korábban az illetővel. De ha egy egyszerű hajléktalannak adunk némi pénzt, azért is bűnbocsánatot várunk az Istentől, vagy mennybe jutást… Még a gyereknevelés alapja is az, hogy öreg korunkban legyen valaki, aki pelenkáz, mert ezt elvárhatjuk attól, akit pelenkáztunk. 

Legalábbis eddig ezen az állásponton voltam. 

Azután… saját bűntudatom piszkált fel, hogy a város másik felébe utazzak egy teljesen átlagos hétköznapi napon. Kicsit késtem is miatta töriről, de nem számít, úgyis csak ismételtünk. A tárgynak nem volt borsos ára, inkább csak eszmei értéke, mert körülbelül egy hónappal ezelőtt sétáltunk el mellette, és helyette inkább én kaptam kaját, mert egyszerre a kettőre már nem maradt volna pénz. Sajnáltam, mert igazán kibírtam volna még azt a 3-4 órát kaja nélkül is, ha arról van szó. 

Tehát a bűntudatom tartotta az eszemben, de ami mégis ösztönzött, hogy megtegyem az utat (ugyanis az ilyesmi nem vall rám), az volt, hogy ő nagyon szerette volna azt a tárgyat. Tehát a következő találkozásunk előtti utolsó napon gyorsan megszereztem. Visszamentem arra a helyre, ahol azelőtt akkor egyszer jártam, és ezt azért hangsúlyozom ki, mert nem vall rám. Nagyon nem.. hogy én járkáljak olyasmiért, amit senki sem kért tőlem? Még azért se nagyon, amit kérnek. 

Végül nagyon büszke voltam magamra, amiért elvégeztem a küldetést. Tényleg jó érzés volt. De volt, ami még annál is jobb érzéssel töltött el. 

Amikor meglátta. Az a pillanat, amikor a kezébe nyomtam, és felfogta, hogy mi az. Azt hiszem az az arckifejezés az, amiért az emberek gondolnak, és figyelnek egymásra. Amikor kiül az arcukra, hogy mennyire jól esik nekik, hogy emlékeztünk rájuk. Még ha egy ilyen apróságról is van szó. 

Amikor először csinálunk ilyet valakivel, és abban a pillanatban tudatosul bennünk, hogy valami olyan történt, ami megváltoztatott köztünk valamit. Közelebb hozott minket egymáshoz. Ezek az apró figyelmességek, amik hosszú időn át összetarthatják az embereket. Ettől vagyunk igazán emberek. Ezzel bizonyíthatjuk, hogy (még mindig) figyelünk egymásra. Apró figyelmességek, amiket nem azért teszünk, hogy kölcsönössé váljanak, nem azért teszünk, hogy a mennybe menjünk, vagy nem azért, mert előző nap valami rosszat tettünk az illető ellen. 

Egyszerűen csak azért, hogy lássuk az arcukon az örömöt, amikor tudatosul bennük, hogy odafigyelünk rájuk.

You Might Also Like

0 megjegyzés